Rap a palotában: Sorrentino új filmje visszakalauzol Rómába Havran Kati2026. 02. 16., h – 15:36
Paolo Sorrentino legújabb filmje mintha tudatos visszatérés lenne mindahhoz, ami korábban a rendező legerősebb védjegyévé vált. Az A kegyelem annak a hagyománynak a folytatása, amelyet az olasz rendező A nagy szépséggel teremtett meg.
A Parthenope meditatív szépségfilozófiája után, mely azt vizsgálja, hathat-e az emberi sorsra a szépség determinisztikusan, Paolo Sorrentino erkölcsi kérdésekre és az elengedésre helyezi a fókuszt az A kegyelemben. Az olasz rendező szeretett Nápolya — amelyet az Isten kezében (2021) is főszerepléként kezelt — helyett ismét Róma kerül a középpontba, múltidézés helyett pedig egy jelenben játszódó történetet kapunk, amelyben természetesen ott rétegződik a múlt is, de elsősoron mégis képes a jövőbe nézni. Ami pedig a legfőbb,
míg a Parthenope lenyűgöző szeretne lenni, de végeredményben mesterkéltnek hat, A kegyelem koncentráltabb formában dolgozik: nem akar minden pillanatban elkápráztatni, mégis valóban megragadóvá válik.
Ebben az értelemben A kegyelem sokkal inkább a hagyománynak a folytatása, amelyet A nagy szépség teremtett meg 2013-ban: virtuóz kameramozgás, gazdagon komponált képek és ironikus kulturális rétegzettség jellemzi, miközben a magaskultúra és a popkultúra elegáns keverésével rajzolja meg a római elit világát.
A kegyelem azonban nem a dekadencia felől közelíti meg az öregedés kérdését, hanem morális, etikai nézőpontból. Ahogyan A nagy szépségben, úgy most is Sorrentino legfontosabb alkotótársa, Toni Servillo áll a középpontban: egy képzeletbeli államfőt alakít, Marianót, aki mandátuma végéhez közeledve kénytelen mérleget vonni.
Servillo játéka ismét mesteri minimalizmusra épül: egyetlen homlokráncolással vagy szemöldökfelhúzással is rendkívüli mélységeket képes érzékeltetni.
Egyértelműen Servillo az a színész, aki Sorrentino mondanivalóját a legtisztábban közvetíti, aki egyetlen apró gesztussal képes az érzelmek széles skáláját megjeleníteni, a mély szomorúságtól a finom iróniáig. A 66 éves színész nem először alakít politikust Sorrentino filmjében: az Il Divo – A megfoghatatlan című 2008-as alkotásban Giulio Andreottit személyesíti meg, míg a 2018-as Silvio és a többiekben Olaszország egyik legellentmondásosabb politikai figuráját, Silvio Berlusconit játszotta.
Ezúttal azonban fiktív politikust formál meg, és ez a döntés különös lehetőséget kínál a filmnek. A pozitív, köztiszteletben álló politikus figurája a mai politikai valóság felől nézve már-már irreálisnak, sőt utópisztikusnak tűnik. Éppen ezért a film finom eszképizmussal ajándékozza meg a nézőt: nem azért hat, mert elhiteti velünk, hogy ilyen világ létezik, hanem mert felvillantja, milyen jó lenne, ha létezhetne.
Mariano, az elismert, sziklaszilárd jogászból lett politikus mandátumának lejártához közeledve több súlyos döntést halogat.
Egyrészt ott az eutanázia legalizálásáról szóló törvényjavaslat, amelyet a kormány mellett nem mellesleg jogász lánya és egyben jobbkeze, Dorotea (Anna Ferzetti) is szeretne elfogadtatni. Mariano azonban nem képes pusztán elvi kérdésként kezelni a döntést. A törvény számára ebben a témában nem csak jogi konstrukció, hanem annak kérdése, hogy az ember kézbe veheti-e más ember sorsát.
Másrészt két kegyelmi kérvényt is elé terjesztenek, amelyek a törvény és az együttérzés határvonalát feszegetik. Az egyik egy nő ügye, aki álmában megölte a férjét, aki hosszú éveken át bántalmazta. A másik egy férfié, aki Alzheimer-kórban szenvedő felesége életének vetett véget.
Miközben politikai pályafutása a végéhez közeleg, az öregedés érzete is egyre erősebben megérinti Marianót, és saját múltjával kapcsolatban is kétségek gyötrik. Az elnök sok éve özvegy, aki végtelenül szerette — és mindmáig szereti — feleségét, mégis emészti a kérdés: ki lehetett az, akivel a nő negyven évvel ezelőtt megcsalta?
Az igazságot egyetlen személy ismeri: az ekcentrikus, a művészetek világából érkező, különc személyiség, Coco Valori (Milvia Marigliano), egykori osztálytársa, aki azonban makacsul ragaszkodik a titoktartáshoz.
A film azonban nem a rejtély megfejtésére és az elvi kérdések feletti döntések meghozására épül. Sokkal inkább arra, hogyan alakulnak át maguk a kérdések.
A hajdani jogász, aki egész életét arra a meggyőződésre építette, hogy minden dilemmának létezik helyes vagy helytelen megoldása, fokozatosan felismeri: a morális bizonyosság nem mindig az egyetlen — és talán nem is a legemberibb — válasz. Lassan megkérdőjeleződik az is, vajon valóban lényeges-e egy negyven évvel korábbi történet kapcsán egy identitás leleplezése.
Sorrentino kamerakezelése ezúttal is izgalmas és lenyűgöző, csakúgy, mint a zenei betétek. A hosszú, elegáns, Róma bel- és kültéri építészetén elidőző képek zenei aláfestéssel párosulnak. Sorrentino kézjegyére jellemzően ezúttal is a popkultúrához (is) nyúl: számos jelenetben elektro-pop tölti meg az elegáns elnöki palota történelmi belső tereit.
A zene azonban a történet szerves részévé is válik. Az elnök váratlanul a rap világában talál menedéket — egy személyes, intim lázadásként az elvárások és a méltóság protokollja ellen.
Ebbe a világba testőre, Labaro (Orlando Cinque) vezeti be, aki nemcsak védelmező, hanem bizalmas, cinkos és barát is egyben: az egyetlen ember, aki képes kimozdítani őt a szerepből, amelybe elnöki szerepe zárta.
A film eredeti címe, az olasz La grazia nem pusztán az elnöki kegyelemre utal — hanem könnyedséget, finomságot, belső eleganciát is. Sorrentino tizenegyedik filmje pedig valóban ilyen: kecsesen, elegánsan és finoman mesél arról, milyen törékenységeket és szépségeket rejt magában az öregedés.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
