A következő riport egy különleges személyről készült, aki volt már az Év Nevelőszülője, és elnyerte a Szent Anna-díjat is. Igazi szolgálattevő, igazi hős, igazi anya – fogalmaz róla a Hajdúdorogi Főegyházmegye sajtómunkatársa, aki otthonában kereste fel Zsákainé Tanka Erikát. Az alábbiakban részleteket közlünk írásából.
Kissé félve lépek be Erikáék otthonába, de rögtön magabiztosabb leszek, ahogy meghallom a gyermekek hangját, az első benyomásom: a harmónia. A négyéves gyerkőc komolyan és udvariasan köszön, a kisebbik büszkén mutatja az autóit, a négyhetes baba békésen szuszog. A 19 éves Balázs épp’ indul, sporttáskával a vállán – középiskolás, érettségizett, egyetemre készül, a futball az élete. Elköszön Anyától, mindannyiuk Anyukájától.
A falakon fényképek sorakoznak. Nem egy-két családi portré – hanem egy egész élet munkájának lenyomatai.
Zsákainé Tanka Erika húsz éve nevelőszülő, jelenleg a Hajdúdorogi Főegyházmegye gyermekvédelmi hálózatában végzi ezt a nemes szolgálatot. Az elmúlt két évtizedben huszonkét gyermek fordult meg az otthonában. Hivatástudatát, lelkiismeretes szolgálatát hamar felismerték Ebesen is. Nagy tiszteletnek örvend férjével együtt a településen: az óvodában, iskolában rendkívüli figyelmet kapnak a pedagógusoktól. Korábban elnyerte az Év Nevelőszülője elismerést, illetve az ebesi polgármester jelölése alapján Szent Anna-díjjal is kitüntették a minisztériumban.
Amikor a kezdetekről kérdezem, kiderül: fájdalomból született döntéssel indult hivatása. „Nem lehetett saját gyermekünk – mondja egyszerűen. – Sok orvosi beavatkozás után azt mondtuk a férjemmel: elég, befejeztük, így indultunk el az örökbefogadás útján. A tanfolyam részeként ellátogattunk egy nevelőszülői családhoz. Ott láttam meg Martint. Tizennyolc hónapos volt. Míg mindenki a kisbabákhoz ment, addig én megálltam előtte, és azt mondtam: nekem ő kell. A pszichológus arra kért, aludjunk rá egyet. Na, vajon ki aludt azon a hétvégén?” – emlékezett vissza mosolyogva.
Martin roma kisfiú volt, Magyarországon senki nem fogadta örökbe. Már külföldre készítették elő. Erikáék azonban hazahozták. Ma 26 éves. Ausztriában próbált szerencsét szakácsként, most készül végleg hazaköltözni feleségével, ugyanis márciusban megszületik első gyermekük, vagyis Erika unokája.
„Az örökbefogadás után láttunk bele igazán a nevelőszülőségbe. És akkor megmozdult bennem valami. Ha nekünk nem adatott saját gyermek, akkor mások gyermekeinek szeretnénk családot, biztonságot nyújtani.”
Húsz év szolgálat
2005. szeptember 30-án érkeztek az első nevelt gyermekek. Azóta már huszonkettőnek volt otthona ez az ebesi ház.
„Voltak, akiket örökbe tudtak később adni. Voltak, akiket sikerült hazagondozni. Voltak, akik már felnőttek és családot alapítottak, de egyik sem tűnt el az életünkből. A »kirepült« gyerekek visszajárnak hozzánk. Tanácsot, segítséget kérnek, néha csak beszélgetni jönnek. Fogjuk a kezüket, amíg kell. Büszkék vagyunk rájuk, nagyon szépen megállják a helyüket az életben.”
Balázs – aki közben elindult futballedzést tartani óvodásoknak – újszülöttként került hozzájuk. Súlyos asztmás volt. „A mellkasomon nőtt fel. Kórház, kezelések, torna, úszás. Minden percét együtt éltük meg. Balázs lett az, akivel átéltük az első lépéseket, az első fogzást, az éjszakázásokat – mindazt, amit Martin 18 hónaposan érkezve már »kihagyott«. Olyan erős a kötődés köztünk, hogy arra nincsenek szavak.”
Sebekkel érkező kicsik – ugródeszka az élethez
Vannak köztük olyanok is, akik nehéz körülmények közül érkeztek a nevelőszülői családba. „Bántalmazást láttak. Amikor idekerültek, sírva meséltek. Ma már biztonságban érzik magukat, de a kéthetente esedékes kapcsolattartások után mindig nehéz napok következnek. Felszakadnak a sebeik. Tudják, hogy akivel találkoznak, az a valódi édesanyjuk, kötődnek is hozzá, ugyanakkor azt is nagyon jól tudják, mi történt velük abban a környezetben.”
Erika hangsúlyozza: a vér szerinti szülők nem ellenségek. „Mi csak ugródeszka vagyunk. Meg kell értetni velük, hogy nem elvettük a gyereküket, hanem segítünk nekik. Ez a bizalomépítés az egyik legnehezebb része a munkának. (…)”
Húsz év alatt sokszor feltette magának a kérdést: mi lett volna, ha saját gyermekük születik? „A férjem mondta egyszer: hidd el,
Húsz év alatt huszonkét gyermek. Huszonkét történet. Huszonkét esély. És egy asszony, aki megtanulta: a szeretet soha el nem fogyhat.
A beszélgetés teljes terjedelemben ITT olvasható.
Forrás és fotó: Hajdúdorogi Főegyházmegye
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
