A korábbi hónapokban cikksorozatban (lásd a cikk alját. (a szerk.)) emlékeztünk meg a nemzeti-polgári Európa kiindulópontjának tekinthető, 1820-as és 30-as években lezajlott forradalmakról. A római naptár szerint március középső napjai, vagyis 13. és 15. Mars isten hónapja középső napjai, a hó idusa. A Julius Caesar elleni, bizonyos tekintetben idealizált Kr.e. 44-ben történt merénylet sokak tudatában, mint a szabadság diadala, nyitánya jelenik meg. Európa új forradalmi hulláma 1848 tavaszára érkezett el. Az 1846 óta tartó gazdasági válság, áremelkedések, a széles társadalmi csoportok életszínvonalának jelentős visszaesése forradalmasították a kapitalizálódó Európa széles néptömegeit, sőt felszították a nemzeti-nemzetiségi ellentéteket is. Az öreg kontinens újabb forradalmi vihar színtere lett, amely jóval erősebb volt, mint az 1820-as és 30-as években. A továbbiakban a többnyire általánosan ismert események felidézése mellett szeretnénk felvázolni a távlataiban a forradalmi oldalon is megnyilvánuló anomáliákat, ellentmondásokat. az egymással történő szembenállásokat is.
A korábbi hónapokban cikksorozatban (lásd a cikk alját. (a szerk.)) emlékeztünk meg a nemzeti-polgári Európa kiindulópontjának tekinthető, 1820-as és 30-as években lezajlott forradalmakról. A római naptár szerint március középső napjai, vagyis 13. és 15. Mars isten hónapja középső napjai, a hó idusa. A Julius Caesar elleni, bizonyos tekintetben idealizált Kr.e. 44-ben történt merénylet sokak tudatában, mint a szabadság diadala, nyitánya jelenik meg. Európa új forradalmi hulláma 1848 tavaszára érkezett el. Az 1846 óta tartó gazdasági válság, áremelkedések, a széles társadalmi csoportok életszínvonalának jelentős visszaesése forradalmasították a kapitalizálódó Európa széles néptömegeit, sőt felszították a nemzeti-nemzetiségi ellentéteket is. Az öreg kontinens újabb forradalmi vihar színtere lett, amely jóval erősebb volt, mint az 1820-as és 30-as években. A továbbiakban a többnyire általánosan ismert események felidézése mellett szeretnénk felvázolni a távlataiban a forradalmi oldalon is megnyilvánuló anomáliákat, ellentmondásokat. az egymással történő szembenállásokat is.
Az első európai forradalom 1848. január 12-én Palermóban robbant ki, Petőfi Sándor versében is utalt rá. Az egész Európát megrendítő eseménysor lényegi kiindulópontja a júliusi monarchiát megdöntő, a második köztársaságot megteremtő február 22-24-ei párizsi forradalom volt.
„Sárban feküdtünk le és a mennyországban ébredtünk” – írta George Sand, a híres kortárs írónő az 1848 februári párizsi eseményekről.
A mennyország azonban nem tartott sokáig. A forradalom munkásságot is képviselő irányzatai nyomására a munkanélküliséget enyhítő céllal létrehozott nemzeti műhelyeket júniusban megszüntették, amely tragikus kimenetelű munkásfelkelést váltott ki.
Közép-Európa abszolutista rendszerei is megrendültek. 1848. március 13-án Bécsben, március 15-én Pest-Budán győzött a forradalom. Bekövetkezett az alkotmányos reformok, a közteherviselés, a jobbágyfelszabadítás törvényesítése. Március 18-án Poroszország fővárosában, Berlinben robbant ki forradalom, IV. Frigyes Vilmos alkotmányos reformokat vezetett be.
A kizárólag földrajzi fogalomnak tekintett Itália felett is vihar söpört végig. Már említettük a függetlenségi célzattal kirobbant január 12-ei szicíliai forradalmat. 1848. március 18-23. között, a milánói öt nap forradalma hatására Radetzky osztrák tábornok erőit kivonták a városból. 1849-ben győzött a forradalom Velencében és az örök városban, kikiáltották Szent Márk Köztársaságát és a Római Köztársaságot.
A forradalmi mozgalmak élére a Szárd-Piemonti Királyság szándékozott állni, azonban Josef Radetzky osztrák tábornok előbb 1848. július 22-én győzte le őket Custozzánál, majd 1849 március 23-án ismét győzött Károly Albert király és főparancsnoka, Woiciech Chzranowski tábornok vezette piemonti hadsereg ellen. Szintén vereséget szenvedett a Brescia városában e napokban kirobbant felkelés, melyet a sebesült osztrák katonák legyilkolása miatt szokatlan kíméletlenséggel torolt meg Haynau táborszernagy. Az olasz forradalmi mozgalmak ellentmondásait jelezte, hogy II. Ferdinánd nápolyi király azért vonta vissza a piemontiak segítségére küldött csapatait, mert az említett szicíliai forradalom leverésére kellettek.
1848 őszétől a konzervatív és abszolutista erők vették át a kezdeményezést, visszavonták az alkotmányos reformok egy részét, valamint leverték a forradalmakat.
A katonai erőviszonyok tekintetében hazánkban voltak a legnagyobb méretű harcok. A Victor Hugo által Hősök nemzetének nevezett magyarok mintegy 170 ezer fős honvédségét csak a Szent Szövetség utolsó akciója, a közel kétszeres erővel rendelkező osztrák és orosz hadsereg tudta legyőzni.
