A fenti című mű számít Søren Kierkegaard dán filozófus egyik főművének.
A könyv témája: Izsák majdnem-feláldozása apja, Ábrahám által, s e téma értékelése.
Ami viszont engem leginkább megfogott benne az egy másodlagos téma, ami a 44. oldalon – a magyar kiadás szerint – említett probléma: az, hogy a történetet a templomban prédikáló pap bolondnak vagy bűnözőnek tekintené azt a hívőt, aki elmondaná neki, hogy őt is hasonló élmény érte, Isten felszólította, ölje meg saját fiát. Kierkegaard megkérdezi: „Hogyan magyarázható az olyan ellentmondás, mint ezé a prédikátoré? Talán úgy, hogy Ábrahám megszerezte a jogot, hogy nagy ember legyen, oly módon, hogy minden, amit tesz, nagy – és ha más teszi ugyanazt, az égbekiáltó bűn?„.
Én ezt a kérdést már alsótagozatos iskolás diákként feltettem, amikor ezt a könyvet nem is ismertem, sőt Kierkegaard létezéséről se hallottam. Személyes élmények alapján tettem ezt: hogy dicsőítik pl. az iskolában történelmi személyek olyan cselekedeteit, melyeket ha ma bárki utánozna, kemény büntetést, sőt erkölcsi feddést kapna. De a magánéletben is megfigyeltem, az idő megszépíti a dolgokat, amire ma súlyos bűnként néznek az emberek, azt múltbeli emlékként sokszor már csak egyszerű, semleges emlékként könyvelnek el.
Én is szerettem volna ebben egyértelműséget: vagy már most nézzünk az ilyesmikre semlegesen, vagy ne lohadjon le a morális felháborodás lángja később se. De leginkább az első része zavart: mi az, hogy egyeseknek meg van engedve az, ami másoknak tilos, s közben ezek a mások még tapsolni is kötelesek az egyeseknek, mi ez az egész?
Maga a könyv egyébként nem ezt elemzi, hanem Ábrahám tettének jogosságát, valamint az istenhit és az erkölcs viszonyát.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
