Az elmúlt hetekben óriási ideológiai és identitásválságba kerültek a transzatlanti kapcsolatok hívei és megmondóemberei Európa-szerte. Azzal, hogy Donald Trump amerikai elnök nyíltan egy NATO-tag területi integritását veszélyezteti (Grönland), letagadhatatlanná vált, hogy az eddig ismert világrend véget ért.
Persze, ez már nem újkeletű felismerés volt, ám az európai mainstream nagyon ragaszkodott a lejárt szavatosságú valóságértelmezéshez, és nem volt hajlandó tudomást venni arról, hogy új játékszabályok vannak. Mára azonban kétség sem fér hozzá: a második világháború utáni világrend véget ért, az úgynevezett nemzetközi jogrendszer veszít a súlyából.
Bár furcsának tűnhet, valójában nem Trump miatt omlott össze az atlantisták világa. Ő inkább csak egy fáklya, ami bevilágította a szobát, és a fényben nem lehetett tovább tagadni, hogy mindennek vége.
A nyugat-európai vezetők stratégiája négy alappillérre épült:
Európa minden döntést e céloknak rendelt alá, függetlenül attól, hogy a kivitelezés találkozott-e a realitásokkal vagy sem. Így mind a négy célkitűzésben kudarcot vallott.
Az USA elköteleződése nullához konvergál
Európa túlbecsülte saját fontosságát és nem akarta tudomásul venni, hogy az USA másképp tekint az ukrajnai háborúra, ahogy Brüsszel, Párizs, vagy London.
Míg Európa Ukrajnával akarta indokolni az amerikai haderő Európában tartásának szükségességét, Washington inkább bizonyítékot lát benne, hogy Oroszország nem képes elfoglalni Európát. Márpedig Oroszország csak akkor jelent fenyegetést, ha képes lenne Berlinig nyomulni. Az eredeti amerikai érdek nem az volt, hogy az oroszokat minél hátrébb nyomják, hanem arról, hogy a német szofisztikált ipari képességek ne találkozzanak az orosz olcsó energia- és ásványkincs-készletekkel.
Amerikai szempontból az ukrajnai háború már teljesítette a küldetését. Az oroszok bizonyították, hogy egyhamar nem fognak egy USA-ra veszélyes eurázsiai hatalmat létrehozni Németországgal. És, Európa elvágta magát az orosz energiától és kiszolgáltatta magát az amerikaiaknak.
Európa 2022-ben nem akart tudomást venni arról, hogy Oroszország akár még győzhet is. 2024-ben nem akart tudomást venni arról, hogy Donald Trump megnyerheti az elnökválasztást. 2025-ben nem akart tudomást venni róla, hogy az Egyesült Államok hajlandó zsarolni Európát saját érdekei védelmében. És 2026-ban Európa nem akarja tudomásul venni, hogy tervük minden része dugába dőlt.
Reménytelenek
A Reuters szerdán arról írt, hogy forrásai szerint az USA 200 tisztviselői pozíciót számol fel a NATO-ban, főleg brit és kontinentális európai pozíciókról van szó. Ez a grönlandi válság árnyékában egyértelmű üzenet Európának: fizessetek, vagy magatokra maradtok. Nem a tisztviselők cseréjéről van ugyanis szó, hanem a pozíciók megszüntetéséről. Vagyis az USA leépíti a transzatlanti védelmi kapcsolatokat – vagy inkább csökkenti az európai politikai befolyást az amerikai védelmi döntésekre.
A grönlandi válság ráadásul megzavarta az atlantista politikusokat és „szakértőket”, akik nem tudják, hogyan reagáljanak az új helyzetre. Az elmúlt négy évben arra tettek fel mindent, hogy ha az ukrajnai háború folytatódik, az transzatlanti kapcsolatok (amire egész karrierjüket felépítették) mélyülni fognak. És ha esetleg még sem, akkor Oroszország úgyis veszít, és a nyugat-európaiak majd felporciózzák egymás közt.
Azzal, hogy az USA területi integritása feladását kéri egy NATO-szövetségestől, az atlantisták teljes érvrendszere összeomlott.
Egész diplomáciai koncepciókat építettek fel arra, hogy Oroszországot elszigeteljék a nemzetközi térben. Tehették ezt azért, mert valamiféle szabályokra épülő világrend az elmúlt években még létezett. Ma már nincs, így rengeteg diplomata és szakértő ott lóg a levegőben cél és eszköz nélkül. Feleslegessé váltak, így próbálnak kapaszkodókat találni.
