Tenger, bor – tehenek és lovak az utakon… Grúziai barangolás I. Veres István2026. 01. 12., h – 22:10
A gyakori kormányellenes tüntetések miatt sokaknak lekerült a bakancslistájáról, ami nagy kár, Grúzia ugyanis vendégszerető emberekkel és vadregényes tájjal várja a látogatókat. A fakitermelés miatt ott még nem tűntek el az erdők, s az ország sincs felparcellázva magánterületekre, így gyakorlatilag elveszhetünk a nagy rengetegben.
Háromhetes kirándulást terveztünk be a barátommal, Misivel, a célkitűzés pedig egyszerű volt: bérelni egy négykerék-meghajtású terepjárót, és bejárni az országot a legmagasabban fekvő, legelhagyatottabb községtől a legnépesebb tengerparti kaszinóvároson át egészen a kietlen Vashlovani Nemzeti Parkig. Huszonegy nap, egy sátor az autó tetején és egy hozzávetőleges útiterv. Más nem is kellett…
Szívük az EU-hoz húz
A legolcsóbb repülőjegyek Bécsből a Tbiliszitől nyugatra fekvő Kutaisi városába szólnak, ahol ugyancsak bázist nyitott a Wizzair. A modern repülőtér önmagában hatalmas meglepetést okozott. Valahogy nem azt vártam, hogy az érkezési csarnokban az Európai Unió hatalmas zászlói fognak lógni a grúz zászlók mellett. Aztán ahogy telt az idő, s egyre több fiatallal találkoztam, rájöttem, milyen erősen él a grúzokban az unióhoz való kötődés. Ha belegondolok, hogy nálunk mennyire népszerű manapság lehordani az uniót, brüsszeli diktátumról beszélni, és közben itt van egy ország a Kaukázus lábánál, amelynek lakosai olyannyira az EU-ban látják a jövőt, hogy az utcákon lényegesen több uniós zászlót látni, mint az európai városok bármelyikében. Lehet azért, mert még a fiatalok is emlékeznek rá, milyen az, amikor az oroszok lerohanják az országukat, és ártatlan embereket mészárolnak le. Az orosz–grúz háború óta csak 17 év telt, s az oroszok azóta is megszállásuk alatt tartanak két régiót, Dél-Oszétiát és Abháziát, de erről majd később.
Az útlevél ellenőrzés után átvettük az autónkat, ami nem más volt, mint egy Lada Niva. Ez volt a legolcsóbb 4×4-es járgány, amihez tetőre szerelt sátrat is lehetett bérelni. Az autókölcsönző alkalmazottjának tanácsait így lehetne összefoglalni: az autó rengeteg különböző furcsa hangot ad ki, de ezeket egy idő után megszokják; inkább akkor legyenek figyelmesek, amikor valami új hang jelenik meg. Igaza volt. Bár nem említette, de hamar rájöttem, hogy ha az autóval egyenesen akarok menni, a volánt jobbra fordítva kell tartanom; ha bekapcsolom az ablaktörlőket, azok pár másodperc után keresztben beakadnak a szélvédőn; ha egy konkrét helyen belerúgok az autóba a műszerfal alatt, akkor egy bizonyos nyikorgás jó eséllyel elhallgat, és még folytathatnám. Szerencsére az ottlétünk alatt csak egyszer lettünk figyelmesek egy addig nem hallott hangra: amikor defektet kaptunk.
S miért foglalkozom annyit az autóval? Mert aki nem szervezett kirándulás keretében érkezik, és épségben meg akarja úszni grúziai kalandjait, annak minél előbb hozzá kell igazodnia a közúti közlekedés helyi szokásaihoz: nem használunk irányjelzőt; a stoptáblánál nem állunk meg; nem tartjuk be a sebességkorlátozásokat és más, nálunk ismert szabályokat; a jobbkéz-szabály nem létezik; tilosban és éles kanyarban kifejezetten ajánlott előzni; az utakon kószáló vagy pihenő teheneket nagyobb sebességgel is kikerülhetjük, mert az autó közeledte nem ijeszti meg őket, és a helyükön maradnak; a lovak, malacok és ludak esetében viszont lassan kell araszolni, mert ezek bármikor képesek irányt változtatni. Ha mindehhez hozzászoknak, a vezetés is kifejezetten élmény lesz.
Kaukázusi hangulatok
Mivel nem volt pontos útitervünk, javarészt a kedvező időjárás diktálta az irányt. Ezért volt az, hogy bár a megérkezésünk után azonnal a tengerparthoz akartunk menni, de mivel ott néhány napra esőt mondtak, inkább a hegyeket választottuk, ahol épp napsütést jelentettek. Így aztán az első néhány napot Mestia és Ushguli városkákban töltöttük.
