Ferenc, Isten lantosa című, 1950-ben forgatott filmjében Roberto Rossellini eredeti forrásokat – Fioretti, Celanói Tamás Szent Ferenc-életrajza, Perugiai legenda – felhasználva, rövid, önálló epizódokban mutatja be Isten Szegénykéjének és követőinek mindennapjait.
A film mottóját Szent Pálnak a korintusiakhoz írt első leveléből vette az alkotó: „a világ bolondjait választotta ki magának Isten, hogy megszégyenítse a bölcseket. És a világ erőtleneit, hogy megszégyenítse az erőseket. (…) Ami a világ szerint alacsonyrendű és megvetett, azt választotta ki Isten: azt, ami semmi, hogy azt, ami valami, megsemmisítse” (1Kor 1,27–28)
Rossellini ennek szellemében a már-már naivan jámbor, jóságra törekvő lelkiséget emeli ki Ferenc és közössége jellemzői közül: nemet mondani a világ sokféle csábításának, s végtelen szelídséggel, tiszta lélekkel hirdetni Isten igéjét. A film kezdetén Ferenc és testvérei Rómából érkeznek vissza Assisibe, az özönvízszerű esőtől tönkreázva, de boldogan, miután III. Ince pápa megáldotta őket. A csuromvizes testvérek csuhájuk kapucniját a fejük fölé tartva rohannak, de még ebben az ítéletidőben is meg-megállnak, mert most is csak az egész lényüket betöltő kérdés foglalkoztatja őket: hogyan szolgálhatják legtökéletesebben az embereket, Isten akaratának megfelelően. Ezen vitatkoznak, s végül megegyeznek, hogy azt fogják hirdetni: „Ismerjék meg az emberek, milyen öröm szeretni!”
Ferenc és didergő testvérei szegényes kis kalyibájukba szeretnének behúzódni a zuhogó eső elől, hogy felmelegedjenek, de míg távol voltak, fedelet adó otthonukat önkényesen elfoglalta egy zord alak, aki hallani sem akar arról, hogy beengedje őket. Sőt, még ő háborodik fel, hogy zavarni merészelik a nyugalmát, hitvány semmirekellőknek nevezi, s bottal veri ki őket. Összetűzésbe kerül tehát a Ferenc és társai által hirdetett, s a gyakorlatban is alkalmazott szeretet a világ kíméletlen erőszakosságával, a nyers érdekérvényesítéssel. Noha a durva férfi egyedül van, Ferencék pedig öten, nem használják ki fölényüket, hiszen ez tökéletesen ellenkezne krisztusi lelkületükkel. Mint mindent az életben, ezt is örömmel fogadják, hisznek a gyöngeség erejében és a békességben, s boldog énekléssel vonulnak el a kalyibától. Ferenc és testvérei szó szerint veszik, és a mindennapokban is élik Jézus ellenségszeretetre vonatkozó parancsát: „ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is” (Mt 5,39).
Ferencet és szeretett „juhocskáit” betölti az öröm és a boldogság, hogy tevékeny részesei lehetnek az isteni teremtésnek. Gyermeki lélekkel tudnak örülni egy megjavított harang megkondulásának, annak, hogy felépítették „kis lakocskájukat”, és a legszerényebb ételnek is. Ha fájdalom vagy kudarc éri őket, egymást vigasztalják, bátorítják. Áthatja őket a boldogság és az öröm a teremtett világ szépsége láttán. Az Isten és az emberek iránt érzett szeretet számukra egy és ugyanaz. Ferenc alázatos, szemernyi gőg sincs benne, tisztában van azzal, hogy nem magának, hanem Isten végtelen kegyelmének köszönheti, hogy oly sokan követik. Az egyik testvér azt kérdezi tőle: „Miért van, mondd Ferenc, hogy az egész világ csak teutánad szalad, és minden ember csak téged akar látni, hallani, és engedelmeskedni neked akar, ki nem vagy bölcs, se szép, se nemes?”
