Lezárult március 6-án az egyéni választókerületi jelöltállítás és az országos listaállítás határideje. A szavazólapokon az alábbi pártok közül választhatunk majd április 12-én: Magyar Kétfarkú Kutya Párt, Tea Párt Közösség, Tisztelet és Szabadság Párt, Mi Hazánk Mozgalom, Demokratikus Koalíció, A Szolidaritás Pártja-Magyar Munkáspárt, valamint a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség és a Kereszténydemokrata Néppárt közös listája. Ez bizonyára a kétpólusú politikai rendszer felé történő előrelépés, talán a demokrácia elsorvadásának perspektíváját is jelezheti.
Lezárult március 6-án az egyéni választókerületi jelöltállítás és az országos listaállítás határideje. A szavazólapokon az alábbi pártok közül választhatunk majd április 12-én: Magyar Kétfarkú Kutya Párt, Tea Párt Közösség, Tisztelet és Szabadság Párt, Mi Hazánk Mozgalom, Demokratikus Koalíció, A Szolidaritás Pártja-Magyar Munkáspárt, valamint a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség és a Kereszténydemokrata Néppárt közös listája. Ez bizonyára a kétpólusú politikai rendszer felé történő előrelépés, talán a demokrácia elsorvadásának perspektíváját is jelezheti.
Nem egzakt tudományossággal, de visszatekintve megállapíthatjuk, hogy a magyar társadalomban és politikai kultúrában a korábbi korszakok választásai során sokkal nagyobb volt a tényleges pluralizmus iránti igény és ezt a politikai-kulturális felépítmény és pártrendszer is kifejezte, tükrözte. Tekintsünk vissza bizonyos történelmi korszakokra, milyen is volt a képviselet, a pártok szerepe a történelemben.
A dualizmus kora első évtizedeiben úgymond nagyrészt a hagyományos elitek közjogi vitája, „úri passzió” volt a választás tétje, 1865-től az 1880-as évekig alapvetően a közjogi kérdés körül szerveződtek a parlamenti pártok (ettől függetlenül nagyon jelentős infrastruktúra- és gazdaságépítő, oktatáspolitikai stb. munkát végeztek), ezt követően a társadalmi-kulturális-politikai kérdések fokozódó bonyolultsága színezte a pártskálát.
A dualizmus korának utolsó választásain, törvényhozásában (1905, 1906, 1910) az általánosan ismert hatalmi eliteket – Tisza István (1861-1918), Wekerle Sándor (1848-1921), Apponyi Albert (1846-1933), Kossuth Ferenc (1841-1914) – megjelenítő és kifejező kormánypártok mellett a cenzusos rendszer ellenére megjelentek az új társadalmi érdekeket és értékeket is kifejező keresztényszocialista (Giesswein Sándor (1856-1923), parasztpárti (Áchim András(1871-1911)), szocialista (Mezőfi Vilmos (1870-1947)) szerveződések, különféle frakciók.
Számításaim szerint míg a dualizmus említett első szakasza törvényhozásában mintegy három, főként a közjogi kérdésben vitázó párt és a nemzetiségek pártjai szerepeltek, addig az előző századelő parlamentjében általánosságban már mintegy 15 párt vagy frakció jelent meg.
Az 1920-as, és 30-as évek során szélesedett, bővült az értelmiség, a felemelkedni törekvő kispolgárság és paraszti rétegek aránya a magyar társadalomban. Ez ki is fejeződött a politikai-kulturális szerveződésben, felépítményben.
A Horthy-korszak nemzetgyűlésében a bizonyos korlátozások ellenére (nyílt, majd 1939-től teljesen titkos, ugyanakkor egyes helyeken kettős választójog) folyamatosan színesedett a politikai paletta.
Az 1930-as évek választásain (1931, 1935, 1939) 11-15 párt, vagy frakció szerepelt a nemzetgyűlésben. Példaként az 1939. május 25-26-ei, pünkösdi választásokon nagyon széles politikai panorámát láthatunk. A kormánypárt, a gr. Teleki Pál (1879-1941) vezette Magyar Élet Pártja mellett jelen volt a fővárosi nagypolgári-liberális ellenzék, a Polgári Szabadság Párt (Rassay-Vázsonyi párt), a baloldalt képviselő MSZDP az ipari munkásság pártjaként, a magyar vidéket képviselő FKGP. Az önálló párttá ekkor még nem szerveződő népiesek ekkor még inkább a jobboldali radikalizmus pártjaihoz csapódtak. Melyek legalább egymással is versengő közel öt frakciót képviseltek a nemzetgyűlésben (Nyilaskeresztes Párt, Egyesült Magyar Nemzetiszocialista Munkáspárt stb.)
Még az 1947-es „kékcédulás” választások alkalmával is (a szalámitaktika, jelentős korlátozások ellenére, közel félmillió választó eltiltása) mintegy 11 párt jutott be a parlamentbe. Így a koalíció pártjai (MKP, FKGP, NPP, MSZDP) és a részben a szalámitaktika következtében létrejött ellenzék (Magyar Függetlenségi Párt, Magyar Szabadság Párt, Független Magyar Demokrata Párt, Demokrata Néppárt, Keresztény Női Tábor, Polgári Demokrata Párt, Magyar Radikális Párt). Mindez az említett korlátozások ellenére kitűnően reprezentálta a korabeli magyar társadalom politikai és kulturális árnyalatait.
