Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„Ha megfogom az ördögöt,
mennyországba zárom…”
(F. K.: Szívlapát)
„A remény az ember harmadik szeme…”
(F. K.: Ördöglakat)
A jeles felvidéki kortárs költő, Fellinger Károly haikuszerű versét a Helikon folyóirat 2018/2. számából másolom ide:
Vendégjáték
Isten kihozza
az emberből az állatot,
s megszelídíti.
„Haikuszerű”, írtam, mert a szövegkép és a szövegritmus haikunak olvastatja a művet, de közelebb hajolva látjuk: a két öt szótagos sor nem hét, hanem nyolc szótagos egységet fog közre. Lényeges ez a terjedelmi mozzanat, hiszen ez avatja a költemény tengelyét négyes jambusi sorrá, klasszicizálóan ringató jelleget kölcsönözve neki, avagy verskultúrák patinájával vonva be. Épp azt a részt, melyben az „állattá” vált ember alkalmi identitáskríziséről esik szó. Hiszen ez ennek a falatnyi alkotásnak a csöndes poétikai bravúrja: fog egy közhelyes kifejezést (szlenges idiómát): „kihozza az állatot” valakiből, s úgy téríti vissza szó szerinti jelentéséhez, hogy a cselekvő alanyként nevesített Isten kegyelmi aktusába torkolltatja a jelenséget: „megszelídíti”. Innen nézve az irgalom ír felül végül mindent, a kulturáltság kötelmeit levetkezett ember sorsa is a felülről érkező békesség felé tart.
De ha a szlenget és a teológiát egymásra olvassuk? Úgy újabb jelentésirány lobban elénk. Mert a közlés logikus sugalma itt az is, hogy Isten tervét követik az elembertelenedés alkalmai is, a teremtés rendjébe/elrendeltetettségébe illeszkedik minden s mindenki. – Sőt, jelentős költészet a végérvényt is tudja fokozni. Ugyanis az eredeti értelem másképp – egy, úgy lehet, még transzcendensebb szinten – is szóra bírható. A „kihozza az állatot” fordulat valláslélektani vetületben annyit tesz: megszabadítja az embert a benne lakozó vadságtól (de legalábbis a zsigeri létmód nyers sötétségeitől), avagy ördögűzést hajt végre – melynek legvége békületté szenteli a bestialitást is…
Verstannal kezdtem, zárásként is érdemes kitérni a metrikai jellemzőkre. A haikuköltészettől nem meglepő módon a két rövidebb sor enyhén ütemhangsúlyosan és jambikusan is olvasható, azaz – kis ráhagyással – szimultán/bimetrikus a verselésük. Ám megtoldja mindezt egy más természetű lehetőség, a harmadik sor pergőbben antik metrikája: tá-ti-ti-tá-ti (minthogy az első í-t többségünk alighanem röviden ejti). Ez pedig adóniszi sor, melyet például a szapphói strófa végéről ismerhetünk (vö. „…Izzada orcám” – Berzsenyi Dániel: Osztályrészem). Vagyis miközben a megszelídítés gondviselő közbeavatkozásáról beszél, aközben magát is civilizációs eredetekig szelídíti vissza a szöveg. A költészettel s általában a kultúrával, kulturáltsággal féken tartható, sőt alkotássá, alkotásokká – és így magaslati létté – szublimálható ösztönlétre nyit biztató látószöget ez a versnyelvi magatartás.
A cím pedig? Rejtélyes fölirat a Vendégjáték, mely ugyancsak többértelműséggel játszik el: a szó elsődlegesen egy színész vagy színtársulat eseti fölléptét jelöli nem saját intézményükben; itt azonban egyrészt a játék gyermeki könnyedségét borítja a mondottak komoly-komor voltára, másrészt a vendég jelölővel egyidejűleg utal az ember életében szakadatlan tapintattal „vendégeskedő” Istenre, valamint az ember személyiségében csak időlegesen szállást vevő gonoszra.
Olyan sebes eleganciával oldoz fel Fellinger Károly háromsorosa, hogy nemcsak bűntudatban rekedni, de szinte bűnössé keseredni sem marad érdemi időnk.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. március 1-jei számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
