„(…) bölcsebb és jobb cselekedet, ha beismerjük, hogy nincs igazunk, ha valóban nincs igazunk, s azt mondjuk, hogy a fájdalom, mely bevallását kíséri, olyan lesz, mint a keserű orvosság, mely gyógyítani fog; de mégsem titkoljuk el, hogy fájdalom az, ha nincs igazunk, hogy fájdalom bevallani. Elszenvedjük tehát a fájdalmat, mert tudjuk, hogy javunkat szolgálja, s bízunk benne, hogy egyszer majd sikerül nagyobb ellenállást tanúsítanunk, és talán odáig jutunk, hogy csak nagyon ritkán fordul majd elő, hogy valóban nincs igazunk. E felfogás igen természetes, igen meggyőző mindenki számára. Van tehát valami épületes abban, hogy nincs igazunk, mert miközben elismerjük, azokra a kilátásokra építünk, hogy egyre ritkábban fog előfordulni.”
„Mérlegeljük az abban levő épületest, hogy soha nincs igazunk. De ha az első felfogás – mely a reménnyel ajándékozott meg bennünket, hogy idővel majd nem fordul elő többé, hogy nincs igazunk – épületes volt, akkor mint lehet épületes az ellentétes felfogás is, ama felfogás, mely arra akar minket tanítani, hogy sem a múlt, sem a jövő vonatkozásában soha nincs igazunk?”
„Ha most olyasvalaki, aki szereteted tárgya lenne, igazságtalanságot követne el veled szemben, ugye fájna neked, mindent gondosan megvizsgálnál, de bizonyára ezt mondanád: tudom magamban, hogy igazam van, ez a gondolat megnyugtat? O, ha valóban szereted őt, akkor nem nyugtatna meg, mindennek utánajárnál. Nem tudnál mást belátni, csak azt; hogy nincs igazad, és ez a bizonyosság mégis nyugtalanítana téged, kívánnád, hogy ne legyen igazad, megpróbálnád, nem tudnál-e találni valamit mentségére, és csak ha nem találnál, akkor találnál nyugalmat abban a gondolatban, hogy nincs igazad.”
„Fájdalmas tehát, ha nincs igazunk, és még fájdalmasabb, ha gyakran nincs igazunk; épületes az, ha nincs igazunk, és még épületesebb, ha gyakran nincs igazunk! Ez persze ellentmondás. Mi mással magyarázható, hacsak nem azzal, hogy az egyik esetben kénytelen vagy elismerni, amit a másik esetben szeretnél beismerni?”
„Mi mással magyarázható ez, hacsak nem azzal, hogy az egyik esetben szerettél, a másikban nem, más szóval, az egyik esetben végtelen viszonyban voltál egy emberrel, a másik esetben pedig ez a viszony véges volt? Ezért, ha valaki azt kívánja, hogy ne legyen igaza, az végtelen viszony kifejezése, ha azt akarja, hogy igaza legyen, vagy ha fájdalmasnak találja, hogy nincs igaza, akkor ez véges viszony kifejezése! Tehátépületes, ha soha nincs igazunk, mert csak a végtelennek van épületes hatása, a végesnek soha!”
„Miért kívántad, hogy ne legyen igazad az emberrel szemben? mert szerettél; miért találtad épületesnek? mert szerettél. Minél jobban szerettél, annál kevesebb időd volt fontolóra venni, hogy igazad van-e vagy nincs, szeretetednek csak egyetlen kívánsága volt, hogy soha ne legyen igazad. így van ez az Istennel való viszonyodban is. Szeretted Istent, s ezért lelked csak abban talált nyugalmat és örömet, hogy soha nem lehet igazad.”
„Ha felismered, hogy Istennek mindig igaza van, akkor kívül állsz Istenen, mint ahogy akkor is, ha ennek következtében felismered, hogy neked soha nincs igazad. Ha viszont nem az előző felismerés erejénél fogva kívánod, és meg vagy győződve arról, hogy soha nincs igazad, akkor Istenben vagy el rejtőzködve. Ez a te imádatod, áhítatod, istenfélelmed.”
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