Ferenc válaszol, s arca mosolygós, tekintete szelíd, sugárzik belőle a szeretet: „Mivel az Úr nem talált a földkerekségen nálam nyomorultabbat, és minden bűnösök között sohasem látott nálam galádabbat. Tűnjék ki, hogy minden jóság és erény tőle van, nem a teremtményétől. Dicsőség legyen az Úrnak örökkön örökké!”
Ferenc állandó kapcsolatban van Istennel, gyakran imádkozik hozzá, kérve, hogy felebarátainak hasznára lehessen, s jobb legyen általa a világ: „Én jó Istenem, tégy engem békességednek eszközévé! Hol gyűlölet van, vigyek oda szeretetet! Hol viszálykodás van, vigyek egyezséget oda! Hol fájdalom van, add, hogy örömet vigyek oda, hogy reménységet oda, ahol reménytelenség van. Ó, Mesterem, add, hogy ne azzal foglalatoskodjam, hogy engem szeressenek, hanem hogy én szeressek!”
Ferenc ezzel a lelkülettel tanítja „juhocskáit”, s kéri őket, hogy az emberek közé menve soha ne magukat helyezzék előtérbe. Miközben testvérei körbeülik egy dús lombú fa alatt, s áhítattal isszák minden szavát, így imádkozik: „Én jó Atyám! Kérve kérlek, segítsél, hogy juhocskáimmal új és alázatos népet formáljak! A mi Urunk nevében mindig alázatossággal és becsületben járjatok. Istenhez fohászkodjatok szívetekben, és ne cselekedjetek hiábavalóságot. Mert aki nem nyújt a földön támaszt felebarátjának, csekély reménye van, hogy egy napon Istentől elégtételt kapjon. (…) Azt akarom, hogy az én testvéreim becsületes munkával munkálkodjanak. És egyikük se legyen mások terhére. Aki nem ismeri az evangéliumot, a ti példátokból tanulja!”
Ferencet és közösségét áthatja tehát az Istenre hagyatkozás, a szegények, a nyomorultak segítése, a másokért élés vágya. Noha nekik sincs semmijük, ha élelemhez jutnak, azonnal megosztják másokkal. Az imádságos lelkületű és bizalmát teljesen Istenbe vető Ferenc nagyon megrendül, ha kegyetlenséggel, nyomorúsággal találkozik. Egy éjszaka az erdőben imádkozik, a földre borulva. Kéri az Urat: „Isten! Megfeszített! Add, hogy szeressek!” Felbukkan a faluról falura vándorló bélpoklos. Nyakában csengőt visel, már távolról jelezve jöttét, hogy az emberek messziről elkerülhessék őt, az elgennyesedett sebeitől rothadó húsra emlékeztető szagot árasztó leprást. Ferenc először mintha nem tudná, mit tegyen, arcát a tenyerébe temeti. Végül azonban, legyőzve undorát, odalép a nyomorult beteghez, magához öleli ezt a mindenki által kitaszított teremtést, meglátva benne a szenvedő Krisztust. Amikor a leprás továbbmegy, Ferenc ismét a földre borul, és zokogva fohászkodik: „Nagy Isten, Istenem! Ó, Isten!”
Egy másik epizódban Ferenc Leó testvérrel vándorol. Látják, amint egy lovag kardjával ledöf egy vándort. Ferenc kétségbeesetten kérdezi: „Mit tettél, testvérem?” A lovag azzal védekezik, hogy a vándor el akarta lopni az aranyát. Ferenc hangjában szelídséggel és szomorúsággal kérdezi: „Testvérem, tudod, mit cselekedtél? Pár arany többet ér egy ember életénél?” A lovag nem rendül meg Ferenc szavaitól, odavet neki néhány aranyat, s továbbáll, éreztetve, hogy a világban uralkodó törvényeknek megfelelően járt el. Ferenc utánanéz, majd Leó testvér mellére borul és zokogni kezd, mint aki tehetetlen az emberek gonoszságával, kegyetlenségeivel szemben.