Mestia az ország észak-nyugati részén található a Kaukázusban, aránylag közel az orosz határhoz. Nemcsak ennek a városnak, hanem a teljes régiónak a jellegzetességei is a Svan-tornyok. Az egész Svaneti régióban egyébként közel kétszáz ilyen torony található. A város képét meghatározó kőtornyokat a 9. és a 12. század között építették, általában 25 méter magasak, 4-5 emeletesek, s az egyes emeletek között meredek létrákon lehet közlekedni. Az alsó szinteken éltek az emberek a háziállatokkal, a további emeleteken pedig a fegyverek, az élelmiszer és egyéb kincsek voltak, nemegyszer a levadászott állatok csontjai, melyeket hiedelemből tároltak ott, s még a mai napig is sok helyütt megtekinthetők. A tornyok jelentős része látogatható múzeum.
Mestia egy igazi hegyvidéki város éttermekkel, számtalan túrázási lehetőséggel. Ott akadtunk rá egy étteremre, ahol a pincérek trikójára Grúzia térképe volt nyomtatva a besatírozott Abháziával és Dél-Oszétiával, illetve azzal a felirattal, hogy „Országom 20 százaléka orosz megszállás alatt van”. Az étterem egyébként tele volt orosz vendégekkel, akikkel a fiatalok nem voltak hajlandóak oroszul beszélni. Aki a wifire akart csatlakozni, annak meg az alábbi jelszót kellett beírnia a mobiljába: déloszétiagruzia. Ennyit arról, mit gondolnak az orosz megszállást megélt grúzok az oroszokról.
A városból két felvonóval lehet feljutni a szemközti hegy tetejére, ahonnan hihetetlen kilátás nyílik a kaukázusi hegyvidékre, s jó látási viszonyok mellett megcsodálhatjuk a Kaukázus legmagasabb hegycsúcsának számító, 5642 méter magas Elbrusz-hegyet. Számtalan turistaútvonal indul innen, s aki bírja, az akár vissza is gyalogolhat a városkába.
A régió egyik legcsodálatosabb községe viszont kétségkívül a 2200 tengerszint feletti magasságban fekvő Ushguli, amely minden grúziai kirándulás egyik fénypontja. Mint egy elfelejtetett, hegyekkel körbevett gyöngyszem, melynek biztonságára több tucat őrtorony vigyáz. Szó szerint két külön világ találkozik itt, a modern, turisták által reprezentált korszak, és a helyi, hagyományokhoz kötődő lakosság. Elég abszurd látvány, ahogy a lóháton iskolába siető két kislány az úton egy orosz turista Tesla Cybertruck járgányát próbálja kikerülni. Ha itt járnak, mindenképpen látogassanak el valamelyik helyi étterembe, és kóstolják meg a grillezett csirkét, a chinkalit vagy a kebabot.
A város mellett, egy gleccser közelében parkoltunk le, s állítottuk fel a sátrunkat az autó tetején. Itt tudatosítja igazán az ember, milyen csodálatos látvány az éjszakai égbolt, ha nem zavarja meg város fénye. Soha nem láttam ennél tisztábban a tejutat, a sok millió csillagot.
Tűlevelűk, majd pálmafák
Amit Grúziáról nagyon gyorsan megtapasztaltam, hogy óriási különbség van az egyes régiók között. Nemcsak nyelvben, tájszólásban, építészetben, hanem éghajlatban és értelemszerűen a vegetációban is. Kirándulásunk első napjait a hegyekben, hidegben töltöttük el, aztán egy egész napon át tartó utazás után elértük Batumi határát, a Fekete-tenger partját, ahol szeptember elején 25-30 fokos meleg volt, és iszonyatosan fülledt levegő. A hegyekben domináló tűlevelű erdőket itt a trópusi övezetekből ismert pálmafák váltották fel.
A Fekete-tenger partvidéke viszont első ránézésre nem annyira vonzó, a víz sötét, a strand inkább kavicsos, köves, de kilométereken át lehet sétálni a parton.
Batumihoz közeledve megjelentek az első többsávos, javarészt kátyúmentes utak, és távolban már látni lehetett a belváros modern üveg toronyházait. Az egyiknek majdnem a tetején még egy kisebb méretű óriáskerék is volt, amelybe úgy a huszadik emelet környékén lehetett beszállni. A városban egy hosszú, pálmaligettel övezett tengerpart húzódik, így akinek elege van a napsütésből, itt megpihenhet az árnyékban. Megjelennek az első közismert gyorsétkezdék, a minőségi éttermek és főleg a kávézók.
Nem hinnék el, milyen probléma Grúziában rendes kávét inni! Egyrészt azért, mert kávézók egyszerűen nincsenek, másrészt pedig azért, mert ha lennének is, a grúzok délelőtt tízkor még csak ébredeznek, így a legelső üzletek vagy boltok javarészt csak ekkortájt nyitnak, vagy még később. Ezért miután elfogyasztottuk hosszú napok után az első tűrhető kávénkat, felszálltunk a városközpontban egy felvonóra, amely felvitt minket a környék legmagasabb dombjára, ahonnan kilátás nyílt az egész városra.
Egy nap után viszont elegünk lett a modernkor kiváltságból, s úgy döntöttünk továbbutazunk, ismét távol a tengertől. Az út hosszú, tekergős folyóvölgyeken át vezetett, néhány kilométer után a buja, pálmafákkal teli növényzetet felváltották a lomblevelű erdők. Grúzia délnyugati része a dombok, sűrű erdők és meanderek vidéke.
