Leonid Ragozin friss írása az IntelliNews oldalán kíméletlen illúziórombolással hívja fel a figyelmet a transzatlanti politikai törésvonalakra, és arra, hogyan vált Kelet‑Európa az amerikai belpolitikai küzdelmek meghosszabbított frontvonalává. A szerző nem finomkodik: egyszerre kritizálja a republikánus külpolitikai aktivizmust és a nyugati liberális elit önellentmondásait, miközben kíméletlen pontossággal mutat rá az ukrán szélsőjobboldal körüli kényelmetlen összefüggésekre.
Rubio budapesti útja: több mint diplomáciai gesztus
Ragozin szerint Marco Rubio amerikai külügyminiszter budapesti látogatása és Orbán Viktor nyílt támogatása nem egyszerű diplomáciai gesztus volt, hanem a „Trump‑szövetségesek európai megerősítése”. A szerző hangsúlyozza, hogy a liberális amerikai közvélemény felháborodása képmutató, hiszen az USA évtizedek óta rutinszerűen avatkozik be más országok politikájába.
Ragozin Hillary Clintont idézi, aki szerint a magyaroknak „nem Trump bábját” kellene választaniuk – majd rögtön rámutat: Clinton maga is számos külföldi beavatkozás kulcsfigurája volt, Líbiától a Balkánig. A szerző szerint a liberális felháborodás mögött nem elvi, hanem geopolitikai lojalitási logika húzódik.
A nyugati liberális elit és a kelet-európai nacionalizmus: egy hosszú, bonyolult házasság
Ragozin egyik legerősebb állítása, hogy a nyugati liberális elit évtizedeken át tudatosan támogatta a kelet‑európai nacionalizmust, amennyiben az oroszellenes volt. Ez a „flört” szerinte mindkét amerikai párt külpolitikáját jellemezte.
A szerző szerint:
Ragozin úgy véli ez a kettős mérce ma keményen visszaüt: a kelet‑európai országok – köztük Magyarország, Szlovákia, Csehország és részben Lengyelország – egyre inkább a szélsőjobboldali, szuverenista geopolitikai újrakeretezés felé sodródnak, amelyet a Nyugat maga hívott életre opportunista döntéseivel.
Orbán mint jelenség, nem kivétel
A cikk hangsúlyozza, hogy Orbán Viktor nem elszigetelt figura, hanem egy szélesebb regionális trend része:
Ragozin továbbá leszögezi, hogy a nyugati liberálisok azért lepődnek meg Orbán fordulatán, mert sosem értették igazán Kelet‑Európa politikai kultúráját.
Az ukrán szélsőjobb: a legkínosabb vakfolt
A cikk egyik legérdekesebb része az ukrán szélsőjobboldalról szól. Ragozin szerint a nyugati liberális elit szisztematikusan bagatellizálja az ukrán szélsőjobboldal szerepét, miközben olyan figurákat emel piedesztálra, mint Andrij Bileckij (Azov) vagy Jevhen Karasz (C14). Karasz volt az, aki nemrég katonai támadással fenyegette Magyarországot. Ezek a radikális figurák ideológiailag „közelebb állnak a putyini rendszer szélsőséges elemeihez, mint bármilyen liberális értékhez”.
A szerző különösen élesen fogalmaz, amikor azt írja: az ukrán szélsőjobboldal „a titkosszolgálatok és szervezett bűnözői csoportok szövetségéből nőtt ki”, és a Nyugat ezzel a jelenséggel „szövetséget kötött, majd elfelejtette, hogy kivel áll szemben”.
Ragozin szerint ez a vakfolt hosszú távon súlyos következményekkel járhat: ha a Nyugat nem tudja fenntartani Ukrajna támogatását, a szélsőjobboldali csoportok könnyen Oroszország felé fordulhatnak, ahogy azt korábban más posztszovjet példák mutatták.
A nagy konklúzió: a liberális Nyugat saját hibáiba bukik bele
Ragozin végkövetkeztetése kíméletlen. Úgy véli, hogy a nyugati liberális elit nem értette meg Közép-Kelet‑Európa politikai valóságát és nem volt következetes a saját értékeiben sem. Szemet hunyt a szélsőjobboldal súlyos kihágásai felett, ha geopolitikai érdekeit ez szolgálta.
Ez a kettős mérce hozzájárult ahhoz, hogy ma a régióban – Magyarországtól Lengyelországig – a liberális Nyugat befolyása gyengül, miközben a szélsőjobboldali narratívák erősödnek.
Körkép.sk
Nyitókép forrása: SITA/AP Photo/Alex Brandon, Pool
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
