Nagyböjt 2. vasárnapja – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 17,1–9)
Sokszor érezhettük már egy-egy pillanatban, hogy bárcsak megállíthatnánk az időt. Amikor egy beszélgetés váratlan mélysége, a közösség megtartó ereje megérint minket, ott akarunk maradni a „fényben”, távol a hétköznapok szürkeségétől és a ránk váró nehézségektől.
Nagyböjt második vasárnapján az evangélium a Tábor-hegy magasságába hív minket.
A hegyen Jézus arca ragyogni kezd. A tanítványok előtt egy pillanatra fellebben a fátyol. Megsejtik, ki ő valójában, és mi vár rájuk a történelem végén.
Péter apostol viselkedése mélyen emberi: „Uram, jó nekünk itt lennünk!” – mondja, és sátrat akar építeni, rögzíteni az élményt. Ez az ösztönös vágyunk a statikus biztonságra gyakran megakadályozza, hogy észrevegyük Isten dinamikus tervét. Mózes és Illés Jézussal beszélgetnek jeruzsálemi kivonulásáról. A dicsőség és a küzdelem itt elválaszthatatlanul összefonódik.
XIV. Leó pápa 2026. évi nagyböjti üzenetében hangsúlyozza, hogy a megtérés útja akkor kezdődik, amikor engedjük, hogy Isten igéje elérjen bennünket. A Szentatya emlékeztet:
Piaristaként és keresztény emberként tapasztalom, hogy a nevelés is hasonló hegymászás. Vannak pillanatok, amikor egy diák szemében felgyullad a megértés fénye. Ezek a mi Tábor-hegyeink. A sátrakat azonban nem ezekre a csúcsokra kell felhúznunk. A kapott kegyelem célja az, hogy legyen erőnk visszatérni a völgybe, ahol az ottani valóságot is igazabban kell hallgatnunk.
Idei üzenetében a pápa a böjt egy egészen konkrét formájára hív: a felebarátunkat sértő szavaktól való tartózkodásra. Azt javasolja, kezdjük el lefegyverezni a beszédünket. Mondjunk le a csípős megjegyzésekről, az elhamarkodott ítélkezésről és a távollévők megszólásáról. Ez a fajta önmegtartóztatás teszi hitelessé a keresztény életet. A hegyről lejövet a szavainknak már a reményt és a békét kell közvetíteniük.
A látomás végén Jézus odamegy a rémült tanítványokhoz, és megérinti őket: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Ez az érintés hordozza a feltámadás erejét. Amikor feltekintenek, már nem látnak mást, csak Jézust egymagát. Ez a kép elkísérhet minket a következő napokban.
Közösségeinkben, plébániáinkon és családjainkban próbáljunk meg közös úton járni. A célunk nem a hegyen maradás, hanem az, hogy a hegyről hozott fénnyel bevilágítsuk a környezetünket. Vajon hol van az a pont az életemben, ahol most leginkább szükségem lenne Jézus bátorító érintésére? Ki az, akinek a digitális felületeken vagy a munkahelyemen ma kedvesebb szavakkal tartozom? Ki az a környezetemben, akinek én vihetném el a fényt a völgybe?
Szerző: Zsódi Viktor SchP
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