Barlangváros
Aki Grúziába utazik, ne hagyja ki a bámulatos Vardzia sziklavárost sem. Grúzia déli részén helyezkedik el, a Kura folyó bal partján, közel a török határhoz. Megépítését még a 12. században rendelte el III. György grúz király, és helyéül az 500 méteres Eruszeti-hegyet választotta. Bármennyire is nehéz elhinni, a hét emelet magas építmény olyannyira óriási volt, hogy 30 000 barlanglakásban összesen 50 000 embernek biztosított lakhatást. Az emberek teljesen elzárva a külvilágtól, egyfajta önellátó rendszerben éltek, főztek, imádkoztak. Ahogy a sziklába vésett lakásokban, a fogadóhelyiségekben, istállókban, gyógyszertárakban, könyvtárakban vagy korabeli borászatokban sétáltunk – a berendezés az évszázadok alatt már tönkrement –, akarva akaratlanul Frank Herbert Dűne-sorozatának teremtményei, az Arrakis sivatagbolygó sziklahegységeiben élő őslakosok, a fremenek jutottak eszembe. Döbbenetes, hogy ebben a sziklában ötvenezer ember élt, nem szűkösen, hanem tágas lakásokban, folyósokon, kisebb-nagyobb tereken és templomokban. Sajnos 1283-ban egy erős földrengés rázta meg a vidéket, amely következtében a sziklaváros jelentős része örökké megsemmisült. A pusztítás után megmaradt 900 négyzetméteres területen jelenleg már csak nagyjából 750 helyiség maradt meg, a bámulatos Elszenderülés templomával, amely az egész város legjelentősebb nevezetessége, hiszen falain még a korabeli freskókat is sikerült megőrizni. Értelemszerűen nem minden helyiség látogatható, a grúz sziklavárosokban ugyanis még most is élnek szerzetesek, akik a műemlékekről gondoskodnak. Vardzia látogatására nyugodtan szánjanak egy fél napot, lesz mit csinálniuk, hogy bejárják.
A városból való távozás is egy élmény, hiszen az út egy eredeti titkos kijáraton át vezet, egy nagyon szűk és meredek, sziklába vésett folyosón át egy olyan helyen bukkannak ki, ahol első ránézésre nem is látni a hatalmas város maradványait. Mikor kijutottunk, már közeledett a naplemente, így ideje volt megtalálni az ideális folyóparti szálláshelyet a következő éjszakára, hogy aztán a másnapi, korai kelés után folytatni tudjuk az utat.
Amit még megnézünk
Útikalauzunk második részében ellátogatunk a festői környezetben található, legendás Gergeti Szentháromság templomába, az elszigetelt Omalo faluba, ahova a Kaukázus-hegység legmagasabb hágóján, a világ egyébként legveszélyesebb útjai közé sorolt Abano-hágón lehet csak eljutni, melynek legmagasabb pontja 2850 méter tengerszint feletti magasságban van. Majd miután onnan visszatérve megkóstoltuk a Kakheti borvidék szőlészeteinek legjobb termékeit, eljutunk egészen a Vashlovani Nemzeti Parkba, ahol néhány napra megválunk a telefontól és mindennemű elérhetőségtől.
A legismertebb grúz ételek, amelyeknek számtalan variációja ismert az egyes régiókban, kétségkívül a hacsapuri (sajtos lepény, gyakran tükörtojással tállalva), a khinkali (húos batyu), a szacivi (dios csikerhús), a mstvadi (saslik). A húsokhoz ne feledjenek rendelni kenyeret vagy salátát, mert a grúzok a húsokat bárminemű körítés nélkül hozzák ki. Arra se számítsanak, hogy ha ketten vannak, egyszerre kapják meg az elő- és főételt. A grúzok úgy hozzák ki az egyes fogásokat, ahogy épp elkészülnek vagy kedvük tartja, ezért fordulhatott elő, hogy míg barátom jóformán már a főételét is megette, én még a levest sem kaptam meg. Akinek gondja van a gyomorsavával, annak határozottan ajánlom a Borjomi nevű ásványvizet, melynek forrásánál, Borjomi városában található azon kevés kávézók egyike, amely már reggel nyolctól nyitva van. A honlapján büszkén hirdeti: Grúziában nem szokás a korán kelés, és mi ezt a piacon tátongó lyukat próbáltuk betömni, hogy az emberek korábban is megihassák kávéjukat. És lám, az ötlet bevált.
Mit érdemes enni és inni? Kapcsolódó cikkünk
Bár a svájciak megtehetnék, hogy mindenből a legújabbat vásárolják és használják, nem dőlnek be a változó divatnak. Talán csak az autóik a kivételek ez alól, minden másban a praktikum előrébb való. Legalábbis Sankt Gallen kantonban ezt tapasztalja a látogató.
Svájc amilyen kicsi, annyira változatos. Mivel a világ legfejlettebb és leggazdagabb országai közé tartozik, a legtöbbünkben él egy sejtés az Alpok havas hegycsúcsai, a Milka csoki, a bicska és az óra hazájával kapcsolatban. De, mint szinte mindig, az előítélet Svájcban is tévútra visz!