Mikuláš Dzurinda szerint nem kell törődni Trumppal, úgyis visszatér a régi világ. Rastislav Káčer szerint Trump neofasiszta rendszert épít, ami azt jelenti, hogy azt majd le kell győzni.
Az olyanok, mint Rastislav Káčer vagy Mikluláš Dzurinda így próbálják igazolni, hogy amit Trump csinál az helytelen, Európának pedig válaszolnia kell. Csak épp azt nem fejtik ki, hogy van-e ereje Európának ellenkezni, és ennek fényében mit reagáljon, és hogy mi lesz a következmény. Hogy ezt a kínos összefüggést elfedjék, azt hangoztatják, hogy Európának önbizalomra van szüksége. Mintha az elég lenne bármire is.
Egy olyan civil „szakértői” holtteher lóg Európa nyakán, amely lemondott a realitásokról, hogy kizárólag a saját megélhetését biztosító transzatlanti együttműködéssel kelljen foglalkoznia. Görcsösen kapaszkodnak, nehogy kukába kelljen dobniuk az elmúlt években gondosan épített Ukrajna-projekteket, hiszen megannyi lobbistával egyeztettek, mielőtt politikai koncepciót gyártottak a döntéshozók számára. Csakhogy az új helyzetben nem nagyon van könnyű megoldás.
Ha ma el is fogadnák a 800 milliárd eurós hitelfelvételt az uniós országok, akkor is évekbe telik, mire a kontinens katonai kapacitásai kiépülnek, és ellensúlyozni tudja legalább részben az amerikai erőfölényt. Ezen az önbizalom nem segít. A régi világ szabályai alapján megírt forgatókönyvek erőltetése pedig még ront is rajta.
Az önbizalomra való hivatkozás nem más, mint a politikai ellenkezés fenntartása abban a reményben, hogy a következő választáson majd a demokraták nyernek, és újra az atlantisták fújják majd a passzátszelet. Csakhogy ez nem stratégia, mert nincs rá garancia.
Akkora a pánik, hogy már a minitarizált Németország sem annyira ijesztő alternatíva
A pánik óriási. Olyannyira nagy, hogy egyre többen emlegetik elfogadható lehetőségként a militarizált Németországot, mint alternatívát.
Az ukrajnai háború és az ukrán hadsereg tervezett uniós fenntartása ugyanis azt a célt szolgálta volna, hogy egy katonai döntéseknek alárendelt Európában Németország csak gazdasági hatalom maradjon, amelynek semmi más dolga nem lenne, mint pénzelni Ukrajnát, vagyis a brit-francia katonai tengelyt. Erről szólna a franciák európai stratégiai autonómiája is.
A helyzet azonban oda fajult, hogy sokaknak már az is elfogadható forgatókönyv lenne, ha Németország ismét katonai hatalomként jelenne meg. A cél nyilván az amerikai befolyás ellensúlyozása. Van azonban itt néhány technikai probléma.
Az egyik, hogy a német gazdaság rendkívül kiszolgáltatott az amerikaiaknak, főleg piac szempontjából. A másik, hogy Németország még ma is megszállt ország, több tízezer amerikai katona „védelmezi” – vagyis az USA korlátozza Németország szuverenitását, és ez az egyik alappillére a második világháború utáni európai békének.
Az, hogy a katonai hatalom Németország feltámasztása egyáltalán felmerült, jelzi, hogy az EU átformálása katonai együttműködési szervezetté egyre irreálisabb cél, a britek és franciák pedig önmagukban nem elegendőek az USA ellensúlyozására.
Hogy a militarizált Németország milyen félelmeket fog felébreszteni Londonban, Párizsban és Varsóban, egyelőre még kérdés szintjén sem jelenik meg. Mintha a stratégiaalkotás kimerülne abban, hogy még egy napot éljünk túl a változó világrendben.
Jobboldali fordulatra várva
Európa régen látott súlyos válságban van. Ez a válság kevés alternatívát kínál, és súlyos árat követel.
Az Egyesült Államokkal való együttműködés fenntartásának jelen pillanatban három feltétele van: Grönland, az ukrajnai béke és a kontinens jobboldali politikai fordulata. Grönlandról más sok szó esett, és láthatóan Washington nem elégszik meg félmegoldásokkal. A jobboldali fordulat már érdekesebb dolog. Nem politikai, hanem stratégiai cél az USA számára, ezért nem szabad alábecsülni.
