Milyen sokszor ellöktem már
Áldásadó két kezed,
S átkoztam, mint buta gyermek
Reményt adó szent neved!
Hányszor volt, hogy dúlva-félve
Gúnyoltalak téged én,
Nem értve még: rajtad kívül
Nincs Megváltás, Szép Remény.
Nyűttem egyre jóságodat,
Belém vetett hitedet,
S nyújtottad bár felém karod,
Ellenségnek hittelek,
Válogatott rágalmakkal
Mocskolt téged ajakam,
Elárulva téged újra
Dölyfös-alattomosan.
És Te mégis vársz még reám,
Kegyelmeddel átölelsz,
Átkaimnak ellenére
Szent szívedhez fölemelsz,
Mentőmellényt dobsz Te nékem,
Nehogy ár sodorjon el,
S vagy, mint áldott, drága apa,
Ki a jó útra terel.
S terelsz folyton, bárha most is
Van még, mikor kétkedek,
S ezredszer is, meg nem unva
Harcba szállok én Veled,
Ámde tudom, egyszer muszáj
Letérdelnem elődbe…
Hallom léptét… közeleg
A Számadásnak ideje.
Kerepesi Igor
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
