Az utóbbi napokban a csapból is a szerelem folyt: megszaporodtak a házasságot, párkapcsolatot reklámozó posztok, a tökéletes vacsorákról készült fotók és a romantikát elemző cikkek. Nem véletlen, hiszen épp a Házasság hetét és a Valentin-napot ünnepeltük. A kérdés már csak az: vajon elég-e évente egyszer, kampányszerűen elővenni a témát?
Mint boldog házasságban élő nőt, bevallom, engem személy szerint nem igazán érint meg a Valentin-nap láza. Mindig, még a házasságkötésem előtt is úgy gondoltam, hogy a társunk iránt érzett szeretetet nem kell – sőt, talán nem is szabad – egyetlen naptári naphoz kötni. Hiszen nem csak február 14-én szeretjük egymást! Miért szorítkoznánk akkor 24 órányi, naptárba vésett kitüntetett figyelemre?
Félreértés ne essék: nyilván mindenkinek jól esik, ha virágot kap, vagy elviszik vacsorázni. De biztos, hogy egy egész évet kell várnunk a romantikára? Nem melengeti meg jobban a szívünket, ha random módon, egy szürke kedden lepnek meg bennünket egy szál virággal, egy üveg borral, vagy egy kellemes, a mókuskerékből kiszakító beszélgetéssel? És hogy a férfiak se érezzék kirekesztve magukat: nekik nem eshet ugyanolyan jól, ha a munkából hazatérve a megszokottnál különlegesebb vacsora vagy figyelem várja őket?
A válasz egyértelmű: dehogynem. A figyelemre való igényünk nem nem-függő.
Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy a kisgyermekes szülők sokkal nehezebben oldanak meg egy gyerekmentes, tisztán romantikus estét. Így az ő szempontjukból talán nagyobb kapaszkodót jelenthet egy kimondottan „valentinozós” dátum. De az ő esetükben is igaz: sokszor talán nagyobb kincs egy spontán randi akkor, amikor épp sikerült túlélni egy hétnyi lázas, köhögős éjszakázást, mintsem akkor, amikor a naptár előírja.
Felmerül tehát a kérdés: van-e értelme annak, hogy a külső nyomásnak engedve egyetlen napra szűkítsük be a párkapcsolati fellángolást?
A mérleg másik serpenyőjében ott a Házasság hete, ami érzésem szerint még mindig nem kap elég figyelmet, vagy legalábbis másfajta figyelmet érdemelne. Elismerem, nem mindenkit érdekel az, hogy más pár miért boldog. Ugyanakkor ilyenkor sok olyan kérdés is előtérbe kerül, ami a kapcsolatok „karbantartását” célozza. Egy olyan korban, amikor a házasságkötés egyre ritkább, a válás pedig sokszor az első kézenfekvő megoldásnak, már-már rutinfeladatnak tűnik, érdemes beszélni arról, hogyan maradhatunk együtt. Hogy megmutassuk, nem kell minden konfliktusnál azonnal hátat fordítani egymásnak.
Fontos leszögezni: senkit nem szabad megbélyegezni azért, mert egy valóban rossz, bántalmazó vagy toxikus házasságból kilép. Mégis, társadalmi szinten határozottan azt tapasztaljuk, hogy ma már sokkal alacsonyabb az ingerküszöb, ha szakításról van szó. Eltűnt az a stigma, ami 20-30 éve még visszatartotta az embereket a válástól. Ez a fajta szabadság azonban veszélyes is lehet, mivel hajlamosak vagyunk túl hamar feladni, és a sérelmek útvesztőjében néha szem elől tévesztjük a legfontosabbat – a gyerekek érdekeit, vagy az egymás iránti, régóta épített toleranciát.
Pedig a titok sokszor talán nem a nagy gesztusokban, hanem a megújulás képességében rejlik.
Éppen ezért gondolom úgy, hogy a Házasság hete – ha jól használjuk – többet érhet ezer bonbonnál. Nem azért kell róla beszélni, hogy odadörgöljük az egyedülállók vagy a válságban lévők orra alá a boldogságot. Hanem azért, hogy lássuk, a jó házasság nem csak szerencse kérdése, és főleg nem egyenlő a konfliktusmentes élettel. A „mintapárok” sem attól boldogok, hogy sosem veszekednek, hanem attól, hogy megtanultak bocsánatot kérni, és a nehéz napokon is a mi-t választani az én helyett.
Talán itt ér össze a Valentin-nap és a házasság intézménye. Nem baj, ha február 14-én ünneplünk, amíg nem felejtjük el, hogy a szeretet igazi mértékegysége nem a vörös rózsa, hanem a türelem, a reggeli kávé mellé tett kedves szó, és az, hogy akkor is ott maradunk, amikor a legkönnyebb lenne elmenni.
Ne csak egy napig szeressünk hangosan, és ne csak egy hétig figyeljünk a házasságunkra! De ha ez a februári időszak segít megállni egy pillanatra, és ránézni a társunkra – nem a megszokás, hanem a hála szemüvegén keresztül –, akkor mégiscsak volt értelme.
Komjáthy Petőcz Andrea
Nyitókép forrása: canva.com
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