Egy évvel ezelőtt JD Vance amerikai alelnök még kinevezése előtt, 2024-ben Európa „első iszlamista atomhatalmának nevezte” Nagy-Britanniát. Ezt akkor még rossz viccként tálalta a világsajtó. Csakhogy az amerikai stratégiák valóban kockázatként kezelik azt a trendet, hogy Nagy-Britannia és Franciaország, amelyek atomhatalmak és az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandóm tagjai, belátható időn belül akár iszlám által befolyásolt vagy uralt országokká válhatnak a belpolitikai trendek miatt.
Az ENSZ adatai szerint a francia lakosság 20-30 százaléka első vagy másodikgenerációs bevándorló. Nagy-Britanniában ez az arány a 40 százalékot is elérheti. Ezek a számok önmagukban nem jelentenének katasztrófát, de ha megnézzük az elmúlt éveket, jól látszik, hogy a muszlim lakosságnak sokkal nagyobb erőkivetítési és mozgosítási képessége van, mint a bennszülött lakosságnak, ami a politikára is hatást gyakorol.
Az amerikaiak félelme tehát az, hogy az iszlamizálódó nyugat-európai atomhatalmak idővel maguk is biztonsági fenyegetéssé válnak – vagy atomfegyverrel látnak el közel-keleti országokat.
A megoldást az amerikaiak Európa jobboldali fordulatában látják. Az Egyesült Államok leplezetlenül támogatja Nigel Farage bevándorlóellenes pártját Nagy-Britanniában, az AfD-t Németországban és a Nemzeti Tömörülést Franciaországban. A POLITICO szerint amerikai tisztviselők egyenesen a bíróknál lobbiztak Marine Le Pen érdekében, hogy lehetővé tegyék indulását a 2027-es francia elnökválasztáson.
A jobboldali őrségváltásba Európa jelenlegi vezetése nem hajlandó beletörődni. A standard pártok küzdenek. A verseny lényege, hogy ki tart ki tovább: Trump patrióta politikája az USA-ban, vagy a letűnt világrendbe kapaszkodó elit Európában?
Európa sem Oroszországot sem az áhított adóssághegyet nem kapja meg
A legtöbben alábecsülik a grönlandi válság jelentőségét. Lehet, hogy egy ideig Európa még ellenállhat, de képtelen lesz kétfrontos politikai háborút vívni Oroszország és az USA közé ékelődve. Sem eszköze, sem tudása nincs az ilyen manőverezéshez, így kénytelen lesz engedni. Az első repedések már látszanak.
A Világgazdasági Fórum szerdai előadássorozatán Volodimir Zelenszkij nem vesz részt. Ennek nyilván két oka van: Ukrajna sokadrangú probléma lett Grönland árnyékában a nyugat-európaiak szemében, illetve, lekerült az asztalról a 800 milliárd dolláros finanszírozási keret kérdése. Brüsszel ugyanis meg akarta győzni az USA-t, hogy ő is vállaljon részt Ukrajna pénzeléséből.
Európa egy lépéssel távolabb került a darabokra hulló blokk összeragasztását szolgáló hitelcsomag felvételétől. Ukrajna mozgástere is beszűkült: mondhatja azt, hogy Ukrajnáért áldozza fel Dánia a területi integritását, mert azzal igazolná azokat, akik szerint Ukrajnának saját nemzete és Európa békéje érdekében fel kéne áldoznia a Donbaszt.
Úgy fest, hogy Donald Trump a gönlandi kalanddal sikeresen szétzúzta az ukrajnai béke elleni összes európai érvet. Ezek az érvek ideológiai, vágyvezérelt elképzelésekből fakadtak. Trump azonban bizonyította, hogy csak az erő számít. Legalábbis addig, amíg ki nem alakul egy új világrend. Ám nagyon úgy fest, hogy Trump mindent elkövet, hogy a saját képére alakítsa át a világot, kezdve a kíméletlen valóság kierőszakolásától az ENSZ-t felváltó Béketanács kialakításáig.
Ez a történet nem arról szól, hogy helytelenítjük-e, vagy sem a történéseket. Ezek a realitások, és kész. Európa és az atlantista megmondóemberek azért hivatkoznak az „önbizalomra”, mert a jövőkép nélküli légüres térbe kerültek. Abban reménykednek, hogy visszatérnek a „régi szép” idők, ezért nem merik kimondani, hogy le kell építeni a transzatlanti kapcsolatokat.
Csakhogy a realitások befolyásolásához a nosztalgia kevés. Életképes jövőkép, stratégia és főleg ütőképes szellemi tőke (politikai elit) kell. Európa ma egyikben sem bővelkedik.
Komjáthy Lóránt
Nyitókép forrása: Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
