Korunk embere a napi lótás-futás után – jól megérdemelt pihenésként és jutalomként – helyet foglal a tévé előtt, és sorozatot néz. Mindegy, milyen hangulatban van – nevetni, meghatódni vagy rettegni akar –, bármilyen műfajban találhat kedvére valót.
A kiapadhatatlan forrás persze veszélyekkel teli, hiszen amint belefog egybe, már ott van előtte a következő, meg egy korábbi legújabb évada, amit vétek lenne kihagyni. Így vagy úgy, végül mindenki sorozatfüggővé válik. Tavaly is megszámlálhatatlanul sok széria került fel a szolgáltatók műsorára. Most ezekből szemezgetünk.
A sorozatkészítők fantáziája látszólag kiapadhatatlan. Azt hinnénk, hogy már nem lehet újat kitalálni, aztán kiderül, dehogynem. Azt nem mondom, hogy egyes elemek, megoldások nem ismerősek máshonnan, de olyan ez, mint a zene: egy már hallott dallam felcsendülése csak fokozza a tetszésünket. 2025-ben is sok új széria indult el, s csak a nézők kénye-kedvétől és az alkotók pénztárcájától függ, melyiket fogják folytatni.
Az eternauta képregény-adaptáció Buenos Airesben játszódik, ezért mindenképpen üde színfolt a kínálatban. A történet érdekesen indul: a lehulló mérgező hó miatt senki sem léphet ki az utcára, így néhány barát bent ragad egy lakásban. Később mások is érkeznek, majd megunva a rettegéssel teli várakozást, megy mindenki a maga orra után. Azt mindenképpen a sorozat javára írhatjuk, hogy a szereplők nem esnek egymásnak, mint az Amerikában játszódó hasonló történetekben: az összeomlás után is meg akarják őrizni a tartásukat. A széria második fele azonban abszurdba fordul, hiszen valamiféle óriás rovarteknősök támadnak az emberekre. Egy darabig egyértelmű a helyzet: a földlakók harcolnak az életükért. Ám később az idegen lények átalakítják az emberek egy részét, ezért aztán végképp elveszítjük a fonalat.
„Pszichopaták egymás között” – így jellemezhetnénk a Gengsztervilág című sorozatot, amelyben két londoni bűnözőcsalád – a Harrigan és a Stevenson – küzdelmébe nyerünk bepillantást. A többek között Ronan Bennett és Guy Ritchie nevével fémjelzett széria a legendás The Sopranosra hasonlít, csak sokkal erőszakosabb. Elsősorban a csúcsszereposztás miatt érdekes, hiszen láthatjuk itt Tom Hardyt, Pierce Brosnant, Paddy Considine-t és Helen Mirrent is. Azt nem tudjuk meg, pontosan mivel foglalkoznak ezek a gengszterek, s hogyan keresik meg a mindennapi betevőt, a két család közötti harc bemutatása ugyanis mindent elfed. A sorozat nem feltétlenül a pénzről, sokkal inkább a hatalomról és a befolyás megtartásáról szól. Mivel egyik szereplő sem normális, ezért a történetüknek nem is lehet mélyebb értelme.
Pedig egy igazán jó krimisorozat nem csupán a nyomozás izgalmai miatt érdekes. Ha a szereplők nem a fentihez hasonló fantasztikus figurák, hanem esendő, hús-vér emberek, akik ugyanúgy őrlődnek az élet malomkerekei között, mint mindenki, akkor többet kapunk a puszta szórakozásnál. Mivel krimikről van szó, a jó és a rossz ábrázolása kiemelt fontosságú, ám ez nem jelenti azt, hogy mindig mindenki a szerepének megfelelően viselkedik. A műfaj sajátossága, hogy kiélezett helyzetek elé állítja hőseit, így viszont sokkal hatásosabb a drámai oldal bemutatása. Emez emberléptékű krimik sorában említhetjük a Vad természet, A megbízás és a Fekete nyúl című sorozatokat is. Mondanom sem kell, hogy mindhárom azon filmek közé tartozik, amelyekben lényeges szerepet játszik az apaság.
