Sokan ismerjük Budapestet, jó és kevésbé jó oldalát egyaránt, és úgy szeretjük, ahogy van, hiszen a miénk. „Szebb, mint Párizs” – mondta lelkesen még 1990-ben Vibjorn Madsen, a norvég menedzser, aki akkori munkahelyemen, a svéd tulajdonú Üzlet című napilapnál tevékenykedett két éven át.
A Duna két partján fekvő várost középen átszeli a nagy folyó, jobbra a Gellért-hegy és a budai vár magasodik, balra pedig ott a végtelennek látszó pesti „dzsungel”. Elfogultság nélkül mondhatom, mindkét oldalról páratlan látvány tárul a városba látogató népek elé.
A turisták szinte mindig bejárják a budai várnegyed utcáit, vendéglőt keresnek, megcsodálják a kilátást a Halászbástya erkélyéről, vagy elidőznek a Nemzeti Galéria előtti téren, Savoyai Jenő szobra környékén. Vannak azonban, akik többre vágynak, és múzeumokat is látogatnak. Sokan bemennek a Nemzeti Galériába, de szívesen nézelődnek a Budapesti Történeti Múzeumban is, pláne, mióta megnyitották az újjávarázsolt Szent István-termet.
A Budapesti Történeti Múzeum az időszaki tárlatok mellett remek állandó kiállításokat is kínál a látogatóknak. Ilyen például a Fény és árnyék – Budapest – A főváros 1000 éves története című nagyszabású tárlat. Kurátorai, Perényi Roland történész és Végh András régész nem akármire vállalkoztak, amikor nekiláttak a hatalmas tárgyi anyag feldolgozásának. Ezer év történelmét, kultúrtörténetét és művészetét még áttekinteni sem könnyű, nemhogy bemutatható állapotban a nagyközönség elé tárni. A nagy ívű, gazdag kiállítás a római kortól egészen a rendszerváltásig mutatja be az egyes korszakokat.
A múzeumban ezt olvashatjuk erről: „Előttünk egy város, amely a Duna két partján, az Alföld és a hegyek gyűrűjében fekszik. Hogyan alakult ki a római tartományi központ, Aquincum romjain a középkori Magyar Királyság fényes székhelye, majd pusztult el a török kori háborúk és ostromok során? Hogyan jutott el Pest, Buda, Óbuda az egyesülésig, és vált Közép-Európa egyik leggyorsabban fejlődő metropoliszává a 19–20. század fordulójára? Hogyan döntötte romba a második világháború a békeidők nagyvárosát, és miként formálódott Nagy-Budapest? A kiállítás alapkoncepcióját az évszázadok során újra meg újra lerombolt, majd ismét újjáépülő város képe határozza meg. A címben szereplő »fény és árnyék« a főváros épülő, virágzó időszakaira, az ezeket megszakító háborúk, természeti katasztrófák, majd a rombolást követő újjáépítések egymásra rétegződésére utal.”
Induljunk el most a római kort bemutató tárlóktól! Azt hihetnénk, hogy csak a kövek dacolnak az idő múlásával, pedig teljesen ép állapotú üvegek is szép számmal maradtak fenn a Krisztus utáni 1. és 2. századból: illatszeres fiolák, kis palackok, poharak láthatók a vitrinekben. Persze agyagedényeket is találunk itt, például mécseseket, agyagkorsókat.
A régészeti feltárások azt igazolták, hogy Aquincum a Római Birodalom összeomlásával sem néptelenedett el teljesen. Az egykori légiótábor falait övező 5. századi hun-germán, majd 6–8. századi avar temetők és kisebb települések arról tanúskodnak, hogy a fontos stratégiai ponton épült erődítmény és környezete továbbra is lakott maradt. A feltárások során nemcsak 10–11. századi kőmaradványok és agyagedények kerültek elő, hanem vasból kovácsolt vagy más fémekből készített eszközök is, például kétélű kardok, övveretek, tarsolylemezek Farkasrétről. A honfoglalás kori női sírokban mindenféle ékszereket találtak a régészek: kéttagú csüngős ingnyakvereteket, gyöngyöket, fülesgombokat.
Pest és Buda története a Magyar Királyság megalapítása után kezdődött el. Már a középkor elején megindult a városiasodás, a 11. században a mai Óbuda területén, az egykori légiótábor erődjének falai között királyi alapításként létrejött a budai káptalan, és felépült a Szent Péter-templom. A káptalan mellett, a római erőd falai között királyi kúria is állt. A település neve Buda, illetve Budavára (németül Ecilburg/Etzelburg) alakban bukkan fel az ebből az időből származó dokumentumokban és tárgyi emlékeken. Ez utóbbi elnevezés arra utal, hogy a római erőd falait kijavították, és valamilyen formában használatba vehették.