1849 nyarára vereséget szenvedtek az európai forradalmak: ekkor még nem jöhetett létre az egységes Németország, az 1849-es hesseni felkelés veresége miatt, Piemont fegyverszünetre kényszerült, augusztus folyamán megadta magát Magyarország, majd Szent Márk Köztársasága is.
Az abszolutista erők pillanatnyi győzelme ellenére a megoldatlan társadalmi és nemzeti kérdések új konfliktusokat váltottak ki a forradalmak utóhatásaként. 1859 júniusában a francia-piemonti túlerő legyőzte a Gyulay Ferenc és Benedek Lajos osztrák tábornokok erőit a Magenta és Solferino mellett vívott véres csatákban, Piemont megszerezte Lombardiát. III. Napóleon azonban nem folytatta a sokak által remélt háborút Ausztria ellen, Piemont magában ehhez gyenge volt.
Mindezen események hazánkban is megrázkódtatásokat váltottak ki, tavaly írtunk 1860 fagyos és tragikus tavaszáról, a március 15-ei tüntetésről. 1861 elején Közép-Itália államai csatlakoztak Piemonthoz, 1861 tavaszán kapituláltak a Gaeta várába zárkózó II. Ferenc és akaratos felesége, Sophie (Erzsébet királynő testvére), a Nápoly-Szicíliai Királyság (Regno di due Sicilie) uralkodói, ezzel királyságuk is befejeződött.
Pedig Ferenc édesapja, II. Ferdinánd nagyon sokat tett állama modernizációjáért, létrehozta a félsziget első vasútvonalát, hajógyárakat, kikötőket épített. Március 17-én Firenzében kikiáltották az egységes Olasz Királyságot. A forradalmak ellentmondásait az is jelzi, hogy a piemontiak elnyomták, szétverték a Nápoly-Szicíliai Királyság államapparátusát, hadseregét. A különféle Bourbon-párti, vagy republikánus szervezkedéseket leverték, vagy megtorolták.
Dél-Itáliában ma is megkérdőjelezik az egységes állam létjogosultságát, idealizálják az egzisztenciavesztett, bűnözővé vált ellenállókat. Ilyen volt példaként a rablóbandát vezető Michelina di Cesare (1841-68), akinek alakját ma is legendákl övezik.
Az itáliai események is közrejátszhattak abban, hogy Ferenc József 1861. március 30-ára összehívta a magyar országgyűlést, ahol, mint a korábbiakban is foglalkoztunk vele, gr. Teleki László, a kiemelkedő hazafi lett a közjogi ellenzék, a Határozati Párt vezetője.
Magyarország szerepe a korszakban nem volt elválasztható a birodalomtól, mely bizonyos védettséget, középhatalmi feltételeket teremtett. Példaként 1861-ben Garibaldi kijelentette, hogy a dunai fejedelemségek határának a Tiszáig kell terjednie. 1862 elején III. Napóleon kérésére a szultáni kormány hozzájárult az Egységes Román Fejedelemség kinyilvánításához, bár ez az állam ekkor még nem jelenthetett fenyegetést hazánkra. Érdekes kérdés, hogy a francia és piemonti diplomácia érdekei milyen tekintetben befolyásolhatták Kossuth 1862-ben megjelentetett Dunai Szövetség-tervezetét. Ugyanis egyik oldalon sem volt rá fogadókészség.
Hazánk esetében az örök magyar március által kihirdetett jogkiterjesztésről, alkotmányosságról beszélhetünk, melyet a nemzetiségek nem akartak elfogadni, mondván a magyar szabadság asztalán mérgezett gyümölcsök vannak. Ettől függetlenül a magyarság, Victor Hugo megfogalmazása szerint mint „hősök nemzete” vívta 1848-49 leghősiesebb és legnagyobb arányú szabadságharcát. Ennek vereségében is óriási súlya alapozhatta meg az alkotmányos átmenetet 1867-ben.
A korszak emberei már viszonylag éles fényképeken tekintenek ránk. Éppolyan emberi célokkal, törekvésekkel, mint a ma szereplői.
Épp ezért jelenthet óriási csalódást a korábbi munkásságáért mindenki által elismert, tisztelt Krasznahorkai László a La Repubblica című lapban adott interjúja, ahol kifejtette, hogy minden erejével küzd a „magyarság” ellen. Érdemes lenne pár kérdést feltenni neki. Történetesen, ha példaként elmenne Itáliába, feltenne-e kérdéseket a Risorgimento említett ellentmondásos folyamatait illetően? Franciaországban vitatná-e a Liberte, Egalite, Fraternite több mint két évszázados álságosságait. Romániában hogy viszonyulna a tömeggyilkosságokért felelős Avram Jancu szinte vallásos imádóihoz?
Izraelben vitatkozna-e az állam hivatalos ideológiai alapjait jelentő elvekkel. Hogyan viszonyulna ahhoz, hogy talán két hónapja néhány faji fanatikus maffiózó géppisztollyal térdre kényszerített két olasz, egyenruhás, fegyvertelen csendőrt, akik a követségen szolgáltak. A cselekmény ellen Antonio Tajani külügyminiszter is tiltakozott, az izraeli kormány is elhatárolódott a telepesektől.
Legújabb „világpolgár” Nobel-díjasunk bármely más országban aktivizálná-e magát, meg merné-e tenni ezt, amit itthon?
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
