2006. február 5-én történt, hogy a törökországi Trabzon Santa Maria-templomában hidegvérrel meggyilkolták Andrea Santorót, a római egyházmegye fidei donum papját. Közel állt mindenkihez, párbeszédet folytatott, Krisztus ízét, jó illatát árasztotta szelíd, rokonszenves jelenlétével, önzetlen szeretetével.
Camillo Ruini bíboros néhány nappal Santoro halála után így beszélt a temetésén: „Minden cselekedetének a középpontjában egy egyszerű meggyőződés állt: Jézus Krisztus mindenkiért odaadta az életét a kereszten, így hát Krisztus tanítványának is, főként, ha pap, szeretnie kell mindenkit, és különbségtétel nélkül oda kell adnia magát mindenkiért… Így talán jobban megértjük döntését, hogy Törökországba, annak is a legtávolabbi részébe ment, hogy ott végezze szolgálatát.
Kiemelte: azon a földön, ahol a keresztény hit a kezdetekben erős és termékeny gyökereket vert, hívő és barátságos jelenlét akart lenni, hogy előmozdítsa Kelet és Róma, keresztények, zsidók és muszlimok között a lelki ajándékok cseréjét.
Élete
Andrea Santoro 1945. szeptember 7-én született az olaszországi Privernóban, majd az 50-es évek közepén családjával Rómába költözött. 1958-ban lépett be a szemináriumba, így képzésének évei (egészen 1970-es pappá szenteléséig) a II. Vatikáni Zsinat előkészítésének, lefolyásának és első megvalósításának időszakára estek. 1970. október 18-án szentelték pappá. Szolgálatát azzal kezdte, hogy igyekezett megtalálni az eszközöket a párbeszédhez az Egyháztól eltávolodó ifjúsággal. 2000-ben indult fidei donum papként (szó szerint: a hit ajándéka, missziós pap) Törökországba, az Anatóliai Apostoli Vikariátus szolgálatára. Első állomása az ősi hagyományokkal rendelkező Urfa (az ókori Edessza) volt, majd az ország északkeleti részén, a Fekete-tenger partján fekvő Trabzon (az ókori Trebizond). Feladata egy olyan plébánia gondozása volt, ahol a katolikus közösség alig tíz főből állt, és már hosszú ideje nem volt papjuk.
Tanúja volt a Szovjetunió összeomlása következményeinek: a nyomor és kétségbeesés miatti tömeges bevándorlásnak a volt Szovjetunió területeiről Törökországba, valamint a keresztény – örmény vagy grúz – prostituáltak sorsának, akiket plébániája meghatározó tagjaiként tartott számon. Ebben a környezetben élte át a szeptember 11-i merénylet és az azt követő háborúk hatásait is.
Törökországnak, ennek a hatalmas és kifinomult Közel-Keletnek s az iszlám világnak is szüksége van keresztény jelenlétre, olyanokra, akik készek önzetlen szeretettel feloldódni, mint a só” – írta küldetéséről.
„Andrea atya papként szolgált trabzoni kicsiny nyájában: néhány katolikus és pár keleti ortodox között. Egy ortodox egyházi személy csodálkozva kérdezte tőlem: »De mit csinált ott, ahol szinte senki nem volt?«
A párbeszéd egy új, ugyanakkor ősi módját éltette, amely ízig-vérig papi és keresztény hozzáállás: közel élni az emberekhez, önmagunkat adni, rokonszenvesen megnyílni mások felé, keresni az emberit a vallás ideológiai és pszichológiai béklyóin túl. Nem ringatta magát abba az illúzióba, hogy gyökerestül megváltoztathatja a helyzetet, de lépésről lépésre, találkozásról találkozásra haladt előre. Nem számítgatott, morzsákat gyűjtött, nehézségekbe ütközött… de ment tovább…” – mondta róla Andrea Riccardi történész.
Törökországban imádkozott, nyelvet tanult, az egyházatyákat olvasta, és próbált barátságot kötni mindenkivel. Szerette volna megérteni a muszlimok mindennapi hitéletét is. Azt vallotta, Jézus nem azt kéri a muszlimoktól, hogy legyenek keresztények, vagy a keresztényektől, hogy legyenek muszlimok, hanem azt, hogy
Sokszor elmagyarázta a híveknek: az Isten akaratára való nyitottság és a felebaráti szeretet magában foglalja a vértanúság elfogadását is. Ez mindenki életében más formában jelenik meg, a saját választásai szerint: az ember olyan mértékben kész odaadni az életét, amilyen mértékben szeretni tud.
Temploma utolsó padjában térdelt és imádkozott az oltár felé fordulva, kezében török nyelvű Bibliáját tartva, amikor váratlanul, hátulról érkező lövések találták el. A gyilkos egy tizenhat éves diák volt, aki azt vallotta, hogy Allah nevében cselekedett, hogy bosszút álljon a Mohamed-karikatúrákért, amelyeket néhány nappal korábban, 2006. január 30-án közöltek dán és norvég szatirikus lapok.
Mit jelentett számára kereszténynek, papnak lenni?
„Az Egyház az én családom” – ismételgette Andrea Santoro. Nővére, Maddalena Andrea halálának 20. évfordulóján a Famiglia Cristiana katolikus lapnak adott interjúban hangsúlyozza, hogy Krisztus azt sugallta testvérének, legyen „nyitott kapu”: legyen olyan pap, mint Jézus, aki közel lép az emberekhez, járja az utcákat, belép a házakba.
„A keresztény identitás nem területi és nem is pusztán kulturális kérdés. Evangéliumi identitás: Krisztus sója bennünk, a mi átalakulásunk őbenne, az ő élete mibennünk, Krisztus láthatósága rajtunk keresztül, az evangélium beleírása lényünkbe, érzéseinkbe és életünkbe – fogalmazott Andrea Santoro 2005. május 18-án kelt levelében Trabzonból. – Egy keresztény számára nem az a fontos, hogy pozíciót szerezzen, karriert építsen vagy érvényesüljön a politikában. Az a fontos, hogyan válik sóvá…
Nővére azt is elmondta egy interjúban, hogy Andrea számára a liturgikus élet soha nem volt elválasztható a mindennapi élettől. Számára az Eucharisztia olyan, mint amikor Jézus belép a betániai házakba, Márta és Mária otthonába, amikor az utcákon jár és megszólítja az embereket. Amikor Jézus azt mondja: „ez az én testem”, az azt jelenti, hogy mi vagyunk az ő teste. Az Eucharisztia nem más, mint az emberekkel, a rászorulókkal való együttlét.
Emlékezete
Törökországban emléke a keresztények és nem keresztények körében egyaránt él; sokan közbenjáróként tekintenek rá. Személyes tárgyait (kehely, paténa, stóla) Rómában a Tiberis-szigeti Szent Bertalan-bazilikában, korunk vértanúinak emlékhelyén őrzik. A római Názáreti Jézus- (Gesù di Nazareth-) templomban – amelynek korábban a plébánosa volt – egy tárlóban látható az a török nyelvű biblia, amelyet a gyilkosság pillanatában a kezében tartott, és amelyet átfúrt a golyó.
Forrás és fotó: Agensir; Avvenire; Vatican News; Famiglia Cristiana; Santegidio.org
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