Csak érdekességképp: az 1947-es választáson a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye listájáról Kecskemét képviseletében mintegy másfél évre két jelentős kecskeméti személyiség is bekerült a parlamentbe. Dr. Révész László (1889-1955) az FKGP-ből, aki az Országgyűlés alelnöke volt, valamint a szintén jogász végzettségű dr. Nagy László (1892-1981) a Független Magyar Demokrata Párt színeiben. Az ő érdeme az volt, hogy mintegy 100 éve kezdeményezte a város törvényhatóságában az elszakított országrészekre, városokra vonatkozó közterület-elnevezést. Ismeretes, hogy a kommunista hatalom 1949 februárjától felszámolta a parlamentarizmust. Az 1949 májusában megtartott egypártrendszerű választáson már csak a Magyar Nemzeti Függetlenségi Népfront indulhatott.
Érdekes, hogy a 30-as évek és az 1947-es parlament tagjai közül sokan életük korábbi szakaszaiban fizikai munkát végeztek, később kezdtek bele a publicisztikába, vagy a politizálásba. Ezt példaként leginkább a hungarista, szociáldemokrata, kisgazda és parasztpárti politikusok esetében figyelhetjük meg (pl. Kassai Ferenc (1903-46), Szakasits Árpád (1888-1965), Mónus Illés (1888-1944), Szélig Imre (1903-68), Szeder Ferenc (1881-1952) Nagy Ferenc (1903-79), Veres Péter (1897-1970).
A pártállamot követő első szabad választásokon is 12 párt állított országos listát, ebből 1990 áprilisa után 6 tudott parlamenti frakciót alapítani.
Kérdéses, hogy a kétpártrendszerhez közeledve meg tud-e jelenni bizonyos érdekek képviselete. Nem akarom megismételni a január végén írt Politikai forgószínpad című cikkem megállapításait, csak röviden összegzem.
A fő tétnek az tűnik, hogy a kormánypártok, vagy az ellenzék holdudvarával tudják-e elfoglalni a gazdasági, politikai és kulturális hatalmi pozíciókat. Tehát ki kerül intra muros, és ki marad extra muros. Itt is le lehet szögezni, a NER pártjai holdudvarának alaptalan kedvezményei joggal keltenek ellenérzéseket. Azonban a jelenlegi kormánypártok legalább nagyon jelentős családpolitikai, árszabályozási, szociálpolitikai intézkedéseket hoznak a társadalom többsége érdekében. Nem is beszélve arról, hogy korlátozzák a szabadkőművesség legrombolóbb terveit (ukrán háború, migráció, LMBTQ-propaganda). Ezért tűnnek perspektivikusabbnak, mint ellenzékük. Az is egyértelmű lehet, hogy a fő ellenfél Tisza valószínűleg neoliberális irányba indulna el, behódolna az EU téveszméinek.
A jelenlegi politikai konstellációban kimaradhat az újrafelosztás forrásaiból a magyar vidék, mely sokkal többet érdemelne, és melyet nagyon régen a vidéki parasztpártok képviseltek, vagy az ipari munkásság, melyet a szociáldemokraták és a szakszervezetek. Persze mindezért nemcsak a pártok, a média, de az állampolgárok is felelősek A minden állampolgári fegyelmet, szolidaritást, hagyományos kultúrát elvető, a pártokhoz csapódó, posztmodern értékrendszert közvetítő „celebek” sikeresen rombolják a politikai kultúrát, az alapvető morális értékeket is.
Ezt mutatja a szinte minden hagyományos értéket elvető Kutyapárt előretörése. Különféle okokból a korábbi évtizedek jelentős szereplőinek számító LMP, Jobbik, Momentum is ledarálták már magukat. Érdekes a magyar szociáldemokrácia 130 éves hagyományát elvileg képviselő MSZP önfelszámolása. Felszámolója volt vezetője, aki pedig legalábbis elvileg értelmes ember, az országot bombázó Churchill szobrát kezdeményezte, a doktriner módon felfogott „esélyegyenlőség” nevében 9 osztályos általános iskolába tervezte kényszeríteni a tanulni vágyó kiskamaszokat együtt a deviáns rétegekkel, részese volt a 2002-10 közötti rombolásnak.
Tehát sajnos folyamatosan a pluralizmus visszaszorulásának lehetünk szemtanúi.
Sajnos a politikai falkaszellem is nagyon erős, pártvezetések és holdudvaraik értelmiségellenesek, jelentős hatalmi harcokat folytatnak. Hasonló jelenségek talán szerényebben, de megfigyelhetőek a történelmi egyházak (római katolikus, református, evangélikus, izraelita) vezető lelkészi vagy laikus csoportjaiban is.
E diagnózistól függetlenül a felelős és az építő nemzetpolitika és elvek győzelmét, a kiegyensúlyozott és az önkorlátozásra képes erők felszínre kerülését várjuk és reméljük.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
