Az egykori házastársak, Edith (Trine Dyrholm) és Lucas (Tim Roth) tíz év után találkoznak ismét. Utoljára akkor látták egymást, amikor a gyermeküket temették, és most láthatólag egyikük sem tud mit kezdeni a másikkal. Lassan mégis beszélgetni kezdenek.
Ama végzetes napot felidézve Edith többször kijön a sodrából, Lucas inkább visszafogott, láthatóan küszködik a szavakkal. A nő nem érti, a férfi hogyan tud – látszólag – higgadt maradni, míg Lucas úgy érzi, egykori felesége csak a saját fájdalmával van elfoglalva. A tragédia közös, a megélés nem.
Désirée Nosbusch kétszereplős, Poison (Méreg) című filmje – amely Lot Vekemans írásából készült – a veszteségről, annak feldolgozhatatlanságáról szól; arról, hogy a szeretett lény halála örökre megváltoztatja az életünket. Ilyet már sokat láttunk– mondhatnánk –, és még fogunk is. A film ugyanis tükör, amely az emberi lét minden oldalát, a rejtettet is képes megmutatni, és emellett a lélek gyógyszere is, ami segít abban, hogy valahogy mégis beszélhessünk az elmondhatatlanról.
A film elsősorban vizuális műfaj. A Judith Kaufmann által fényképezett alkotásban olyan miliő tárul elénk, amely egyszerűsége mellett rámutat egy korunkra oly jellemző sajátosságra: mintha a keresztény hit a modern ember számára csupán díszletként szolgálna. A helyszín egy temető. Bár az új sírokat semmitmondó márványkő borítja, a legtöbb nyughely régi, kereszttel jelezve. A ravatalozóban feszület, helyesebben egy kereszt nélküli korpusz látható. A temető kápolnája elég nagy, építése idején még igény lehetett arra, hogy nagyobb sokaság búcsúztathassa imádkozva az elhunytat.
A környezettel éles ellentétben áll az a párbeszéd, amit Edith és Lucas folytat. Mind a ketten a maguk módján próbáltak megbirkózni a tragédiával: a nő pszichológusnál is járt, a férfi pedig új kapcsolatba kezdett. Míg az előbbi gyógyszert szed, az utóbbi énekelni jár egy kórusba. Edith hisztérikus kirohanásai miatt úgy tűnik, elsősorban ő az, akit a veszteség okozta szenvedés maga alá gyűrt, aki nem tud kijutni ebből az örvényből. De Lucas sem talált valódi kiutat, s bár próbált továbblépni, bevallása szerint nem sokra jutott, hiszen nap mint nap eszébe jut a fia.
Nem csak a hit, az ima vagy éppen a lelkipásztori segítség keresése nem merült fel soha egyiküknél sem. Abból, ami elhangzik, kiderül, számukra a veszteség csupán lélektani probléma. A színészek mozgása, viselkedése is ezt erősíti. Ki-be járkálnak a ravatalozóból, sokszor a kápolnába menekülnek egymás elől – ilyenkor egy idő után feltűnik a másik is –, téblábolnak a sírok között. Nyugtalanságuk jelzi az állapotukat, de ez az ideges jövés-menés csak egy időre ad megkönnyebbülést, hiszen a fájdalom újra és újra a felszínre tör.
Edith és Lucas az eső elől menekülve beszállnak az autóba, ahol egyfajta profán szertartásként sajtot esznek és bort isznak. Miután elállt a zivatar, kissé megnyugodva sétálni indulnak. Miközben arra figyelünk, amit egymásnak mondanak, a háttérben egy keresztút állomásait fedezhetjük fel. Úgy mennek végig rajta, hogy észre sem veszik, hol is vannak. Az egykor jobb napokat látott, omladozó faragványokat sosem látjuk élesen, alakjuk rendre a homályba vész. A temető keresztjei, a kápolna, az oltár, a feszület, a keresztúti állomások adják azt a teret, ahol a két ember egymást kerülgetve próbál kitérni a gyász kínja elől.
Edith a kápolna harmóniumán kezd játszani, Lucas egy templomi kórusban énekel, ám ezek ugyanúgy nem jelentenek semmit, mint a különféle vallásos témájú faragványok. Az európai gondolkodásban a kereszténység amolyan kulturális közeggé alakult, ami már inkább csak egyfajta keret, ugyanúgy, ahogy a film két szereplője számára is csak háttér a vallási szimbólumokkal telezsúfolt temető. Ám miközben a kereszténység, a hit jelképei díszletként még jelen vannak, maga a transzcendencia teljesen köddé vált. Az önmagába zárult modern embert az állandó sürgés-forgás, a nárcisztikus magamutogatás és a fogyasztás túlhajtása jellemzi. Tompult tudata csak akkor ébred fel, ha valamilyen tragédia éri. Ám ilyenkor is inkább terápiára jár, vagy valamilyen pótcselekvésbe menekül. A krízis lelki marad, így esély sincs arra, hogy utat nyisson egy magasabb dimenzió felé.
A film egyik jelenetében Edithet látjuk az ablaknál, mögötte a korpusz. A nő ránéz, majd megfordul, és kibámul a semmibe. Eső csorog az üvegen, elhomályosítva mind a kettőt.
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. február 15-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