Sankt Gallen, a tövisbokorból kinőtt város
Élt egyszer egy ír misszionárius, Gallus, magyarul Gál, aki a wales-i Bangorból húsz évnyi bolyongás után Kolumbán nevű társával érkezett meg a mai Svájc területére. A Boden-tó mentén térítették a pogányokat, ám hat esztendő elteltével Kolumbán továbbindult, Gál viszont a betegsége miatt nem tarthatott vele. Felgyógyulása után a Mülenen-szurdokban kezdett egy remetelak építésébe, ebben pedig egy medve segített neki. A legenda szerint ugyanis a később szentté avatott Gál nagyon jóban volt az állatokkal, a medvét például egy mancsába fúródott tövistől szabadította meg, aki ezért, hálából, segített neki fát hordani az építkezéshez. Van a történetnek egy könnyebben hihető változata is, eszerint Gál a bolyongásai során a szurdokban egy tövisbokorba esett, s ha már ott volt, oda építette a remetekunyhóját. A történetírók szerint mindez 612-ben történt, és ez Sankt Gallen városának eredettörténete. Azt már tényleg történészek bizonyították, hogy a remetelak helyén 747-ben a bencés szerzetes, Szent Otmár apátságot alapított, ami az évszázadok alatt Európa egyik legfontosabb kulturális központjává vált. A középkori kolostorból ma már kevés látható, az épületek többsége, beleértve a katedrálist is, késő barokk stílusban épült 1755 és 1768 között. De a hatalmas épület-együttes így is lenyűgöző, 1983 óta pedig a világörökség része. Az apátsági könyvtárat a világ egyik leggazdagabb középkori gyűjteményének tartják, 160 ezerre becsült kötetéből 2200 kéziratos, ötszáz pedig elmúlt ezeréves.
A város alapítása után 1400 évvel, 2012-ben Maria Eichhorn konceptuális művész egy bronz időkapszulát ásott el a Mülenen-szurdokban, a patak medrében. A kapszulában a halászó Szent Gál történelmi ábrázolásának másolatát helyezte el. Számítása szerint az időkapszulát 1400 év múlva, 3412-ben hozza majd az erózió újra a felszínre.
Vörös tér és piknik a templomnál
A jelenben Sankt Gallennek több arca van. Az apátság környéke, a történelmi belváros mesebeli. A több száz éves épületekről mintha tegnap került volna le a felújítást végző mesteremberek állványa. A katedrálist körülölelő, harsányan zöld gyepen jó időben családok, fiatalok üldögélnek, piknikkosárral vagy anélkül, de cipőben. (Sehol egy „Fűre lépni tilos!” tábla vagy egy figyelmeztetés, hogy a templom közelében mit illik és mit nem.) A városmagot körülölelő utcák házainak jellegzetességei a zárt erkélyek, mind gyönyörűen felújítva. Van itt fából faragott, klasszikus, barokk vagy reneszánsz stílusú és később épült, szecessziós is. Ablakaik mögül remekül belátták a háziak az egész utcát, anélkül, hogy őket lentről látni lehetett volna.
Magyar vonatkozást többet is találhatunk a városban, a leghíresebb, s talán legérdekesebb az Ekkehard szerzetes által írt, Casus monasterii Sankti Galli című krónika, amit az apátság könyvtárában őriznek. Ekkehard művében a kalandozó magyarok 926. évi támadása is szerepel. Részletesen leírja, hogy az apátságból mindenki elmenekült, csupán egy félkegyelmű szerzetes, Heribald maradt hátra. A betörő magyarok, mivel látták, hogy nincs ki mind a négy kereke, nem bántották, sőt, adtak neki a vacsorájukból és a csapra vert hordó borából is. Amikor a magyarok elvonultak, és visszatértek az apát emberei, faggatták Heribaldot, milyenek a magyarok? „A magyarok nekem nagyon is tetszettek. Higgyétek el nekem, hogy soha vidámabb embereket nem láttam a kolostorunkban. Ételt és italt bőven adtak. Amire a mi hajthatatlan pincemesterünket sohasem tudtam rávenni, hogy bárcsak egyszer is innom adott volna, ha megszomjaztam, a magyarok bőségesen adtak nekem, ha kértem” – felelte a szerzetes.
Ahogy távolodunk a belvárostól, úgy változik fokozatosan az utcakép, egyre modernebb épületek követik egymást. Meghökkentő látvány a Sankt Gallen-i Vörös tér, nem messze a történelmi városmagtól. A Roter Platz tulajdonképpen egy mini városrész, ahol mindent vörös gumibevonat borít. A svájci művész, Pipilotti Rist és az építész Carlos Martinez nyerték egy parkoló beépítésére kiírt tervpályázatot, 2008-ban adták át a két év alatt létrehozott, multifunkciós teret, ami azóta kulturális és művészeti centrummá vált.
