Mert nehezen kezdett el beszélni? Nem helyesen használja a szavakat? Bezárkózik a saját kis világába? Ez még mind kevés. Autista spektrum, ADHD, beszédhibák, a lelki fejlődés zavarai, hiperaktivitás – ezek a fogalmak ma már sok szülőnek ismerősek. A tünetek átfedik egymást, több szakember véleménye szükséges ahhoz, hogy a diagnózis megszülessen. A nagy többség lemaradt az Esőembernél, meg az aranykezű autista sebésznél, doktor Murphynél.
PaedDr. Szanyó Gabriella klinikai logopédus Nagykaposon tartott előadása főleg azokon a szülőkön és pedagógusokon kívánt segíteni, akik a problémával már találkoztak ugyan, de még mindig nem igazán tudják, mit is kezdjenek vele.
– A késői beszédkezdet, a kommunikációs és beszédzavarok jelenléte mindenképpen figyelmeztető jel – mondja az előadó. – A gyermek egy éves kora körül kimondja első szavait, kétévesen elkezd szavakat összekötni és képes egyszerűbb mondatok megalkotására. Az autizmussal élő gyermekek többségénél ez jóval később vagy egyáltalán nem történik meg. Az autista viselkedés ma már jól diagnosztizálható, de még mindig időigényes, különösen, ha a tünetek nem egyértelműek. Kezdetben a legfontosabb, hogyan kapcsolódjunk, majd türelmes munkával elindulhat a bizalom kiépítése, aztán a tulajdonképpeni terápia. Könnyen lehetséges, hogy nem az első módszer lesz az igazi. Nem csak a nyelvet nézzük, hanem azt is, hogy a gyerek egyáltalán képes-e a kommunikáció bármilyen formájára.
Az előadáson az is elhangzott, hogy a terápiás folyamat egy olyan helyzet, melyben mind a két félnek jól kell éreznie magát. Nem olyan könnyű ezt elérni, hisz az autizmusban érintett gyerek nagyon nehezen érti meg a beszédet egyáltalán, vannak szavai, de nem használja. Nehezíti a helyzetet, hogy az esetek egyre szaporodnak, kevés a szakember, aki legalább a nehéz kezdeteknél tanáccsal szolgálna. A terápiás foglalkozásokon kezdetben jelen kell lennie a szülőknek is. Aztán ezeket a módszereket megpróbálják otthon is alkalmazni. A „megpróbálják” kifejezés azért jogos, mert minden eset egyedi, ezért a terápiának is testreszabottnak kell lennie.
Amennyire lehetséges, a fejlesztés során ki kell zárni a zavaró tényezőket. A helységben csak kevés játék lehet. A megnyugtató környezet egyebek mellett azt is jelenti, hogy ugyanaz a szék, ugyanaz az asztal található ugyanott. Ha túl nehéz a feladat, egyszerűsítsünk, ha túl gyors a tempó, lassítani kell. Ha ijesztő a fehér ruha, öltözzünk színesbe, ilyenekből, és még nagyon sok ilyesmiből áll egy autista számára a „megnyugtató környezet.”
A szakember rendelőjében szívesen válaszolt néhány kérdésünkre:
– A nagyközönségnek a logopédus az a szakember, aki megtanítja a gyereket – esetleg a felnőttet – helyesen, szépen megformálni a beszédhangokat. Egy autista gyerek esetében, gondolom, nem egészen erről van szó.
– Ennél sokkal több. A logopédus feladata a beszédrendellenességek felismerése és annak terápiája. Ha egy gyerek háromévesen nem beszél, annak több oka is lehet. De a kommunikációs zavar már egy komoly jelzés. Egyáltalán valamilyen módon kommunikál-e a gyerek, megjelenik-e a kommunikációs szándék. Az autizmussal élő gyermek, ha használ is szavakat, beszéde gyakran rugalmatlan és egyoldalú.
– Mi a helyzet a szülőkkel?
– Sok esetben nehezen fogadják el, hogy egyáltalán gond van. Az időtényező nagyon fontos, minél hamarabb kezdődik a fejlesztés, annál jobb eredményeket tudunk elérni. És minél több oldalról kap a gyerek segítséget, annál jobb. A legfontosabb elérni, hogy a gyerek tudjon kapcsolatot teremteni és ki tudja fejezni az érzéseit, szükségleteit. Ha másképp nem megy, alternatív kommunikációs eszközökkel.
– Akkor a kapcsolatteremtésnek ezeket az új formáit a szülőknek is el kell sajátítani.
– Igen, hisz együtt járnak a logopédiai terápiás foglalkozásokra. Aztán amit megtanulnak, azt próbálják otthon is alkalmazni. De ahhoz, hogy valaki fejlődjön, tanulni kell, gyereknek is, szülőknek is. És hát egy gesztus, mosoly, ölelés, egy puszi, egy odabújás is a kommunikáció egyik formája.
-Tudja, érzékeli egy gyerek, hogy ő” más”? Tudja- e egy autista, hogy ő autista?
