Január 26-án ünnepli nyolcvanadik születésnapját Várszegi Asztrik OSB püspök, emeritus pannonhalmi főapát. A hegyre épült történelmi település apátságában beszélgettünk vele, többek között életéről, bencés identitásáról, hivatásáról, társadalmi kérdésekről és arról, hogy mit jelent véleménye szerint katolikusnak lenni.
– Egyszer azt mondta magáról: pannon keverék. Mit jelent ez?
– Családilag valóban pannon keverék vagyok: nyugat-dunántúli magyar, horvát, szlovák és sváb. Ha nagyon megnézzük, a nemzetiségi keveredés jellemző a magyar családok nagy többségére.
– Isten, család, haza?
– Nagy ajándék számomra, hogy római katolikus családba születtem. A 19. század derekáig birtokomban vannak a családi keresztlevelek. Még csak vegyes házasság sincsen. A Nyugat-Dunántúlon egyértelmű volt, hogy a többség római katolikus, egységesen, és gyakorló katolikus.
Már kisgyermekként vittek magukkal a templomba. Emlékszem a hároméves kori karácsonyomra.
Négy-öt éves koromtól kezdve a nálam három-öt évvel idősebb unokabátyáimmal együtt a soproni bencés templomhoz kötődtem. Később aztán ministráltam is. A bencés templom tornyából kaptam kisgalambokat, hogy saját galambfarmomat megalapítsam házunk padlásán. Megjegyzem: minden szempontból előnytelen családba születtem. Az egyik nagyapám horthysta altiszt volt, a másik kulák. Én pedig majdnem migránsnak születtem. A szüleim elmenekültek 1945-ben. Ha még egy hónapig maradnak, akkor a bajor Pocking menekülttáborban születtem volna meg. De édesanyám hazajött, így itthon, már Sopronban születtem.
– Hogyan lett bencés szerzetes?
– Tizennyolc éves koromban volt egy meghatározó élményem, Marton József bencés újmiséje. Ezután határoztam el nagyon tudatosan, hogy bencés leszek. Sopronban természetes volt a bencés kötődés. Már kisgyerekként ott lábatlankodtam a bencéseknél. A későbbi magiszter atyám, Iróffy Huba ott volt fiatal káplán. Jáki Teodóz atya meg a másik káplán. Később ennek az lett a következménye, hogy hiába voltam Jáki Teodóz főapátja, ő csak azt mondta mindig: öcsikém.
– Milyennek látja nyolcvan év távlatából a bencés identitását?
– Alakulásában egészen biztosan szerepe volt annak, hogy mint említettem, kisgyermekkorom óta értek bencés hatások. Érdekes, de még a doktori disszertációmat is vissza tudom vezetni a gyermekkoromig. Kisgyermekként bent kószáltunk a rendházban, ahol feloszlatás utáni állapotok uralkodtak, óriási volt a rendetlenség. Láttam ott egy ragyogó Kelemen Krizosztom-fotót, 1936-ban készült. (Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapát volt 1933–1950 között – a szerk.) Mindig rácsodálkoztam a tekintetéből sugárzó emberi tisztaságára. Amikor 1964-ben, tizennyolc évesen idejöttem Pannonhalmára, és rátekintettem olajképére, ugyanezt a gyermekkori vonzódást éreztem. Ez döntően hozzájárult ahhoz, hogy az egyetemen belőle doktoráltam.
– „Imádkozzál és dolgozzál!” Mit jelent ma Önnek a bencés rend jelmondata?
– Életem legnagyobb ajándékának tekintem, ahogyan Szent Pál mondja, Jézus Krisztus „felséges” ismeretét.
A másik ajándék: hogyan kövesse, miként közelítse meg az ember Jézus Krisztust. Itt lép be a bencés lelkület, ami ókeresztény, tehát a gyökerekhez közeli. Ez annyira meghatározta a gondolkodásomat, hogy amikor kineveztek püspöknek, megint tájékozódnom kellett arról, hová is tartozom, ki vagyok.
– Püspökként legalább száznegyven papot és közel annyi diakónust szentelt.
– Számomra mind a pap-, mind pedig a diakónusszentelés személyes, nagy élmény volt. Hihetetlen öröm a gyarapodást, a növekedést, a munkát szolgálni. Visszanézve megdöbbent, hogy szerzetes püspökként tiszteletre méltó teljesítmény van mögöttem. Lassan ott tartunk, hogy a rendtársaim többségét én szenteltem.
