-Én már egy igazi banya vagyok! – gondolom magamról, amikor elindulok nagy, kerekes szatyrommal az utcavégi bevásárló központba. Óvatosan lépegetek a jeges-havas csúszós úttesten, át a zebrán, a buszmegállóhoz. Jobb kezembe a gurulós táska, bal kezemben a nordic walking pálcámból az egyik, amit most kivételesen nem sportos gyaloglásra használok, hanem igazi támasztékul. Féltizenegy után pár perccel megy a busz, az egyetlen délelőtti járat a városba befelé, most kihasználom, hiszen a járda is csúszik. Ez van – nem baj – tél van, nem zúgolódom miatta, egyszerűen tudomásul veszem. Voltak már ettől nagyobb telek is. Az időjáráshoz pedig minden esetben az embernek kell alkalmazkodnia.
Számomra ritka alkalom, hogy busszal indulok bevásárolni, mert szinte mindig kerékpárral járok, még kemény mínuszokban is, de kizárólagosan akkor, ha kedvezőek az útviszonyok. Ha csúszik, ha latyakos az úttest, akkor nem, mert a biztonságom az első. Egy bizonyos kor után már nehezen forrnak össze a csontok…
Megérkezik a nyolcas járat; valamiért azt reméltem, alacsonypadlós lesz, de nem, három lépcsőn kellett felmászni. Rettenetesen ügyetlenül szálltam fel, az úttest széle is csúszott, a busz lépcsője is csúszott, nekem meg jó lett volna, ha egyszerre három kezem van, a táskát fogni, a pálcát fogni, meg aztán a busz lépcsője melletti korlátba kapaszkodni. De nincs három kezem. (Szerencsére.) Így hát a táskát meg a pálcát a bal kezembe vettem, a jobbal pedig kapaszkodtam. Ám ügyetlenkedésemben a pálca valahogy keresztbe fordult, a nyitott buszajtó szélességében, szinte egy igazi mister Bean-es jelenetet produkálva, gátolva saját magamat a haladásban. Nagyon megmosolyogtató helyzet volt, de csakis én nevettem, kínosan, és egy úriember azonnal a segítségemre sietett.
Pár perc alatt oda is értünk az üzletház elé, gond nélkül leszálltam, aztán a bevásárlás is nagyon jól sikerült. Örültem, hogy most rengeteg dolgot haza tudok vinni, hiszen a nagy bevásárlótáskába sokkal több minden belefér, mint a bicikli kosarába. Így hát csak raktam, raktam az akciós termékeket a kosárba. Na, nem, nem arról van szó, hogy felesleges dolgokat vettem volna! Tudatos vásárló vagyok, nagyon ritkán hagyom magam elcsábulni, többnyire azokat az akciós termékeket veszem meg, amelyeket már ismerek és egyébként is használok, szükségem van rá, kellenek a mindennapi élethez, emellett az eltarthatósági idejük is elég hosszú. Most pedig jól kiürült a kamra, konyha az ünnepek alatt. Viszont a regiment árutól a kerekes táskának hatalmas hasa lett, alig lehetett a zsinórját összehúzni!
A visszautazáson azonban csak akkor kezdtem el töprengeni, amikor már húztam-vontam a kerekes szatyrot a részben jeges, részben latyakos úton a bolttól a buszmegállóig. – Vajon mi lesz, ha megint nem alacsonypadló busz jön? Hogyan emelem fel ezt a hatalmas, nehéz táskát a sikamlós lépcsőkön? Hiszen elég magamra vigyázni…
Be is futott nemsokára a nyolcas, és máris egy újabb probléma adódott; úgy sikerült megállnia, hogy a járda és a busz között bő fél méter magas és sok méter hosszú hótorlasz húzódott. – Na, most ezen hol lépjek át? – kérdezem csak úgy magamtól, félhangosan, kínosan nevetgélve saját tehetetlenségemen, mire egy sportos, erős fiatal hölgy felém lépett. – Megengedi, hogy segítsek? – és már lendítette is a nagy nehéz táskát, nemcsak a hótorlaszon át, de egészen föl az autóbuszra. Én meg boldogan, mosolyogva köszöngettem neki, hogy semmi perc alatt megoldotta a nagy problémámat.
Aztán még pár másodpercig kerestem az egyensúlyomat a mozgó buszban, de közvetlenül az ajtó mellett egy férfi felkínálta az ülőhelyét.
Két megállót követően már szálltam is le, az ajtó előtt megint egy picit toporogva, szememmel méregetve a sikamlós lépcsőt, meg hatalmas kerekes táskát (melyre ha nem figyelek eléggé, azonnal önállósítja magát), töprengve, milyen mister Bean-es jelenetet produkálok majd megint. De csupán néhány másodpercig tartott a töprengés, mert máris megszólalt mögöttem egy fiatal férfihang. –Tessék csak ideadni azt a táskát tanító néni, majd én leviszem!
Boldog mosoly futja el ekkor az arcomat, és egy szép szál fiatalember már nyúl is a gurulós táskáért, ami nulla perc alatt a buszról egyenesen a járdára kerül.
– Hát, hogy hívják magát, szép fiam? – kérdezem csillogó szemekkel. – Y. Feri – válaszolja széles mosollyal, én meg csak keresem a szavakat, hogyan is köszönjem meg, de nincs rá módom, már húsz lépéssel arrébb jár, onnan integet vissza, siet a dolgára.
Amíg a fagyos járdán a lakóház bejáratáig tipegek, figyelve minden lépésemre, elgondolkozom, mitől is változik át a kerekes bevásárlószatyor tündértarisznyává. A választ nagyon hamar meglelem: Hát, a mosolytól!
Ha mosoly, kedvesség van az arcodon, és saját tehetetlenségedben nem a körülményeket szidalmazod, a jótündérek egy szempillantás alatt melléd szegődnek, átveszik a számodra nehéz terhet, és pillekönnyed mozdulattal a rendeltetési helyére viszik.
Ellenben a zsörtölődő, morgolódó, elégedetlenkedő, kötekedő, folyton számonkérő vénségektől mindig elhúzódnak. (És a fiatalabbaktól is.)
Gondoljuk csak el, barátságos mosolygós arccal sok mindent elérhetünk…
Kérnünk sem kell, csupán azt vesszük észre, a banyatanknak csúfolt, alaposan teletömött gurulós szatyor is tündértarisznyává változik, átlibben minden akadályon, és pillanatok alatt velünk együtt hazaérkezik. Nem mese! Megtapasztaltam.
Mosolygós, szép napot mindenkinek!
Buday Mária
A képek a szerző felvételei
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