A film alaphangja azonban néhány epizódot leszámítva derűs, tele van humorral. Ezt a vonalat az idős korában Ferencékhez csatlakozó János, illetve a fiatal Boróka képviselik. János a családját, gyerekeit és unokáit hagyja el azért, hogy beléphessen a testvérek közé. Elhozza ajándékba a család tehenét. Gyermekei, akiket nem érintett meg a ferences lelkület, felháborodva követelik vissza a család megélhetését biztosító állatot. Ferenc természetesnek veszi, hogy magukkal vihetik. János végtelenül egyszerű lélek, eszünkbe juthat róla a nyolc boldogság: „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3). Folyton azt hajtogatja, hogy olyan szeretne lenni, mint Ferenc. Gyermeki lélekkel tud örülni mindennek, sűrűn visszhangozza Isten Szegénykéjének szavait, anélkül, hogy értelmüket fölfogná. Számára természetes, hogy mindaz, amit Ferenc mond és tesz, az Úr akaratának kifejezése.
Ferenc mellett a film másik központi alakja Boróka. Tele van szeretettel, szelídséggel, s emellett jámbor, jóságból eredő furfanggal. Egy alkalommal meztelen felsőtesttel tér vissza alamizsnakérő körútjáról. Kiderül, hogy odaadta egy szegénynek a csuháját. Túlteljesítette tehát Keresztelő János intelmét: „Akinek két köntöse van, ossza meg azzal, akinek nincsen” (Lk 3,11). Ferenc megrója ezért, figyelmezteti: mindent odaadhat a szegényeknek, de a csuháját nem. Boróka magába száll, ám egy másik alkalommal megint csak meztelen felsőtesttel jelenik meg. Ismét egy szegény ember kérte el tőle a csuháját. Boróka nem adta oda magától, de azt válaszolta neki: „Az elöljáróm megtiltotta, hogy a csuhámat elajándékozzam. De ha te rólam lehúzod, nem állok ellent.”
Boróka számára Isten mindenütt jelen van, s komolyan hisz abban, hogy a jó cselekedetek iránti vágy nemcsak az emberekben, hanem az állatokban is megvan. Amikor az egyik beteg testvér csülköt szeretne enni, Boróka „disznó testvért” arra kéri, adja oda neki az egyik lábát, örüljön, hogy jót tehet szegény, beteg testvérükkel. Levágja a visító disznó csülkét. A gazda éktelen dühre gerjed, s az elpusztult állatot odavágja a testvérek elé. Boróka megpróbálja kiengesztelni, még a hátára is csimpaszkodik, kéri, hogy bocsásson meg neki, s örüljön, hogy jót tehetett, de a gazda durván a földre taszítja. A testvérek semmit nem tartanak meg maguknak a disznóhúsból, elajándékozzák a szegényeknek.