– Mi jut eszébe a rendszerváltozásról, az igazságtételről, illetve a megbocsátásról?
– Ha nem szabad szívvel közeledik az ember a másikhoz, ha haragot vagy bosszút érez a szívében, akkor nem tud mit kezdeni ezzel. Negyvennégy éves voltam 1990-ben, viszonylag fiatal. Intellektuálisan is át kellett látni akkor, hogy az Egyház egészen más élethelyzetbe került, és a keresztény nagyvonalúságot kell elegánsan képviselni. Tehát nem megróni, felhánytorgatni, hanem szeretettel meghívni. Még azokat is, akik az elsők között fordultak el. Emlékszem, a rendszerváltozás hajnalán tele volt egy templom, még az ajtóban is emberek álltak, és az akkori plébános úr mennydörgött: ti haramiák, a kommunizmusban üres volt a templom, bezzeg most meg mind idetódultok! Ez igaz, de riasztó. Az ilyen helyzeteket is keresztény módon kell megoldani.
Meghallgattam mindenkinek a gyónását, bűnbánatát. Utólag próbáltam értékelni a magatartásukat.
– Miért gondolta fontosnak, hogy történészként is tevékenyen részt vegyen a rendszerváltozásban? Gondolhatunk itt például arra, hogy alapító tagja volt a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösségnek (METEM), a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány kuratóriumának pedig elnöke.
– Történelem–német szakos tanár vagyok. A német alapvetően fontos volt számomra a kapcsolatteremtésben. A történelem pedig a véremben van, gyerekkoromtól kezdve érdekel. A német és a történelem is segített a püspöki hivatásomban, tájékozódásomban. Az Egyház be volt zárva az előző rendszerben, az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) és a Belügyminisztérium által megengedett kapcsolatai voltak. Mi, fiatal, akkori szerzetesnövendékek, bencések viszont a hatvanas-hetvenes években a bölcsészkarra jártunk, és intellektuális kapcsolatrendszerünk volt. Amikor jött a váltás, ezekből az emberekből politikusok, miniszterek lettek. Klasszikus eset Glatz Ferenc történészé, akiből a Németh-kormány művelődési minisztere lett. A Történettudományi Intézetből ismertem őt, kölcsönösen becsültük, ismertük egymást. Ezeknek a kapcsolatoknak köszönhetően bármikor kapcsolatba tudtam lépni vele, velük. Nem kellett kilincselnem, várakoznom.
– Térjünk vissza kicsit az eredeti kérdéshez.
– Eszembe jut egy jellemző eset: Sólymos Szilveszter atya úgy kezdte fiatal bencés életét, hogy 1950-ben életfogytiglani börtönbüntetést kapott. Később Miklós Imre, az ÁEH vezetője azt mondta róla Legányi Norbertnek: főapát úr, maga tisztességtelen ember, mert közbűntörvényesekkel nevelteti a rendi fiatalokat. Jómagam tehát, aki egy közbűntörvényes által nevelt bencés vagyok, hálával gondolok vissza erre a nevelésre. Minden érdekelt, ami történelem. Együtt munkálkodtam Dankó László érsek úrral, Somorjai Ádám rendtársammal, később bekapcsolódott a munkába Zombori István történész. Létrehoztuk a METEM-et, és Isten csodájából megmaradtunk. Sem a hivatalos egyház, sem bank nem áll mögöttünk, mégis rengeteg könyvet kiadtunk már. Jómagam megpróbálok anyagi támogatást találni a kötetekhez, Zombori István pedig végzi a kiadó nehéz munkáját.
– Miért fontos a múlt feltárása?
– Karácsony előtt jelent meg a Bencés Kiadónál legújabb könyve, amelynek címe: „Az én feladatom az, hogy átvezessem a rendet a Vörös-tengeren” – Legányi Norbert pannonhalmi főapát küzdelme a kommunista államhatalommal (1958–1969).
– Ez több mint húszévi munka eredménye. Mindenképpen meg kellett írnom, lelkiismereti kérdés volt számomra. Személyesen ismertem őt, nagyon szerettem. Úgy éreztem, nem lehet, hogy a fiatalok ne ismerjék meg a történetét.
– A kötet címe több mint figyelemre méltó.