Bár Sankt Gallen Kelet-Svájc legjelentősebb városa, nyolcvanezer lakosával jól élhető, és nagyon jók a természeti adottságai. A tehetősebbek itt is a városmagtól távolabbi zöldövezetben alakították ki otthonaikat. Bár megtehetnék, hogy újra cserélik a régit, viszonylag kevés az újonnan épített ház. Inkább a meglévőt, a régit újítják fel vagy korszerűsítik. A kantonban ez általában is igaznak tűnik; nem követik mindenáron a trendet, amíg kiszolgálja őket valami, addig nem cserélik le. Igaz ez a házaikra és a berendezésekre, a falvaikra, az utcáikra, az üzleteikre. A praktikum előrébb valónak tűnik még az esztétikumnál is. Csak azért, mert a szomszéd nagyobb házat épített, nem fogják a földszintes otthont még egy szinttel megemelni.
Jó példa erre a Drei Weieren, az a három természetes tó, ami nyáron népszerű fürdőhely Sankt Gallen egyik zöldövezeti kerületében. A tavaknál mintha megállt volna az idő. A csónakházak legalább százévesek, az öltözőszekrények az ötvenes évek dizájnját idézik, a víz hőfokát egyszerű, festett alumíniumtáblán mutatja a kézzel beállított mutató. Semmi fakszni, Temuról rendelt digitális kütyü, nincs beton, igaz, nincs büfésor sem. A legegyszerűbb és legfenntarthatóbb megoldások jellemzik a fürdőhelyet is, ami persze teljesen ingyenes.
Ésszel és szívvel a fenntarthatóságért
A fenntarthatóság fontos szempont a svájciak életében. Bár gyakran cserélnek autót, ezt is ennek a jegyében teszik. Nem az a szempont, hogy még nagyobb legyen, hanem az, hogy kevésbé legyen szennyező. Ezért sokan el sem indítják a kocsit, ha nem muszáj. Egyébként is szigorú előírások vonatkoznak az 1987 után gyártott gépjárművek megengedett légszennyezésére. Még a tehetősebbek is szívesebben használják a tömegközlekedést, különösen a zsúfoltabb városokban. Svájc kiváló tömegközlekedési hálózattal rendelkezik, a járatok percre pontosak, a legkisebb település is elérhető a lehető legrövidebb idő alatt, a hegyi vonatokon pedig a nagyobb háziállatoknak is jut hely.
1. Az országnak négy hivatalos nyelve van: német, francia, olasz és a latin nyelvcsaládhoz tartozó rétoromán, de ezen belül is rengeteg nyelvjárást különböztetnek meg.
2. A svájci nők csak 1971-ben, az utolsók között kaptak szavazati jogot Európában. Az alkotmányban 1981. június 14-én rögzítették a nők egyenjogúságát. A Svájci Államszövetség jelenlegi elnöke ugyanakkor nő, sőt, már az elődje is hölgy volt.
3. Az ország alkotmányát csak népszavazással lehet módosítani.
4. A Svájci Konföderációnak 26 kantonja van, ezek 2636 helyhatósági területre vannak felosztva.
5. A hidegháború idején a kormány elrendelte, hogy a svájci lakóépületekben létesítsenek óvóhelyeket. A rendelet ma is él.
6. A svájci férfiak számára kötelező a sorkatonai szolgálat, és 55 éves korukig évi háromhetes katonai kiképzésen kell részt venniük. Ezt ők komolyan is veszik, és sajnálják azokat a társaikat, akik valamiért ebből kimaradnak.
7. A hegyvidékeken tábla is figyelmezteti a szülőket, hogy gyermekeiket biztonsági okokból kötelező pórázon sétáltatniuk.
Rengetegen kerékpároznak, és a bicikliket nem csak sportolásra, túrázásra használják. Persze a legtöbb bringának rásegítő motorja is van, de ez a hegyvidéken érthető. Az észszerűségre bizonyíték magyar szemmel az is, hogy Sankt Gallenben például alig látni hirdetéseket, óriásplakátokat. Úgyis le kellene azokat cserélni…
A sok pozitívumnak viszont van egy jelentős árnyoldala is a magyar turisták számára. A mi pénztárcánknak Svájc nagyon drága. Nemcsak a semlegességét őrzi az ország, hanem a svájci frank értékét is. A szuvenírről még csak-csak lemond az ember, de enni kell. Egy autentikus svájci étteremben 40-50 svájci franknál kezdődik a főétel. Még az olasz éttermek mindig bevált pizzáiért is 20 euró körül kell fizetni, és az utcai árusoknál kínált kolbászok sem olcsóbbak.
De a drágaságért kárpótolja az idegent a svájci levegő, ami tiszta és szabad.
Szöveg: Nagy Márta
Kapcsolódó cikkünk
A gyermekkor meghatározó élménye, amikor végre egyensúlyba kerülünk a két keréken, majd némi gyakorlás után megízleljük rajta a száguldás élményét. Felnőttként már a praktikus eszközt látjuk benne, ami a túlgépesített 21. században is képes a hódításra. A bicikli környezettudatos, kényelmes és olcsó eszköze a mozgásnak, de azt tudják, hogy egy vulkánkitörésnek köszönhetjük?