A Vad természet (Untamed) először is a helyszín miatt ajánlható, hiszen a Yosemite Nemzeti Park hatalmas erdőségeiben játszódik. A lenyűgöző környezet nem csak esztétikai szempontból tesz hozzá a sorozathoz, a szereplők is másként viselkednek a magas hegyek és az alázúduló patakok, mint a felhőkarcolók és a széles sugárutak között. A két főhős nem mindennapi figura. Kyle (Eric Bana) öntörvényű nyomozó, akinek a fiát nemrég meggyilkolta egy perverz alak. A tragédia a házasságát is magával sodorta, ám nem a megszokott okok miatt: Kyle ugyanis a tehetetlen igazságszolgáltatás helyére lépve maga állt bosszút, erről pedig a felesége is tudomást szerzett. Most éppen egy fiatal lány rejtélyes halála után nyomoz, munkájában a városból érkezett rendőrnő, Naya (Lily Santiago) segíti. A sorozat alkotói párhuzamosan futtatják a nyomozás eseményeit és a szereplők magánéleti drámáját, s a végén ezek egy váratlan csavarral összeérnek. A Vad természet sorozatban kulcsszerepet kap a veszteség és annak feldolgozása, valamint az az örök emberi tapasztalat, hogy valakinek a hiánya életünk végéig velünk marad.
A veszteség, a korai halál A megbízás (Task) című sorozatban is nagy szerepet játszik. Tom, az FBI ügynöke (Mark Ruffalo) és három társa igyekszik kideríteni, hogy ki fosztogatja Philadelphia drogházait. Ez már csak azért sem egyszerű feladat, mert a drogtanyák egy motoros bandához tartoznak, ők pedig maguk is elindítják a hajszát a tettesek után. Emellett Tom és a bűnözők közelmúltjára is rálátunk, s mondanom sem kell, tragédiában itt sincs hiány. A megbízás a kritikusok szerint az év egyik legjobb sorozata lett, és e megállapításban sok igazság van. Köszönhető ez annak is, hogy a rendőrlányon kívül mindenki remekül játszik. Az alkotók jó érzékkel adagolják nekünk a lebilincselő krimi és az érzelmi dráma sajátos keverékét. A sorozat vége felé lesz világos a néző számára, hogy miközben a felnőttek traumáit látjuk, a háttérben ott vannak a gyerekek is, akik szüleik sorsához kötve részesülnek a szenvedésükből is.
A Fekete nyúl thrillersorozat címe egy népszerű New York-i étteremre utal, melyet Jake (Jude Law) vezet. Egy nap feltűnik a testvére, Vince (Jason Bateman), aki zűrös ügyeivel és tetemes tartozásával jól összekuszálja a szereplők életét. Ez a sorozat elsősorban egy testvérpár története: a kapcsolatukról, a múltjukról részről részre többet tudunk meg. Vince vonzza a bajt, olyannyira, hogy ez sokszor már a nézőt is idegesíti. Bár Jake többször megfogadja, hogy soha többé nem segít neki, végül még az életveszélyt is vállalja a bátyjáért.
Akik nagyon figyeltek a történelemórákon, még azok sem biztos, hogy tudnak bármit is Hawaiiról azon kívül, hogy az itt létrehozott amerikai támaszpont japánok általi megtámadásával nyílt meg a második világháború csendes-óceáni hadszíntere. A hadvezér című sorozat igazi különlegesség, hiszen története a 18–19. század fordulóján játszódik, Hawaii szigetén. Ebben az időben tört ki az a háború, amely során I. Kamehameha egyesítette a négy sziget királyságát. A címszerepet Jason Momoa játssza, és a forgatókönyvet is ő írta. A sorozat alkotói igyekeztek a lehető legnagyobb mértékben hitelesek lenni a helyszín, a bemutatott szokások, az öltözet és a nyelv tekintetében egyaránt.
Bár manapság népszerű téma a gyarmatosítás, végtelenül leegyszerűsítjük a történelmet, ha minden problémát ide vezetünk vissza. Kitűnik ez A hadvezér című sorozatból is. A szigetcsoportot James Cook „fedezte fel” – napjainkban ezt sem ildomos leírni –, és itt lelte halálát 1779-ben. Az európaiak ezt követően is fel-feltűntek e paradicsomi tájakon, ám a szigetlakók harciassága miatt jó ideig nem telepedtek meg. A sorozatban ugyanakkor a „sápadtbőrűek” általában csak a bajt jelentik, annak ellenére, hogy van közöttük olyan is, aki tiszteletben tartja a helyi szokásokat. Leginkább a harciasságot és a háborúskodást. Úgy látszik, valóban nem számít, kinek milyen a bőrszíne, a szerelem, a bátorság és a hősiesség éppen úgy általánosan emberi jellemzők, mint a hatalomért folytatott küzdelem kegyetlensége.