Rossellini Szent Ferenc-filmjének egyik legösszetettebb epizódja a zsarnok Nikola táborában zajló fejezet. Boróka látja, hogy a zsarnok katonái durva játékkal szórakoztatják egymást, hatalmas erővel, ököllel csapnak egymás arcába. Az egyik katona hasonlít Jézusra, mintha magába szállna, amikor az arcába csapnak. Ám hamar kiderül, hogy az ördög űz rút tréfát Borókával, mert amikor mosolyogva, tiszta szívvel odamegy hozzá, hogy megvigasztalja, az egyetlen csapással a földre teríti. A katonák játszani kezdenek Borókával, lóbálják, dobálják a maguk és a nép szórakoztatására. Az egész tábor kacag a kiszolgáltatott Borókát látva. A hangzavarra Nikola is felfigyel. A zsarnok tetőtől talpig páncélba van öltözve, mivel retteg a merénylettől. A jövendölés szerint ugyanis egy késes ember fogja megölni. Amikor Borókánál kést találnak, azonnal halálra ítélik. Ám előtte tovább kínozzák, hozzákötözik egy lóhoz, így vonszolják végig a táboron. A lelkiismeret szava azonban még egy ilyen kegyetlen, erőszakra épülő világban sem hal ki mindenkiből: az egyik katona megjegyzi, hogy mielőtt kivégzik, hívjanak papot Borókához. Isten szolgája azonnal rádöbben, hogy Boróka Ferenc követője, szívében szeretet és szelídség uralkodik, és senkit nem tudna megölni, a kést munkaeszköznek tekinti csupán. Boróka azonban, Ferenchez hasonlóan, alázatos lélek, tudja, hogy a rossz mindenkiben ott van, s ha ő jó, azt kizárólag Isten kegyelmének köszönheti. Konfessziószerűen hajtogatja: „Nagyon, nagyon bűnös vagyok, még több és még nagyobb dolgokat cselekednék, ha Isten nem tartana vissza.” A Boróka alázatosságától meghatódott pap felismeri benne a krisztusi lelkületet, s bátran a védelmére kel Nikolával szemben: „Hogyha ez itt Boróka, milyen lehet maga Ferenc? Lássad, mennyi igazság rejlik eme szavakban! Isten előtt mindig bűnösebbek vagyunk, mint amilyeneknek mások mondhatnak minket. Először mert képtelenek vagyunk az Istent megismerni, mert kevéssé, vagy alig szeretjük a mihozzánk hasonlókat. És még hitványabb bűnösök volnánk, ha az irgalmas Isten nem vezérelne minket.”
A zsarnok Nikola vár a kivégzéssel, magához rendeli Borókát. Ketten vannak a sátorban. A jelenet már-már groteszk. Nikola hatalmas termetű, testes férfi, legalább két fejjel magasabb a vézna Borókánál. A zsarnok nyakon ragadja Borókát, fújtat, hörög, hol gyűlölködő tekintettel mered rá, hol pedig ámuldozva, mint aki semmit nem ért ennek a nyeszlett emberkének a lelkivilágából. Boróka tökéletesen kiszolgáltatott helyzetben van, a rettegett zsarnok azt tehet vele, amit akar, mégis, ő van fölényben: mosolyog, szinte alig mozdul, a rémület legcsekélyebb jele sem látható az arcán. Boróka lelkét betölti a krisztusi szeretet. Nikola számára Krisztus semmit nem jelent, de valami mégis megmozdul a lelkében, s végül megkegyelmez Borókának és feloldja az ostromállapotot. Hatalmas a zűrzavar, mindenki készülődik, lovasok vágtatnak, szekerek indulnak, emberek sietnek, a háttérben tűz lobog, mintha a kárhozat rémisztő lehetősége fenyegetne. Boróka eközben nyugodtan kisétál a táborból, arcán változatlanul ott van a boldog mosoly, kezét imára kulcsolja, felnéz az égre, tekintetéből sugárzik a szelíd szeretet.
Ez a derű és öröm sugárzik Roberto Rossellini filmjéből, a békességre törekvők mindenkori szeretete és harmóniája. A film végén a testvérek elválnak, ahogyan Jézus tanítványai is, hogy hirdessék az igét a számukra kijelölt vidékeken. Elindulnak azon az úton, amit az Úr mutat nekik. Ferenc így búcsúzik tőlük: „Szóródjatok szerte a nagyvilágban, és hirdessétek a békét!”
Annak a Jézus Krisztusnak a nevében, aki, mint tudjuk, velünk van mindennap, a világ végéig (Mt 28,20).
Ferenc, Isten lantosa (olasz film, 1950, 75 perc). Rendezte: Roberto Rossellini. Írta: Federico Fellini, Roberto Rossellini, Félix Morlión. Szent Ferenc szerepében: Nazario Gerardi.
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 25-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
