Az 1967-ben született szerző a Bécsi Egyetem dogmatika- és dogmatörténeti professzora. 2007 óta a Communio nemzetközi katolikus folyóirat német kiadásának főszerkesztője. A bécsi egyetemen óriási visszhangot kiváltó előadás-sorozatot kezdeményezett az irodalom és a vallás kapcsolatáról.
A Bencés Kiadónál megjelent tanulmánykötet ízelítőt ad Jan-Heiner Tück rendkívül sokoldalú írói, teológiai munkásságából.
A szabadság szédítő mélysége című esszé a nagy svájci teológus, jezsuita pap Hans Urs von Balthasar drámai kidolgozottságú teológiájával foglalkozik, kiemelve Theodramatik című, monumentális monográfiáját, amelynek első kötetében az európai szellemtörténet teljes drámairodalmát áttekinti, Aiszkhülosztól kezdve Ionescóig, s olyan drámai eszközkészletet dolgoz ki, amely lehetővé teszi a bibliai kinyilatkoztatás megfelelő értelmezését. Elsősorban a spanyol barokk drámairodalomban – különösen Calderónnál – megjelenő „világszínház” szimbolikájának juttat nagy szerepet. A metafora lényege: „Az élet színjáték, a világ színház, az emberek színészek, Isten a szerző. Istent illeti, hogy kiossza a szerepeket, az emberek feladata, hogy jól eljátsszák azokat.” A teodráma során megszűnik a különbség a színpad és a nézőtér között. Senkinek nem áll módjában, hogy pusztán passzív szemlélő legyen. Mindenkinek vállalnia kell a szerepét, és Balthasar szerint mindenkinek abban a mértékben alakul ki a személyes identitása, ahogyan igent mond arra a szerepre, melyet Isten szánt neki. Ha az ember elutasítja a szerepét, akár el is veszítheti az identitását, és feszültségek alakulnak ki a szerző/rendező és a színészek, Isten és az ember között: megkezdődik a drámai cselekmény.
Ezzel kapcsolatban a svájci teológus Jézus Krisztus mások helyett vállalt halálára és a holtakhoz elmenve az elveszettekkel vállalt mélységes szolidaritására hívta fel a figyelmet. Az isteni dráma csúcspontját a kereszt és a descensus (alászállás, süllyedés) alkotja. Ugyanakkor Balthasarnál döntő jelentősége van annak, hogy a kereszttel és a descensusszal már megtörtént az üdvösség fordulata. Krisztus végsőkig elköteleződő cselekvése, amelyet a hit szeme „a megroppant szeretet alakjában” felismer, igazolja az egyetemes kiengesztelődés reményét. Ám Balthasar szemében a mindenkire kiterjesztett remény kizárólag Jézus Krisztus legvégsőkig elköteleződő cselekvésén alapul, aki a kereszten és a descensusban magára vette a bűn, a halál és a „pokol” léthelyzetét, hogy megmentő erővel közel legyen a kárhozottakhoz.
Az Emlékezetet adni az emberek szenvedésének című tanulmány a 2019-ben elhunyt német katolikus pap, teológus, Johann Baptist Metz emlékére íródott. Ő volt az első teológus, aki teret adott a katolikus teológiában a soá keltette rémületnek. (A II. világháborúban a 16 éves Metzet besorozták a Wermachthoz. Hadosztályából egyedül ő maradt életben, látta halott társait; ezt soha többé nem tudta elfeledni, élettelen arcuk egész életében elkísérte őt – B.D.). Vallotta, hogy „Auschwitzon nem juthatunk túl egyedül, hanem csak az auschwitzi áldozatokkal együtt”.
Metz sürgette, hogy a teológiából tűnjenek el a zsidóellenes felhangok, s az Egyház egyenrangú partnerként folytasson párbeszédet a zsinagógával. A bűnösök és az áldozatok eszkatologikus lehetőségéről Metz már nem gondolkodott el. Jan-Heiner Tück nem tartja kizártnak: mivel határozottan szót emelt az áldozatok méltósága és az igazságosság mellett, nem tudott már teret engedni annak a nézőpontnak, amely szerint a gyilkosok is megtérhetnek, megbánhatják, amit tettek, s így bocsánatban részesülhetnek. „De hát nem szörnyűséges az a gondolat, hogy az áldozatoknak meg kellene bocsátaniuk kínzóiknak?” – teszi fel a kérdést a tanulmány írója.