Több mint kétszáz éve világszerte a helyváltoztatás egyik – milliók számára egyetlen – eszköze a kerékpár. Az elmúlt években a fejlett világ újra felfedezte, és ugyancsak milliók, kiszállva a négykerekű, légkondicionált járműveikből, átülnek a biciklire, hogy szabadidejükben hódoljanak a kerekezés örömeinek. A bicaj alkalmas kirándulásra, testedzésre, versenyzésre, de vihetünk vele rakományt, vagy akrobatikus trükköket mutathatunk be vele. Nem kell hozzá drága üzemanyag, garázs és parkolójegy, ráadásul halk, használható ott is, ahol az autó csődöt mond, és még az egészségünknek is jót tesz. Nem csoda, hogy egyre többen választják a közlekedés eszközéül. Egyre nagyobb a választék: az egyszerűtől a speciálisig, a könnyűtől a szépig, az erőstől a még erősebbig, a motorral is kiegészített változatig. Csak győzze a pénztárcánk!
A celeriferétől a vesszőparipáig
Nincs rossz idő, csak rosszul öltözött kerekező – mondják az igazi kerékpárosok. Érdekes, hogy míg a kerék több mint ötezer éve segíti az embert, a bicikli alig több mint kétszáz éves. A mai kerékpár ősét egy német erdésznek köszönhetjük, bár egyes források messzebbre nyúlnak vissza: a 15. században Giovanni Fontana olasz mérnök épített egy emberi hajtású, földön haladó járművet, aminek négy kereke volt, és kötelekkel összekötött fogaskerékkel lehetett működésbe hozni. A francia Comte Mede de Sivrac 1790-ben celeriferének nevezte kétkerekű szerkezetét, ami gurult ugyan, de nem volt sem kormánya, sem pedálja. A bicikli feltalálójaként ezért a legtöbben a német származású Karl von Draist tisztelik, aki feltalálta a „Laufmaschine”-t. Ez volt a futógép vagy vesszőparipa. Kétségtelen, hogy a szerkezet kulcsfontosságú előfutárává vált a modern bicikliknek.
Az indonéziai Sumbawán 1815-ben kitört a Tambora vulkán. Ez volt a modern emberiség történelmében az egyik legnagyobb vulkánkitörés, a robbanás 60 ezer ember halálát okozta, a légkörbe pedig olyan hatalmas mennyiségben került por, hamu és törmelék, hogy az északi féltekén lehűlést, sötétséget, úgynevezett vulkáni telet okozott. Az időjárás drasztikus megváltozásának borzalmas következménye lett: a világméretű éhínség. Megfelelő fény és meleg nélkül a növények nem fejlődtek, állatok és emberek maradtak élelem nélkül.
„A lovak sem bírták. Ez ösztönözte Karl Drais bárót arra, hogy kitaláljon valamit a helyettesítésükre. A korcsolyázók mozgását figyelve ötlött fel benne a lehetőség, és egy hintókészítővel összefogva meg is alkották az első kétkerekű, kormányozható járművet, a kerékpárok ősét”
– mutatja a német erdész által konstruált kétkerekű, kézműves technikákkal készített, hű másolatát Fehér Csaba. Az elhivatott kutató és gyűjtő a magyar–szlovák határtól nem messze, a Győr melletti Farádon alakította ki kerékpár-történeti gyűjteményét, amit előzetes bejelentkezést követően szívesen meg is mutat az érdeklődőknek. Nemcsak kinyitja a múzeum ajtaját, hanem kalauzol is. Amit átad, attól a vendégben átértékelődnek a kerékpárhoz fűződő viszonyok. Ki hitte volna, hogy ennyire érdekes lehet a biciklik múltja és fejlődése?
A drótszamarak evolúciója
A német báró találmánya futótűzként terjedt el előbb Európában, majd szélesebb körben is. Volt, aki megrendelte az ügyes kezű mesterektől, mások inkább elkészítették. Megkezdődött a drótszamár evolúciója, hiszen a gyártók változtattak, finomítottak a prototípuson. Mint minden újdonság, az őskerékpár is státuszszimbólummá vált, ami természetesen sokáig csak a tehetősebb réteg számára volt elérhető. A korabeli rajzokon cilinderes urak hajtják magukat előre élre vasalt nadrágjukban a futógépen. A hölgyek persze akkor még nem is próbálkoztak, a drótszamárnak nem volt abroncsos szoknyában is használható változata, meg aztán a 19. század erkölcsei sem engedték volna.
„A kerékpárok fejlődésének következő nagy lépése a pedál feltalálása volt”
– magyarázza tovább a bicajok evolúcióját Fehér Csaba. Természetesen van a gyűjteményében velocipéd. A pedál használata egyúttal a kerék nagyságát is megnövelte, nem is kicsit. Miután rájöttek, hogy nagy kerék nagy utat tesz meg, a nagyobb sebesség elérése érdekében óriási, néha még másfél méter átmérőjűnél is nagyobb első kereket alkalmaztak. A hátsó pedig egyre kisebb lett, és csak támasztó funkcióval bírt. 1870-ben „hagyták el” a kerekezők a földet, s tették fel lábukat a pedálokra. A 19. század végén még nem alkalmaztak lánchajtást, a nyeregben ülő közvetlenül az első kereket hajtotta a pedálokkal.
