2026. január 18-án értékelte ki a Csemadok az esszéíró pályázatát, melynek témája az anyanyelvhez való ragaszkodás, a nemzeti identitás kérdésköre, illetve a kisebbségi sors vállalása. A meghirdetett témákhoz idézeteket adott meg a Csemadok, többek között Tamás Áron gondolatát, ehhez kapcsolódik a harmadik kategóriában nyertes esszé is, melyet Riedl Regina küldött be.
„A magyarságot az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.”
Igaz történet alapján
Hétfő reggel, 8.00. Sietve baktatok le a második emeletről a földszintre, ahol a sürgősségi osztály rendelője található. Kezemben szorongatom az újrafelhasználható kávéspoharamat, melyben a forró kávém gőzölög. Egy dél-csehországi városban dolgozom immáron második éve. Magyarként, szlovák egyetemet végzett, csehül beszélő orvosként. Ezen a héten a kolléganőmmel egyetemben ránk jutott az a nemes feladat, hogy az életveszélyben lévő betegeket mi lássuk el. A sürgősségin egy pillanatra sem áll meg az élet. A tolóajtó újra és újra nyílik, miközben új emberek érkeznek a váróterembe. A levegőben fertőtlenítő szaga és a friss kávé illata keveredik. A háttérben a monitorok pittyegése szabja az ütemet, és beleivódik a gördülő kocsik csikorgásába, a sietős léptek koppanásába és az infúziós állványok csörömpölésébe. Időnként kintről behallatszik a mentőautó élesen sivító szirénája is. Ezek a hangok tartják össze a sürgősségi nyüzsgését. A nyüzsgés nem hangos káosz, inkább egy feszes ritmus, ahol minden résztvevő összhangban dolgozik.
Lassú léptekkel veszem az irányt az íróasztalom felé. Bekapcsolom a számítógépet és türelmesen várom, amíg letöltődnek a frissítések, és végre bejutok a kórházi rendszerbe. Ahogy meglátom az ellátásra szoruló betegek listáját, halkan konstatálom, hogy megint egy izgalmakban teli, sűrű nap elé nézünk. A nővérke csak némán bólint, miközben rutinszerűen ragasztja fel az EKG-elektródákat az egyik betegre, s közben már fél szemmel a másik beteg kartonján lévő nevet olvassa. Vagyis olvasná, ha ki tudná ejteni. Látom rajta, hogy próbálja kisilabizálni, hogyan kellene kiejteni a beteg vezetéknevét vagy keresztnevét, de csak értetlenül áll a karton fölött. Végül inkább a kezembe adja, hátha én több szerencsével járok, mivel köztudott, hogy öt nyelven beszélek folyékonyan. Eddig volt már szlovák, angol, német betegem, ahol kamatoztatni tudtam a nyelvtudásomat, de magyar még sosem. Ránézek a kartonra, és rögtön tudom, hogy ez pár percen belül meg fog változni. A nővérke tüstént hozzáteszi, hogy kontrollvizsgálatra érkezett a beteg, mivel a hétvégén mellkasi fájdalom miatt vizsgálták ki. Most kontrollvérvételre és klinikai kontrollra érkezett. Gyorsan átnézem a hétvégi eredményeket és a leletet, amelyet a hétvégi szolgálatban lévő kollégám írt. Látom, hogy a beteggel egy fordító jelenlétében próbált zöld ágra vergődni, kisebb-nagyobb sikerrel. Fürge léptekkel indulok a váróterem irányába, és magyarul szólalok meg. A vezetéknevén és a keresztnevén szólítom, s csak merem remélni, hogy a Gyula névre hallgató betegem magyarul fog válaszolni a kérdéseimre.
− Jó napot! − csillant fel Gyula szeme, mikor meghallotta a magyar szót. − Ön is magyar? – kérdezte csodálkozva.
− Igen, felvidéki magyar vagyok, de már második éve dolgozom itt.
− Én kárpátaljai magyar vagyok, Munkács mellől származom, de egy helyi cégnél dolgozom itt pár hónapja.
− Jó napot, én a Gyula kollégája vagyok, elkísértem, mivel gondoltam, hogy szüksége lesz fordítóra, de Önt látva hazamehetek, s ha végeztek, nyugodtan hívjanak fel − tette hozzá a középkorú hölgy.
− Rendben − feleltük egyhangúan.
− Tessék, fáradjon beljebb a rendelőbe – invitáltam be a beteget. A nővérek sejtették, hogy valószínűleg magyarul beszélünk, és megkönnyebbültek, hogy gördülékenyebben fog zajlani a kivizsgálás is.
− Mióta vannak panaszai? − kérdeztem érdeklődően.
− Pár hónapja, de a hétvégén intenzívebbek voltak a fájdalmak, ezért is jöttünk be a kórházba – válaszolt Gyula. − Nehézkesebb is volt a kommunikáció, mivel a kollégája csak csehül beszélt, ezért sokkal nehezebb volt részletesen megfogalmazni a panaszaim jellegét is.
