Előző leveleimben jeleztem, hogy utolsó napjait éli két szerettem, akik pár nappal ezelőtt el is távoztak közülünk. Ugyanazon a napon. Tudtuk, hogy mindez bekövetkezik, de amikor megtörténik az elkerülhetetlen, mégis mellbe ver a hír és fáj. Fáj a hiányuk, fáj a megtörtség látványa a gyászolók arcán. Ám ha belegondolunk, mindkettőjüknek valójában megváltás volt az eltávozás, és mindkettőjük lelkét szeretett feleségük lelke várta odaát. Ami – az újból egymásra találás, az örök együttlét – nagy öröm számukra. Az elmenés mégis azért nehéz, mert a búcsúzni készülők maradnának élni még kicsit, de legfőképp maradnának szerető hozzátartozóik, rokonaik miatt, ugyanakkor mennének is, hisz elég volt a szenvedésből, és várja őket az említett nagy találkozás. Nem egyszerű élni, de meghalni sem. Öreg bölcsesség, de igaz.
Mi, a megmaradottak temetünk tehát, és főleg a közvetlen rokonok, barátok próbálják, próbáljuk kitalálni, hogyan tovább nélkülük. És itt jön képbe az amúgy kegyetlen idő, mely most épp kíméletlen múlásával hozza el a gyógyírt. Közben pedig mi, a maradók elgondolkodunk. Látjuk más ember halálát, és óhatatlanul eszünkbe jut saját életünk végessége is. Épp nejemmel beszéltük, hogy már jóval rövidebb, ami hátravan, az eltelt életünkhöz képest, és hogy el sem tudjuk képzelni, milyen lesz majd az életünk a másik nélkül. Földhözragadt testiségünk és bennünk lakó lelkünk nagy csatája ez, hisz legyen bármennyire istenhívő valaki, mégis esendő emberre tekint, ha tükörbe néz. Kevés olyan van, aki már zsengébb korban rendelkezik azzal a bölcsességgel, ami a könnyű „váltáshoz” kelletik. Eddigi tapasztalatunk szerint azonban legtöbbször ez is megjön, kialakul majd a célvonalhoz közeledve.
A maradók pedig sokféleképpen búcsúznak. Székelyföldön régebb nagy torok voltak. Ettek, ittak, és felemlegették az elhunyt dolgait. Az írek is ezt teszik, csak még vidámabban, dalolva, koccintgatva, és az eltávozott életének vidám történeteit idézik fel. Brazíliában hasonlóképpen történnek a dolgok, és a zsidó kultúrában is van erre példa.
Igen, van példa az egész világon minderre. Ami viszont csak a miénk, az a hiányérzet és az azt kitölteni igyekvő akarat. És a szeretet, amellyel az elhunytakra gondolunk. Isten nyugtasson és tényleg adjon örök nyugodalmat nektek, kedves Bandi (kedves „Bátya”) és kedves Laci. Ég veletek.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
