Huszonkét évvel ezelőtt, 2004. március 13-án hunyt Franz König bíboros, volt bécsi érsek. Az évforduló kapcsán Pallagi Mária történész írt megemlékezést.
Legemlékezetesebb élményem Franz König bíboros érsekről 2003. június 10-éhez kötődik. Megindító volt hallani az akkor 98 éves bíborosnak a bécsi Stephansdomban megrendezett Europa-Friedensvesper (Európa békéjéért tartott imádság – a szerk.) alkalmával tartott előadását; ott elmondott gondolataival kapcsolódott a 2004-es mariazelli népek zarándoklatához, ahova Közép-Kelet-Európa nyolc országából érkeztek a hívek.
2004 szimbolikus dátum volt több tekintetben, mindenekelőtt a térség tíz országának EU-hoz való csatlakozása miatt, mellyel összefüggésben ismét szóba került az Egyház – jelen esetben az osztrák egyház és König érsek – európai integrációban játszott szerepe.
Franz König 1956 és 1985 között volt Bécs érseke, tehát a hidegháború meghatározó évtizedeiben – ez a pozíciója, illetve Ausztria geostratégiai helyzete szinte predesztinálta a vasfüggöny mögötti egyházakkal való kapcsolatfelvételre, kapcsolattartásra.
König érsekre emlékezve érdemes néhány fogalmat kiemelni, melyekkel az osztrák bíborost előszeretettel illetik. Az egyik a Jahrhundertkardinal (az évszázad bíborosa) – ebben sok igazság van, hiszen közel száz évet élt (1905–2004), és valóban sok tekintetben meghatározó szerepet töltött be mind az osztrák, mind a Világegyház életében. Brückenbauer (hídépítő) – ez a titulus is vitathatatlan, mégpedig több irányban, a dialógusra építve hidakat épített minden lehetséges úton és eszközzel. Megemlítendő ebben az összefüggésben, hogy az osztrák önazonosságnak szinte szerves elemévé vált a híd szerep, az említett geostratégiai okokból, és Ausztriának kialakult egy igen sajátos küldetéstudata a közép-kelet-európai térségben; érdemes Franz König keleti útjait ebben a kontextusban is értelmezni. Talán meglepő kifejezés Franz Königgel kapcsolatban az Icebreaker (jégtörő), hiszen nem volt erőszakos személyiség – a fogalommal utalni kívánnak egyrészt a keleti utakra, másrészt König bíborosnak az Egyházban játszott szerepére is: például, hogy milyen feladata volt az egyházi diplomáciának a hidegháború évtizedeiben az osztrák külpolitikai konstellációk realizálásában.
König bíboros egy alkalommal felidézte azt az emlékezetes vallomást, amit Josef Klaus osztrák kancellár tett neki 5–6 évvel azután, hogy 1960-ban megkezdte látogatásait a keleti szomszéd országokban: „Bíboros úr, most ismerjük csak fel, hogy helyes volt ezeket az utazásokat megtenni. Bevallom őszintén, hogy gondot okozott nekünk az, hogy Ön nagyobb kockázatot vállal, mint amit Bécs érsekének vállalnia kellene.”
Még egy fontos fogalom a der rote Kardinal (a vörös bíboros), amely kontextustól függően lehet pejoratív, de elismerő is. Jelentheti ez ugyanis az osztrák szociáldemokratákkal, konkrétan Bruno Kreiskyékkel való együttműködést – természetesen a lehetőségek határain belül, igen sok konfliktussal terhelve, de az említett dialóguskeresés szellemében –, és utalhat a kommunista országokba tett utakra is.
König bíboros előadását 2003-ban a Stephansdomban Wohin geht Europa? (Hová tart Európa?) címmel tartotta. Európa jövőjéről szólva visszaemlékezett az egykori keleti blokk országaiban tett útjaira. Meghatározó volt e „misszióban” az 1960. február 13-án Varasdnál elszenvedett autóbalesete, amikor Zágrábba utazott Alojzije Stepinač érsek (akit II. János Pál pápa 1998. október 3-án boldoggá avatott – a szerk.) temetésére. König bíboros számára ez a baleset szimbolikusan az új vatikáni keleti politika kezdetét jelentette. Mély benyomást tett rá, amit kórházi ágyából látott a falon: nem egy keresztet, hanem Tito képét. Ekkor fogalmazódott meg benne a kérdés, vajon a bécsi érseknek nem lenne-e feladata – küldetése – a vasfüggönyön túli keresztényekről gondoskodni, kapcsolatba lépni az addig hermetikusan elzárt világ egyházaival.
