Az alábbiakban Formanek Tamás, a Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciáinak Irodája (MSZKI) szociális referensének írását közöljük.
Az emberi élet része a halál. De ma a halálról keveset beszélünk. Munkámból adódóan személy szerint sokat találkozom a halállal, és szeretném, ha segítenénk az idős embereknek, akik földi útjuk végéhez közelednek, és a családoknak, akik idős rokonuknak megpróbálnak segíteni. Nagyon fontos, hogy
Édesapám, amikor már nagyon beteg volt, ezt mondta: „Tudod olyan ez, mint léghajóval viharba kerülni, és ha fenn akarsz maradni, ki kell mindent dobálni, kezdve a homokzsákokkal, aztán ki minden mozdíthatóval, hogy a léghajó fennmaradjon.” És azzal fejezte be: „Én most dobálom kifelé a cuccokat!”
A mai magyar közbeszéd mégis félve nyúl a témához, miközben pszichológusok és szociológusok unalomig ismétlik, hogy a felnövő gyermekek hány virtuális halált látnak a tévében, a különböző internetes felületeken. A halál mégis tabutéma. Szidjuk az egészségügyet, és közben azt gondoljuk, hogy biztos meg tudnak minket gyógyítani, csak még nem találtuk meg a megfelelő orvost.
Keresztény, hívő emberként vallom, hogy a halál nem az élet vége, és hogy van örök élet.
A ferences család az egész világon idén ünnepli Szent Ferenc atyánk tranzitusát, átmenetét a földi életből az örök életbe. Ezzel a nagy jubileummal felhívja a figyelmet arra is, hogy mi hogyan készülünk a saját halálunkra, családjaink hogyan kezelik az idős családtagok ügyét, és közösségeink segítenek-e a halálra való felkészülésben és a halál feldolgozásában.
A közbeszédre visszakanyarodva: Karsai Dániel nagy rést ütött a hallgatás falán, és az ő ügye kapcsán sok szó esett a halálról. Sokan nyilatkoztak az eutanáziáról, és arról, hogy eldöntheti-e az ember, hogy befejezi a szenvedését. Az egész, sok embert véleménynyilvánításra késztető párbeszéd az emberi méltóság kérdéséből indult ki.
Számomra azonban a kérdések sora sokkal előbb kezdődik. Ha az emberi méltóságra hivatkozva kérdezzük, hogy az embernek mihez van joga, először kérdezzük meg, hogy megtettünk-e mindent, amikor ez még lehetséges volt. Az Alaptörvény garantálja az emberi méltósághoz való jogot. Az emberi élet vége méltó megélésének része az elbúcsúzás.
De hogy állunk az elbúcsúzással a mindennapi életben?
Amikor a nagymama megpróbálja szóba hozni, hogy „mi lesz, ha én már nem leszek”, és mindenki lehurrogja, hogy „Mama, te nem fogsz meghalni!” De az ellenkezője is gyakori, amikor a lány kérdezi az anyját, hogy mit tegyünk, ha már nem leszel, és a válasz az, hogy: „A halálomat kívánod, lányom?”
Ez nemcsak az írott végrendeletet érinti, de azt is. Sokat beszélünk elmagányosodásról, szekularizációról, vagy csak a generációk különéléséről, de keveset az ebből adódó döntések hiányáról.
A szerzetesi fenntartású szociális otthonokban alapvető, hogy értesítjük a hozzátartozókat, ha eljött az idő. Megtettük ezt akkor is, amikor a covidjárvány alatt ez kimondottan problémás volt.
A bevezetőben említett Szent Ferenc-évforduló rámutat arra is, hogy ő elköszönt rendtársaitól. A keresztény gyakorlatban a haldoklóval együtt imádkozó szerzetestársak vagy családtagok megszokott kép, de vajon felkészítjük-e a fiatal házasokat szüleik búcsúztatására? Beszélünk-e hittanórán, kiscsoportban, közösségi találkozókon a búcsúzás fontosságáról?
Érdemes külön megjelölni és beszélni az élet végi végső búcsúról, amikor jelez a kórház vagy a szociális otthon, hogy a gyakorlati tapasztalat alapján közel van a halál. Ugyanakkor fontos, hogy amikor még szellemi képességei teljes tudatában az idős ember elkezdi elrendezni a dolgait, akkor a család ne szólja le, hogy ne beszéljen a haláláról, nincs erre szükség.
Fontos, hogy a környezete értse, hogy a búcsú természetes velejárója a veszteségek feltérképezése; apró, de számára fontos tárgyaktól való elbúcsúzás, azok elajándékozása. Mindez jó, sokkal jobb, mint a végsőkig való tagadás. Fogadjuk el, hogy megválik a megszokott környezetét jelentő tárgyaktól. Jó ilyenkor beszélgetni a sikerekről, leltárba szedni az élet eredményeit. Érdemes finoman puhatolózni, hogy mik azok a befejezetlen dolgok, amelyekre úgy gondol, hogy már nem fogja tudni elrendezni őket. Talán meg lehet szervezni még egy találkozást egy régi ismerőssel, aki tüskeként él az emlékezetében, vagy harag, veszekedés volt az utolsó találkozás alkalmával. Vagy valakivel, akit szeretett, de az élet elszakította őket egymástól, rég nem találkoztak.
Az életük végére készülő idős emberekkel való beszélgetés számunkra is nagy jelentőséggel bír, rávilágít, hogy az életünk végén mi fontos, és mi nem.
Forrás és fotó: MSZKI
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
