Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
„A szentelésükkor tett és évenként az olajszentelési misében megújított ígéretükkel összhangban a papoknak »áhítattal és hittel kell ünnepelniük Krisztus misztériumait Isten dicséretére és a keresztény nép megszentelésére az Egyház hagyománya szerint, egész különösen az Eucharisztia áldozatában és a bűnbánat szentségében«. Nem szabad elsilányítaniuk szolgálatuk mélységes jelentését azzal, hogy változtatásokkal, rövidítésekkel vagy önkényes hozzáadásokkal eltorzítják a liturgikus ünneplést. Miként ugyanis Szent Ambrus mondta: »az Egyház nem önmagában sérül, (…) hanem bennünk. Őrizkedjünk tehát attól, hogy a mi hibáink megsebezzék az Egyházat«. Hangsúlyozzuk tehát, hogy az Egyházat nem szabad megbántásnak érnie a papok részéről, akik oly nagy ünnepélyességgel ajánlották föl magukat a szolgálatára. Sőt a püspök irányítása alatt gondosan ügyelniük kell arra is, hogy ilyen torzulásokat mások se okozzanak.” (Redemptionis sacramentum 31.)
A dokumentum megfogalmazása szerint a papi szolgálat teológiai magja a kapott küldetés eredetében ragadható meg. Pál apostol tanításából fakadóan a pap Krisztus szolgája és Isten titkainak sáfára (vö. 1Kor 4,1).
Ez a hűség nem pusztán erkölcsi kategória, hanem szentségi természetű: a pap nem önmagát hirdeti, hanem Krisztust, az Urat (vö. 2Kor 4,5), s élete éppen ebben válik Isten dicsőítésévé és a nép megszentelésének eszközévé (vö. Róm 15,16).
Ez különösen az Eucharisztia ünneplésében válik nyilvánvalóvá. „Mert az Úrtól kaptam, amit átadtam nektek” (1Kor 11,23) – ebben a mondatban sűrűsödik össze a hagyomány teológiája.
Az eucharisztikus figyelmeztetés súlya – „vétkezik az Úr teste és vére ellen” (1Kor 11,27) – arra utal, hogy itt nem egyszerű jelképekkel, hanem a valósággal állunk szemben (Jn 6,55). A szentségi realitás tiszteletet, belső engedelmességet követel. Ugyanez az apostoli logika hatja át a kiengesztelődés szolgálatát is. A feltámadt Krisztus nem általános felhatalmazást ad, hanem konkrét küldetést (vö. Jn 20,23). A pap nem a saját nevében cselekszik, hanem a kiengesztelődést ajándékozó Isten követe (vö. 2Kor 5,20). Az önkényes rögtönzés és a személyességre való olcsó hivatkozás ezért nem pusztán fegyelmi hiba, hanem a küldetés meghamisítása. A Szentírás következetesen tanúsítja, hogy Isten nem közömbös a kultusz formája iránt. Az önkényesség nem pusztán fegyelmi vagy rubrikális vétség, hanem gyakorta a papi identitás belső meggyengülésének jele. Az identitás bizonytalansága mögött sokszor kompenzáló önérvényesítés vagy ki nem mondott szorongás állhat, amely a liturgiát az önkifejezés eszközévé torzítja. A liturgikus hűség ezért nem csupán jogi engedelmesség, hanem a szolgálattevő lelki integritásának és szabadságának védelme is. Az önkény látszólag buzgóságból ered (vö. Kol 2,23), mégis elszakít az apostoli eredettől. Mindez nem marad következmények nélkül: a pásztor bűne az egész testet sebzi (vö.1Kor 12,26), s Isten neve a népek között is csorbát szenved (vö. Róm 2,24; Iz 52,5; Ez 34).
Innen érthető, hogy az Egyház liturgikus rendje nem külső korlát, hanem védelem; a püspök iránti engedelmesség annak jele, hogy a papi szolgálat a Szentlélektől ered (vö. ApCsel 20,28). A liturgia és a szolgálat hűsége végső soron az Egyház iránti szeretet konkrét megnyilvánulása, amelyben Krisztus engedelmessége válik láthatóvá a világban.
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