– A bencések százötven éven keresztül gyanútlan szívvel énekelték a húsvéti himnuszt a Breviáriumból. Első sora így kezdődik: „Forti tegente brachio, Evasimus rubrum mare”, azaz „Az égből hű kéz pártfogolt, és átvágtunk mély tengeren.” Ez akkor senkinek fel sem tűnt. A II. Vatikáni Zsinat után áttértünk az anyanyelvre. Diktatúra volt, láttamoztatnunk kellett a liturgikus szövegeket.
A liturgikus könyvbe be kellett írnunk, hogy a himnusz 1842-ből származik. Kapcsándi Zsigmond rendtársunk, csobánkai plébános egy alkalommal addig mondogatta főapát úrnak, hogy még mit kell tenni a bencés szerzetesreform érdekében, míg sikerült fölbosszantania. Legányi főapát ezt mondta neki: „tudod, Zsigmond, az én hivatásom az, hogy átvezessem a rendet a Vörös-tengeren, aztán ha a végét megérem, de lehet, hogy már előtte is, úgyis elcsapnak”. Ezt Legányi Norbert főapát naplójából idéztem. Az ő tízéves főapátsága ebben merült ki: küzdelem, megalázás és nem volt más útja, mint a lemondás.
– Hogyan vélekedik a kereszténység és a politika kapcsolatáról?
– A Katolikus Egyháznak erről világos elvei, teológiai tanítása, nézetei vannak. Történelmi múltunk pedig szomorú örökség, amelyből még mindig nem tudtunk kilábolni, ezért jutunk mindig zsákutcába.
Az egyháziaknak: püspök, pap, szolgálattevő más a helyzete, mint a keresztény világi hívőnek. Az Egyháznak, vagy a felekezeteknek a legfontosabb célkitűzése, hogy az evangélium szabadon és ne feltételekhez kötve hirdettessék. Elsősorban az evangelizációt kell képviselnie, aztán az emberek igényeit: társadalmi igazságosság, lelkiismereti szabadság, stb.
– Mit jelentett Önnek a tanítás, a nevelés?
– Legányi Norbert főapát azzal a meggondolással vett fel a rendbe, hogy szerzetes, pap, tanár legyek. Ez három önálló egzisztencia. Gyerekkoromban is szívesen foglalkoztam a kisebbekkel, jóban voltam az osztálytársaimmal, most is tartom velük a kapcsolatot.
A tanár nemcsak a tudást adja át a diáknak, hanem annál sokkal többet. Egyéniségével nevel és tanít. Egyszer diákjaim azt mondták: Asztrik atya „asztrikológiát” tanít. Ahhoz, hogy a tanár jól tudja tanítani a történelmet, először meg kell nyernie a gyerekeket, hogy érdekelje őket. Ehhez őszinteség kell, tárgyi tudás, előadókészség és lelkesedés. Persze voltak kudarcaim.
Szent Benedek azt írja a Regulában: a fiatalokat olyan tapasztalt szerzeteseknek kell tanítaniuk, akik alkalmasak a lelkek megnyerésére.
Ha rájön ezeknek az ízére, akkor használni is tudja ajándékait, boldog és képes szárnyalni. A lelkipásztori munkában is így van ez: meg kell nyerni a másikat a jónak, s akkor mennek a dolgok.
– Mit jelent katolikusnak lenni?
– Csodálatos dolog, az egész világ a tied.
Látom az emberi szenvedéseket is. A Katolikus Egyháznak, a hívőknek irgalmas szeretettel kell embertársaikhoz fordulni. Csak így tudjuk valóban megszólítani az embereket Jézus örömhírével.
– Készül-e arra nyolcvanévesen, hogy talán már nincs olyan messze a találkozása a mennyei Atyával?
– Természetesen. Megint a Regulára hivatkozom, humorral és valóságérzékkel: „Naponta gyanakodva tartsd szemed előtt a halált!” Ez benne van a bencés spiritualitásban. Harminchat évesen azt mondtam a már említett „köztörvényes” nevelőmnek, Sólymos Szilveszter atyának: mostanában többször gondolok a halálra. Erre ő: „Szép, hogy egy kolostorban legalább a magiszter gondol a halálra.” Mindennap felajánlom, hogy már mennék, de ez nem az én kezemben van. Érdemeim nincsenek, de nem félek.
Fotó: Merényi Zita
Kuzmányi István, Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 25-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