Ahogy a betegem próbálja körülírni – most már az anyanyelvén – a jelenlegi tüneteit, sietősen átfutom a hétvégi leleten álló állításokat, s felfedezni vélem, mennyiben különböznek a mostaniaktól. Ahogy elhangzanak Gyula szájából a mondatok, tudatosul bennem, mennyit számít az, ha valaki az anyanyelvén fejezi ki magát. Mennyivel könnyebb a kommunikáció, mennyivel részletesebben, pontosabban tudja valaki szavakba önteni a gondolatait. Ebben a pillanatban vált nyilvánvalóvá, hogy a nyelv nemcsak egy eszköz, hanem egy biztos lábakon álló széles híd. Aki a saját nyelvén szólal meg, az nem csupán tűpontos információkat ad át, hanem az érzéseit önti formába sallangmentesen. A kommunikáció ezen a hídon már nem küzdelmes átkelés volt, hanem tiszta áramlás.
Miközben megvizsgáltam, Gyula tovább mesélt. Megtudtam, hogy Munkács melletti falujában otthon maradt az egész családja, és csak pár havonta van lehetősége hazalátogatni.
Csehországban egy cégnél dolgozik, ahol nap mint nap nehéz fizikai munkát végez. Ezért is gondolták a kollégáim, hogy a mellkasi fájdalmak a fizikai megterhelés következményei lehetnek, és azt hitték, csak a gyári munka során megerőltetett izmok vagy a gerincproblémák okozzák a tüneteket.
Ahogy a páciens pontosan jellemezte a panaszait, tudtam, hogy itt nagyobb baj is lehet. Nem hibáztatom őket, hiszen Gyula a nyelvi korlátok miatt falakba ütközött minden egyes mondatával, és a valódi tünetei egyszerűen elvesztek a fordításban. Csak töredékesen tudta átadni azt, mi zajlik benne, de most, hogy magyarul beszélünk, a szavai mögül előbukkan a kíméletlen valóság.
− Nézze − mondtam halkan, de határozottan, − ezek a tünetek, amiket most leírt, már nem csupán egyszerű izomhúzódásról árulkodnak. Amikor a mellkasában ezt a nyomó, feszítő érzést tapasztalja, az a szíve segélykiáltása is lehet. Ez a fajta fájdalom gyakran a szervezet utolsó figyelmeztetése egy infarktus előtt, éppen ezért nem engedhetem haza. Tudom, hogy a munka és a mindennapi teendők sürgetőek, de most az a legfontosabb, hogy itt maradjon nálunk a kórházban megfigyelésre, hogy folyamatosan ellenőrizni tudjuk a szívműködését, és elvégezzük a szükséges vizsgálatokat. Ha itt marad, időben közbe tudunk lépni, mielőtt komolyabb baj történne.
− Infarktus? De hát én még csak ötvenkét éves vagyok… Mindig azt hittem, hogy ez csak mással történhet meg. Ha a doktornő azt mondja, ennyire komoly a baj, akkor nem vitatkozom – mondta beletörődően, miközben tágra nyílt szemmel meredt rám, mintha csak abban a pillanatban fogná fel szavaim súlyát és végül beleegyezett a kórházi megfigyelésbe.
Mialatt a nővérek összeállították a betegfelvételhez szükséges dokumentációt, elköszöntem a betegemtől és visszatértem a sürgősségi osztály hektikus körforgásába.
Másnap reggel, 7.00. Döbbenten ülök a reggeli jelentésen, ugyanis megtudtam, hogy Gyulát az éjszaka folyamán a közeli kardiocentrumba kellett átszállítani, miután masszív infarktust szenvedett. Megborzongok a gondolatra: ha tegnap nem értjük meg egymást, talán ma már nem lenne az élők sorában…
Délután a hazafelé tartó autóbuszon merengek el a történteken. Ahogy az elsuhanó őszi tájat figyelem, eszembe jut Gyula, ahogy felcsillant a szeme a magyar szót hallva. Orvosként naponta tucatnyi beteget látok el, de abban a pillanatban valami megváltozott a rendelő levegőjében. Ahogy a kárpátaljai tájszólás ízei keveredtek az én felvidéki kiejtésemmel, hirtelen elhalványult körülöttünk a cseh kórház rideg idegensége. Rájöttem, hogy mi ketten, bár különböző határok túloldalán születtünk, ugyanannak a sorsnak a darabjait hordozzuk. Ez a láthatatlan kötelék emlékeztetett arra, hogy bárhová is sodorjon minket a sors, a közös nyelvben mindig otthonra találunk. Nemcsak egy beteg és egy orvos ült ott a rendelőben, hanem két ember, akiket ugyanazok a gyökerek és ugyanaz az otthonérzet köt össze az idegenben. Ott, az idegen város forgatagában két magyar sors találkozott, és ez a véletlen találkozás lett végül az életben maradás záloga.
Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