A kötet címének választott, Megbocsátani a megbocsáthatatlant? esszéjében Jan-Heiner Tück Vladimir Jankélévitch francia zenetudós és filozófus, valamint honfitársa, Jacques Derrida filozófus nézeteit hasonlítja össze. Jankélévitch a náci gaztettek ontológiai dimenziójára és a bűnösök 1945 után tanúsított megátalkodottságára hivatkozva tetteik elévülhetetlenségét és megbocsáthatatlanságát, sőt a megbocsátás végérvényes lehetetlenségét hangsúlyozta, bár rejtve megjelenik nála a megbocsátás esetleges feltétele: az áldozatok nem bocsáthatnak meg, ha a bűnösök nem ismerik be vétküket, nem gyakorolnak megbánást, és nem kérik áldozataik bocsánatát. Jankélévitch „méltán” emlékeztet arra: az áldozatok előjoga megbocsátani hóhéraiknak. A néhány túlélőnek nincs joga ahhoz, hogy megbocsásson a holtak nevében.
Ellenpontként Jacques Derrida viszont nyitva hagyta a lehetetlen lehetőségét. Kérdései: „Nem ahhoz a feltételhez köti-e Jankélévitch a megbocsátást, hogy a bűnösök először megbánást tanúsítsanak? Ajándék-e azonban még ebben az esetben a megbocsátás? Nem pontosan a megbocsáthatatlan teszi szükségessé a megbocsátást?” Derrida a feltétel nélküli, minden ellenértéktől mentes megbocsátás fogalmát kívánja tisztán tartani. Tiszta megbocsátásról beszél, amelynek semmi köze a számítgatáson alapuló – és a politika területén rendre szerephez jutó – megbocsátáshoz. Jan-Heiner Tück a fentiekkel kapcsolatban emlékeztet:
Az ember szótériológiai tehetetlensége azonban tény, hiszen a bűnösről nem veheti le vétkének nyomasztó terhét.
Megbocsátás a halálon túl? címmel olvashatjuk a kötetben Jan-Heiner Tück és XVI. Benedek akkor már emeritus pápa 2014 decembere és 2015 januárja közötti levélváltását. A bécsi dogmatikaprofesszor levelében emlékeztet rá: Hartmut Lenge német író A koncert című elbeszélésében elképzelte azt a lehetetlen lehetőséget, hogy haláluk után megbékélnek egymással a náci bűnösök és zsidó áldozataik. A levélíró felteszi a kérdést: „Nem vési-e kőbe mindörökre a bűnös–áldozat-konstellációk megváltatlanságát, ha az áldozatok nem tudnak megbocsátani, és nem is szabad megbocsátaniuk?”
Az emeritus pápa válaszlevelében emlékeztet rá: a nürnbergi perben a náci bűnösök közül egyedül a megszállt lengyel területek főkormányzója, Hans Frank adta jelét megbánásnak és megrendülésnek, s jóvátételként fogta fel a halált; a többiek nem tanúsítottak megbánást, és nem is kívánták, hogy megbocsássanak nekik. „Ezért úgy tűnik számomra, hogy az egyetemes kiengesztelődés problémája elsősorban nem is az áldozatok, hanem a bűnösök szempontjából vetődik fel.
Ha ugyanis valakinek az egész élete egyetlen hazugság, „nem könnyű látni, mi marad, ha a hazugság eltűnik belőle (…) a legfontosabb kérdés, amire nem tudunk választ adni: marad-e valami igazság és szeretet a rossz leghatalmasabb megtestesítőiben, marad-e valami, aminek köszönhetően képesek lesznek arra, hogy átalakuljanak?”
Az egyetemes kiengesztelődés kérdését illetően pedig: ez az egész probléma nemcsak az embereket érinti, de a bukott angyalokat is, élükön a sátánnal. Mindezek következtében „az egyetemes megváltás kérdése több mint problémásnak tűnik a szememben. Ennek ellenére természetesen megtehetjük, hogy mindenki megmenekülésében reménykedünk, ahogyan Urunk is mindenkiért szenvedett”.
A kötet nagy részét Görföl Tibor fordította; az Egylényegű az Atyával című tanulmányt pedig Puskás Attila.
Jan-Heiner Tück: Megbocsátani a megbocsáthatatlant?
Pannonhalmi Főapátság Bencés Kiadó, 2025
Fotó: Pannonhalmi Főapátság
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