König bíboros erre a „felismerésre” minden alkalommal szívesen kitért, mégis tervei megvalósításában meghatározó természetesen az új pápa, XXIII. János személye és gondolkodása volt. Az ő pontifikátusával új korszak kezdődött, mely hatással volt a Szentszék külpolitikai konstellációira is. Az aggiornamento szellemében a Vatikán szakított korábbi – XII. Piusz pápa uralkodását egyértelműen meghatározó – antikommunista szemléletével, és kapcsolatot keresett a szatellitállamokkal. König bíboros missziói is ezen új külpolitikai irányvonal kontextusában értékelendőek. XXIII. János és König hasonló mentalisása, a bizalmas beszélgetések sora, a Vatikánnak az új politikai klímában való újrapozícionálásáról való hasonló gondolkodásuk tette lehetővé az utakat. Kettejük kapcsolatáról sokat elárul, hogy XXIII. János nevezte ki Königet bíborossá 1958. december 15-én.
Az úgynevezett Besuchspolitik (látogatások politikája; König bíboros e kifejezéssel arra utalt, hogy hivatalos állami látogatást a vatikáni Államtitkárság tagjai, illetve diplomaták tehetnek, ő egyik sem volt, tehát útjait legitimnek, de nem hivatalosnak titulálta – a szerk.) keretein belül a bécsi bíboros tizenegy alkalommal járt Mindszenty József bíborosnál a budapesti amerikai követségen: első ízben 1963. április 18-án, utoljára 1971. június 23-án, amikor arról tájékoztatta a prímást, hogy másnap két prelátus érkezik a Vatikánból, hogy Magyarország elhagyásáról tárgyaljanak vele. Bécs érseke első budapesti útjakor továbbította Mindszenty bíborosnak XXIII. János üdvözletét, illetve meghívását a II. Vatikáni Zsinatra. Már az első találkozásnál is, és ezt követően minden alkalommal az volt König fő célja, hogy Mindszentyt meggyőzze Magyarország elhagyásáról.
Bécs érseke 1991 áprilisában Mindszenty hazahozatala apropóján így emlékezett a prímásnál tett első látogatására: „Annyira megrázott a találkozás, hogy még utána, az osztrák követségen adott fogadáson is remegtek a kezeim.” Az évek múlásával, illetve a térség több országában tett útjai hatására König egyre mélyebb benyomásokat szerzett a „csend egyházának” tényleges helyzetéről. Mivel Mindszenty bíboros 1971. október 23-tól 1975. május 6-án bekövetkezett haláláig Bécsben, a Pázmáneumban élt, a két bíboros kapcsolata Mindszenty Budapestről való távozását követően sem szakadt meg. A néhány közös „fellépés” egyike volt Mindszenty bíboros bécsi bemutatása 1971. november 21-én a Stephansdomban, valamint 1972-ben, a prímás 80. születésnapján közös szentmise, szintén a bécsi dómban. 1975. május 10-én König celebrálta a requiemet Mindszenty bíboros lelki üdvéért a Stephansdomban, május 15-én pedig a prímás testamentumának megfelelően a búcsúztató szertartást Mariazellben, ahol Mindszenty 1991. május eleji hazahozataláig nyugodott.
1996 novemberében, az 1956-os forradalom 40. évfordulóján a bécsi érsek e szavakkal emlékezett Mindszenty József bíborosra: „Számomra Mindszenty bíboros – budapesti útjaim és a prímás bécsi tartózkodása miatt – nemcsak a magyar egyháztörténethez kötődik, hanem az osztrákhoz is.” 2000. május 16-án a prímás halálának 25. évfordulója alkalmából Mariazellben tartott megemlékezésen König bíboros a következő megindító gondolattal méltatta Mindszenty Józsefet: „A Mindszenty név kiragyog a 20. század mártírjainak sorából.”
1999 novemberében Franz Königet a Parlamentben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével.
König bíboros meghatározó szerepet játszott a II. Vatikáni Zsinaton. 1965-ben VI. Pál pápa megbízta az akkor életre hívott Nemhívők Titkárságának vezetésével. A bécsi érsek elkötelezett támogatója volt a vallások közötti dialógusnak, és kezdeményezte az ökumenikus kontaktusok ápolását. 1964-ben az ortodoxiával való kapcsolatok kiépítése céljából hozta létre Bécsben a Pro Oriente alapítványt.
Jelmondata önmagáért beszél: „Veritati in caritate” („Igazságban és szeretetben”). A kifejezés Szent Pál apostol efezusiaknak írt leveléből (4,15) származik: „Veritatem facientes in caritate” („Die Wahrheit in Liebe tun” – „igazságot cselekedvén a szeretetben”). König életútját tekintve, nem meglepő, hogy Ausztria egykori elnöke, Rudolf Kirchschläger a bécsi érseket „Pontifex Austriacus”-ként méltatta.
Amikor 2013. március 13-án, Franz König halálának kilencedik évfordulóján Ferenc pápát megválasztotta a konklávé, többen érdekes párhuzamot véltek felfedezni az új Szentatya és König bíboros életútjában; valóban érzékelhető a kontinuitás XXIII. János, Franz König és Ferenc pápa szemléletében.
Fotó: kathpress; Erzdiözese Wien
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