– Nem tudjuk. „Elvan” a saját kis világában, sőt nem is akar onnan kimozdulni, mert számára az a biztonságos. Ne akarjuk az ilyen gyereket ”megjavítani”, meg „átnevelni”. Meg kell tanulnunk követni a gyereket. Olvasni a jeleket, hogy éppen mikor képes a nyitásra és az együttműködésre. A legfontosabb, hogy elfogadjuk és kapcsolódni tudjunk az ő kis világához.
– Az autizmus előfordulása jellemző lehet egy vidékre, egy országra?
– A statisztikák szerint nem. Az egész világon növekedő tendenciát mutat, pontos oki hátterét egyelőre nem ismerjük, csak azt, hogy már a születés előtt eldől és jobbak a diagnosztikai lehetőségek is.
– Mennyire fontos, hogy a gyerek a szakemberrel az anyanyelvén kommunikáljon?
– Nagyon. Szerencsére már van magyarul beszélő pszichológus szakember Kassán is, hogy a szükséges vizsgálatokat elvégezzék. Viszont a fejlesztési lehetőségek korlátozottak.
– Akkor ezért választanak sokan magyarországi intézményeket.
-Igen, van fejlesztő központ Kisvárdán, Nyíregyházán is.
– És mi lehet az oka a növekvő esetszámoknak?
– A felvilágosítás maga is ok lehet, egyre többen vállalják a diagnózist. Egyre többen értik meg, mennyire fontos az idő. Az egészségügyben amúgy is sokat kell várni minden időpontra, kivizsgálásra. És az is sokáig tart, érthetően, amíg a szülők magukhoz engedik és elfogadják a diagnózist.
– Egy autista gyerek mennyire képes közösségbe illeszkedni?
– Az autista spektrum zavar széles skálán mozog. Az autista gyermeknek az a legjobb, ha olyan közegbe kerül, ahol értik és elfogadják az ő állapotát. Azonban sok pedagógus még értetlenül áll a probléma előtt: nem érti, honnan ered a nem megszokott viselkedés, a dührohamok és egyéb megnyilvánulások.
Köszönöm szépen az információkat.
Kondor Szilviát, a lelkes állatbarátot és kutyamentőt, a canis-terápia elszánt hívét már megismerhették a kedves olvasók. Ezúttal egy olyan központ létrehozásán fáradozik, ahol az autista gyerekek megfelelő körülmények között tartózkodhatnak, legalább annyi ideig, amíg a szülők ügyes-bajos dolgaikat elintézik. Szilvia véleménye szerint az érintett gyerekek egyértelműen más bánásmódot igényelnek, ennek tanulását már a főiskolán el kellene kezdeni. Vagy inkább már el kellett volna. Az egész helyzetre messze nincs felkészülve egész Szlovákia sem, nem egy amúgy is hátrányos helyzetű régió.
Egy asszisztensnek csak két keze van
Ahogy mondani szokás, a fenntartás költségei egyelőre gátat szabnak a megvalósításnak. Új épület létrehozása természetesen abszolút kizárt, de a potenciális helyek listája sem túl hosszú. Az egészségügyi követelmények rendkívül magasak: egy ilyen intézményben még az illemhelynek is akadálymentesítettnek kell lennie. Lényegében minden helyiségnek speciális berendezést igényel, és akkor még hol van az esetleges ételkiadás, vagy a szakszerű terápiás foglalkozás. Vagy az az egyszerű tény, hogy egy asszisztens csak két gyereket képes kivinni sétálni a városba kézen fogva, mivel összesen ennyi keze van.
Az említett előadáson mellesleg nem sokan voltak, amiből világosan látszik: megint nem leszünk felkészülve valamire, ami már itt kopogtat az ajtónkon. A legpesszimistább becslések szerint néhány éven belül az esetek száma megsokszorozódik, ami azt jelenti, hogy a társadalom rákényszerül az intézményes poblámamegoldásra. Minden iskolában szükség lesz speciális osztályokra és valószínűleg egyre újabb terápiás központok jönnek létre.
Az említett előadás után kis asszociációs játék következett: kinek mi jut eszébe a választott képről? Sokféle embernek sokféle dolog jutott az eszébe, egyvalamiben azonban egyeztek. Nagy részük nem állta meg könnyek nélkül. És ez mutatja, hogy milyen lelki teher egy szülőnek, ha be kell ismernie: nem ilyen gyereket akartam. Anyuka esetleg egy olyat, aki zongorázik és később angoltanárnő lesz, apuka meg olyat, akivel lehet focizni, meg horgászni és később persze megtanítja autót vezetni. Hogy ez miért alakult másképpen, az tulajdonképpen mindegy. A helyzet adott, egyre többen kényszerülnek elfogadni, még akkor is, ha egyfolytában aggódnak majd: mi lesz a gyerekkel, ha én már nem leszek? Olyan központokra, egy helyre, ahol az egy sorsközösségbe tartozók legalább kicsit „kibeszélhetik” magukat, egyre nagyobb szükség lesz. Nemcsak a gyerekeknek. A szülőknek is.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Körkép.sk (PaedDr. Szanyó Gabriella és Ing. Kondor Szilvia (a szerző felvétele))
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