A pesti oldalról megtudhatjuk, hogy a folyó bal partján fekvő terület a folyami átkelést biztosító római erőd romjai mellett indult fejlődésnek, a mai Erzsébet híd pesti hídfőjénél. Szűz Máriának szentelt plébániatemploma a 11. századból származik. Legrégebbi lakói királyi szolgálatban álló révészek lehettek, de a krónikás hagyomány szerint a 10. század közepén muszlim vallású kereskedőket is letelepítettek itt.
Ebből a korból ránk maradt egy mesésen szép kőfaragás. A nyulat marcangoló ragadozó madarakat ábrázoló dombormű a Király fürdőből, eredetileg pedig feltehetően a már említett óbudai Szent Péter-templomból való, 1100–1150 táján készült. Egy másik szép faragáson a trónoló Krisztus látható; ez a dombormű a tabáni plébániatemplomból származik, de annak idején feltehetően szintén az óbudai Szent Péter-templomot díszíthette.
Kevés izgalmasabb dolog van a fazékba rejtett éremleleteknél. A kiállításon százötvennyolc ezüstérmet láthatunk, amelyeket Rákosszentmihályon találtak, a Hermina utcában. A legtöbb érem 1200 és 1235 között készült. A kincs elrejtésére a mongol támadás adhatott okot, ami hosszú időre megakasztotta Buda és Pest fejlődését. Amint a tárlaton megtudhatjuk, a magyarok Muhinál elszenvedett vereségét követően a mongolok felégették Pestet, a lakosságot lemészárolták, majd a tél folyamán erre a sorsra jutott Buda, Óbuda is. A környező falvak szintén elnéptelenedtek, épületeik romba dőltek. A városfejlődés addigi folyamata megtört.
Lépjünk most tovább, és nézzük meg a kiállításon azt a közismert, sokat reprodukált fametszetet, amely Michael Wolgemuth (1434–1519) műhelyében készült Nürnbergben, 1493-ban. A kép itt másolatban látható, az eredetit Anton Koberger nyomdájában kivitelezték, és a Hartmann Schedel krónikájában jelent meg. (Érdemes megjegyeznünk, hogy Wolgemuth volt egykor Albrecht Dürer mestere a réz- és fametszet készítése terén.) A kép a gótikus várpalotát ábrázolja a Duna partján álló, szintén gótikus városi épületekkel együtt. Képzeljük csak el, milyen más volna a városkép, ha mindez máig megmaradhatott volna.
Sajnos Mátyás király korából is főként csak kőtöredékek maradtak az utókorra; a csodásan szép gótikus Buda a törökdúlásnak esett áldozatul. A kiállításon azonban látható egy teljesen ép színes kályhacsempe is a 16. század elejéről.
A tárlat nagy erénye, hogy remek installációkat, teljes szobaberendezéseket is bemutat a különböző korokból. A középkori szobabelsőben például cserépkályhát, mívesen faragott támlás-karfás széket, asztalt, stelázsit nézhetünk meg, és még néhány pár cipőt is a 14–15. századból.
A nagy ívű kiállítás bővelkedik hagyatékokból, adományokból származó tárgyakban is. A polgárok lakhatási körülményeit bemutató szekció a modernizálódó város jellegzetes lakóhelyét, a bérházat és a 19. századi polgári életformát ismerteti meg a látogatóval. A polgári társadalom egyik közismert alakja volt ebben az időben Janny Gyula. Hagyatékában fennmaradt számos olyan tárgy, melyek révén képet alkothatunk egy századfordulós értelmiségi polgárcsalád lakáskultúrájáról.
Janny Gyula életpályája tipikus 19. századi polgári karrier. 1842-ben született Székesfehérvárott. Nagyszülei iparosok voltak, de édesapja tanítóként már értelmiségi hivatást választott. Janny Gyula 1860-tól orvosnak tanult a bécsi egyetemen, szakmai gyakorlatát is ott végezte. Egy ideig a híres sebész, Theodor Billroth mellett dolgozott Bécsben, majd európai tanulmányútra indult. 1871-ben telepedett le Pesten, a Rókus Kórházban kapott állást, Lumniczer Sándor osztályán. Legénylakását a Borz (ma: Nyári Pál) utca 7. számú klasszicista bérházban rendezte be. Csak rövid ideig lakott itt; 1874-ben, miután feleségül vette Zlamál Gizellát, az ország első tiszti főorvosának, Zlamál Vilmosnak a lányát, a szomszéd házba költöztek. Janny Gyula 1874-től az Anker Biztosító orvosszakértőjeként is tevékenykedett. 1884-ben pedig az újonnan alapított Erzsébet Kórház – a mai Sportkórház – igazgató főorvosává nevezték ki. Emellett kiterjedt magánpraxisa is volt, betegei közé tartozott például Tisza Kálmán, Andrássy Gyula, valamint több városatya, írók és művészek. Szakmai presztízsét mutatja, hogy a vadászbalesetet szenvedett László főherceg kezelésére is őt kérték fel. 1903-ban fehérvári előnévvel nemesi címet kapott.