Már a felszállás is felért egy akrobata-mutatvánnyal, és megmaradni sem volt rajta egyszerű. Feljegyezték azt is, hogy a kerekező urak általában pisztolyt is hordtak maguknál, mert ha csaholva rájuk rontott volna egy kóbor kutya, azonnal felborultak volna. Inkább lelőtték.
Fékezni is nehéz volt a velocipédet. A hirtelen fékezés csúnya bukást okozott, ha az első kereket lassították, a kormányon át bucskázott le a kerekező, ha a hátsót, akkor legfeljebb lassított és felborult. A technikai nehézségek ellenére a velocipéd is elterjedt, s eközben fejlődött: tömör gumit kaptak a kerekek, majd lánc is került rá.
A velocipéd szó egyébként a francia vélocipède nyomán született meg, a latin velox, velocis, azaz: gyors és pes, pedis, azaz: láb elemekből. A járgányokat méretre gyártották, fontos volt, hogy a pedál alsó állásáig erőt fejthessen ki a láb, de a térd ne ütődjön a kormánynak.
Nagyon sok csúnya baleset esett meg a velocipéd korában, nem véletlen, hogy a kétkerekűek következő generációját biztonsági kerékpároknak nevezték.
Jómódúak kiváltsága
1885. egy újabb fordulópont a kerékpár történetében. Nagy-Britanniában John Kemp Starley fejlesztette ki a ma ismert kerékpárhoz legjobban hasonlító modellt. Rover névre hallgatott, és biztonsági kerékpárként hirdették. Még mindig a tehetősebb réteg volt a célközönség, egy új szerkezet ára mai viszonyokkal számolva egy középkategóriás autó értékének felelt meg. De ahogy a gazdagok az új játékszert látták benne, mindig a legmodernebbre vágytak, állandóan lecserélték a járgányukat, s így lett egyre több használt kerékpár és alkatrész is a piacon. A bicikli a 20. század elején már a nép eszköze volt. A posta, a rendőrség, a honvédség is alkalmazta, és az első világháború idején már világszerte a legelterjedtebb közlekedési eszköz volt.
A biztonságos biciklinek nevezett kerékpár már áttételes lánchajtással, döntött kormánnyal, rugós bőrüléssel, háromszög vázzal, pneumatikus gumikkal kiforrott termékké vált. Vállalatok alakultak a gyártására az óceán mindkét partján. Nem sokkal a századforduló előtt a hölgyek részére megalkották a váz nélküli modellt, amin szoknyában is lehetett tekerni.
A 20. század első évei hozták el az újabb nagy ugrás lehetőségét: a sebességváltót. Bár a versenyzés a bicaj feltalálása óta párhuzamosan fejlődött két keréken is, a sebesség fokozása a versenyszellemet is kiengedte a palackból. Magyarországon már az 1880-as évektől tartottak versenyeket, 1894. május 3-án megalakult a Magyar Kerékpáros Szövetség is, a századforduló után pedig már megszámlálhatatlan egylet szervezte a legkülönfélébb túrákat és versenyeket.
De nem csak a sportos fiatalok pattantak nyeregbe. A II. világháborúban az ejtőernyősök magukkal vitték a biciklit, hogy földet érve gyorsan és csendesen tudjanak haladni. Lengyelország lerohanásakor a német csapatok közel nyolcezer kerékpárost vetettek be. A Kínai Népi Köztársaságban az 1950-es években a kerékpárt államilag „kívánatos” közlekedési eszközzé nyilvánították.
A béke évtizedeiben a bicikli fejlődése új irányt vett, a fejlesztések a különböző felhasználási módoknak megfelelően alakultak. Így jöttek létre a speciális járgányok: a hegyi terepekre is alkalmas masszív mountain bike vagy az országúti versenyekre kifejlesztett országúti kerékpár. Az Egyesült Államokból indult a BMX, ami a fiatalokat vonta bűvkörébe.
Bicikli: szeretem
A biciklitörténelemnek számtalan érdekessége van még, amikről lelkesen mesél látogatóinak Fehér Csaba Farádon. Az igényes és rendkívül értékes gyűjteményt tíz év alatt hozta össze. Mindig is szeretett bicajozni, már gyerekként megtanulta megszerelni a járgányát, később már a másét is megjavította. Tíz éve a nagyszülei padlásán talált egy régi roncsot, nekiállt összeszerelni és restaurálni. Akkor kezdett el utánaolvasni, és belemélyedni az antik kerékpárok világába, ami aztán teljesen beszippantotta. Minél többet tudott, annál inkább akart még, nemcsak begyűjteni és birtokolni, hanem megmutatni is. A Farádi Kerékpártörténeti Gyűjtemény egy hobbi profi szintre emelése, hiszen a múzeumban egyedülálló járgányokat és alkatrészeket mutat meg. Képes egy öreg bicikliért Tirolba is elmenni, hogy évtizedek óta zárt padlásokon keressen kincseket.
Hihetetlen, mennyi furcsaságot rejt a kerékpár-történelem, ami kicsit mindnyájunk története is. Kezdetnek ugye ott volt a kis háromkerekű vagy a futóbicikli, és ki-ki eljutott kedvenc járgányáig.