Stephen King Az című klasszikusát nemrég vitték filmre, most az előzménysorozata (IT: Welcome to Derry) is bekerült az egyik szolgáltató kínálatába. A gyerekszereplők ezúttal is elképesztően jól játszanak, csakúgy, mint az eredeti filmben. A sztori szerint az ősidőkben a Földre került entitást a hadsereg keresi – a parancsnok maga is találkozott vele gyerekkorában –, mert egyfajta fegyverként akarják felhasználni. A felnőttek azonban mit sem tudnak arról, hogy mindeközben Az – szokása szerint – ismét gyerekekre vadászik.
Sokan felháborodtak, amikor értesültek arról, hogy a hollywoodi filmipar a diverzitás, a faji és nemi sokszínűség jegyében filmjei, sorozatai elkészítésénél kvótákat akart bevezetni. S mivel ez kevésbé volt érvényesíthető, a történeteket kezdték átalakítani e célnak megfelelően. Az előző cikkben említett Aranykor, a Különválás, a Fekete tükör vagy a The Last of us is áldoz a sokszínűség oltárán. A kritikusok ugyanakkor arra mutattak rá, hogy ez a törekvés mindig a minőség rovására megy, s ráadásul nem megoldja, hanem felerősíti a problémát. Jól mutatja ezt a Stranger Things befejező évadának hetedik része is, ahol az érzékenyítő jelenet kifejezetten kínosra sikerült. A Welcome to Derry egyoldalú szemléletmódja azért is bosszantó, mert a kivitelezés – a műfajból fakadó igényekhez alkalmazkodva – elsőrangú lett. A sorozatban az indiánok meg akarják védeni a világot a szörnytől, a feketék áldozatként kerülnek bele az eseményekbe, míg a gonosz fehérek a hatalomért még azt is elősegítenék, hogy Az elszabaduljon, és kedvére lakmározhasson bárhol Amerikában. A kérdés az, vajon le lehet-e küzdeni az előítéleteket azzal, ha egy filmben a szereplők bőrszíne eleve meghatározza viselkedésüket, gondolkodásukat.
Jómagam még kamaszként láttam a sci-fi és a horror határmezsgyéjén egyensúlyozó A nyolcadik utas: a Halál (Alien) című filmet. Amikor nemrég újranéztem, meg kellett állapítanom, hogy az idő vasfoga sem tudott elbánni a szörnnyel, vagyis a mesteri módon felépített történet negyvenöt év elteltével is működik. Most az Alien: Föld című sorozat repít vissza bennünket addig a pontig, amikor az emberek – valószínűleg – először találkoztak a „tökéletes organizmussal”. A Földön öt nagy konszern gyakorolja a hatalmat, köztük például a Weyland-Yutani Bányászati Társaság és a Prodigy Corporation. Az utóbbi gyógyíthatatlan beteg gyerekek tudatát helyezi bele mesterséges testekbe. Ilyen szintetikus volt Ash is az eredeti filmben, s később a folytatásokban is akadt belőle egy-egy. Őket küldi el a cég pszichopata fiatal tulajdonosa, hogy a földre zuhant Weyland űrhajóból szedjék ki az idegen létformákat. A szintetikus gyerekek lassan tudatára ébrednek képességeiknek, s nemcsak önállóbbak lesznek, de fel is lázadnak. Ráadásul – mily meglepő – a szörnyek is kiszabadulnak.
Az Alien: Föld a legkényesebb ízlést is kielégíti, hiszen a rendkívüli fantáziával megalkotott lények, a különleges atmoszféra és az emberi létállapot filozófiai kérdéseit boncolgató történet egyaránt lenyűgöző. Ma már az alapkonfliktus sem légből kapott, hiszen sokat gondolkodunk azon, mennyire lehet beavatkozni az életbe, hogyan lehet bármit is átalakítani, felhasználni anélkül, hogy a következményekkel tisztában lennénk. A sorozat alapkérdése azonban így hangzik: Kik is a valódi szörnyek?
Baranyai Béla/Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2026. január 11-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