A Janny házaspárnak három gyermeke született: 1875-ben Gyula, 1879-ben Géza, tíz évvel később Gizella. A család hosszú ideig a Koronaherceg (ma: Petőfi Sándor) utca 6. szám alatt lakott, majd 1910-ben átköltözött Budára, a Bartók Béla úti Szent Imre Kollégium Aigner Sándor által tervezett épületébe.
Lakásuk berendezéséből sok minden megmaradt, például egy teljes hatszemélyes garnitúra bőrrel borított székekkel és kihúzható asztallal, egy metszett üveggel készült, faragott tálalószekrény és mindenféle apró íróasztali tárgy: papírvágó kés, tolltörlő, kínai díszítésű levéltartó állvány, asztali kártyaprés 1870-ből és egy, az 1880-as évekből való szivartárca az Iparcsarnok képével. A legérdekesebbek talán mégis a könyvek: a Legolcsóbb képes ABC és olvasó könyv 1853-ból, a Czirmos Czicza naplójából és egyéb elbeszélések, valamintRuschek Antal A keresztény nő című munkája 1898-ből.
A kiállításon továbbmenve láthatjuk a kultúra egykori fellegvára, a Népszínház – a későbbi Nemzeti Színház – makettjét, Gustav Mahler ezüst-, elefántcsont- és aranydíszítéssel készült karmesteri pálcáját az 1880-as évek végéről vagy Blaha Lujza arcképét, amit Szobonya Mihály festett az 1890-es években. Az Operaház egykori életét plakátok, illetve az intézményhez kapcsolódó dokumentumok idézik meg.
Külön kiállítóhelyiséget szenteltek a Nyulak szigetén (ma: Margit-sziget) épült Szűz Mária-apácakolostor bemutatásának. IV. Béla király és Árpád-házi Szent Margit történetét sokan ismerhetik, ezért erre most nem térünk ki, de arra igen, hogy Margitot már életében csodatévő szentként tisztelték. Halála után (1270) kívánsága szerint a templom szentélyében temették el. Boldoggáavatási eljárása szinte azonnal megindult, és tisztelete országszerte elterjedt. Fehér márványból faragott síremlékéhez sokan elzarándokoltak a gyógyulást kereső hívők közül. A templom szentélyében temették el Margit testvérét, az 1272-ben elhunyt V. István királyt is.
A kolostor kiterjedt épületegyütteséhez ispotály, zarándokszállás, királyi udvarház, gazdasági épületek és kertek tartoztak. A latinul kevéssé tudó apácák számára a rend szabályzatát, az imádságokat és a lelki olvasmányokat népnyelvre is lefordították. A rendház máig megőrzött, magyar nyelvű kódexei középkori nyelvemlékeink jelentős hányadát teszik ki. A szerzetesi életnek a török támadás vetett véget. Az apácák 1529-ben végleg elhagyták a szigetet, előbb Váradra, majd Pozsonyba menekültek. A kolostorból csak kövek, kőtöredékek maradtak meg. A kiállításon szépen faragott fehérmárvány kőtöredékeket láthatunk Árpád-házi Szent Margit síremlékéből. Egy nápolyi mester, Tino di Camaino készítette őket 1335–1340 körül.
A tárlaton a pálosok Buda melletti Szent Lőrinc-kolostorából is találunk töredékeket. Különösen szép egy feliratos tábla részlete, amely a 16. század elejéről való. Érdemes megfigyelnünk a római kapitális antikva mintája nyomán faragott betűket, melyeket még napjainkban, a digitális technika korában is ismerünk és használunk, reneszánsz antikva betűcsalád néven.
A Budapesti Történeti Múzeum sok más látnivalót is kínál még látogatóinak a magyar történelem – ahogyan mondani szokás – „vérzivataros századaiból”. Csak biztatni tudom a kedves Olvasót, hogy ha teheti, szabadidejében zarándokoljon el a budai Vár múzeumába, és nézze meg ezt a csodásan megrendezett kiállítást.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 22-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