Azt mondják, az út a fontosabb, nem is a cél, de bizony fontos a megtett úton használt eszköz is.
Szöveg: Nagy Márta
Kapcsolódó cikkünk
Egyedülálló élővilágával a Fertő igazi paradicsom mind-azoknak, akik a kapkodó hétköznapokból egyedül, egy baráttal vagy a családdal ki szeretnének szakadni egy időre. Természeti kincsei mellett épített öröksége is jelentős, kerékpárral vagy autóval is bejárható, és Pozsonytól mindössze negyven kilométer Nezsider!
A Fertő Közép-Európa harmadik legnagyobb állóvize, Magyarország második legnagyobb természetes tava. A trianoni békeszerződéssel vált határtóvá, teljes területének negyede Magyarországhoz, háromnegyede Ausztriához tartozik. A Fertő-táj magyar és osztrák része ugyanakkor közösen került az UNESCO világörökségi listájára, és ma már ugyanúgy nem zavarják a turistákat a határvonalak, ahogy korábban a költöző madarakat sem tartották vissza. A táj különlegessége abban rejlik, hogy olyan élményeket kínál, amiket máshol aligha találunk meg, pláne ennyifélét a viszonylag kis területen. Különböző éghajlati övezetek, növény- és állatföldrajzi határok találkoznak itt, s ezek az Európában egyedülálló adottságok és e kis területen előforduló élőhelyek sokszínűsége határozzák meg a táj arculatát.
Aki azt hiszi, hogy ha egyszer járt a Fertőnél, akkor ismeri is, óriásit téved! Mindig és mindenhol más arcát mutatja: egyik sarkában az érintetlen természet varázsolja el a látogatót, egy másikban az ember írta történelem lenyomatai, de akár luxusjachton koktélt kortyolgatva is lehet gyönyörködni benne.
Két keréken az igazi
A Fertő sztyepp jellegű, sekély vizű, sós tó, sótartalma harmincháromszorosa a Balatonénak. Hasonló állóvíz alig található a kontinensen. Európa egyik legszebb kerékpárútja visz körbe a partján, útközben több mint 300 madárfaj, köztük ritka költőfajok is megfigyelhetők akár a külön erre a célra felépített megfigyelőpontokról is. Főleg tavasszal és ősszel látványos a madárvonulás.
A Fertő körüli kerékpárúthálózat egy egész kört tesz lehetővé, ami nagyjából 120 kilométer. Ám nagyon sok pontján érdemes letérni, így az útvonal változatos lehet – nem csak a hosszát tekintve. A nyomvonal majdnem az összes Fertő-menti települést érinti, és Ausztriában egységesen B10-es jelzéssel, Magyarországon pedig legnagyobbrészt az EuroVelo 13 túraút jelzéseivel van kitáblázva.
Pozsonytól közúton mindössze negyven kilométer Nezsider (Neusiedl am See), ha itt szállunk nyeregbe, akkor Védeny (Weiden am See) irányába indulva kerekezhetjük körbe a tavat. Pátfalu (Podersdorf) és Illmic (Illmitz) lesznek az első megállók, s bár útközben is van látni- és innivaló – hiszen a térség több évszázados borkultúrával rendelkezik – az első 25 kilométer után Illmicen érdemes hosszabban időzni. Itt van ugyanis a Neusiedler See-Seewinkel Nemzeti Park központja. A látogató- és információs központ segít áttekinteni a Fertő-táj látnivalóit, akár újabb célpontokat vehetünk a listánkra, de strand is van a településen, ha inkább a testi felüdülést választanánk.
Mosonbánfalva, azaz Apetlon lesz a következő osztrák település, majd Pomogynál (Pamhagen) átgurulunk az országhatáron. Fertődön „kötelező” megnézni Haydn egykori munkahelyét, Esterházy „Fényes” Miklós pazar kastélyát, amit a bécsi Schönbrunnhoz és a párizsi Versailles-hoz szoktak hasonlítani.
Fertőszéplakon is érdemes megállni. A település középpontjában néhány éve újították fel a Széchényiek ősi fészkét. Az egyszerűségében nagyszerű kastélyban született a magyar nemzeti könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum alapítója, Széchényi Ferenc, a legnagyobb magyar, Széchenyi István édesapja. 2020-ban itt nyitott meg a Fertő-táj új világörökségi látogatóközpontja, a Peisonia, ami a tó latin nevéről, a Lacus Peisóról kapta a nevét.
Hegykőn a Csipkeházat érdemes megnézni, ahol egyedülálló höveji csipkegyűjteményt találunk. Szigethy Istvánné „A bölcsőtől a szemfedélig” című kiállításán 250 höveji mestermunka van igényesen elrendezve. A több mint kétszáz éves ház is kuriózum, mögötte fűszer- és gyógynövénykert gyönyörködteti a látogatókat, és egy pajta is van, ami a Fertő mellett egykor élt emberek munkaeszközeit mutatja be. A termálfürdőben pedig kipihenhetjük a túra fáradalmait.
Fertőhomok, Hidegség, Fertőboz, majd Balf lesznek a következő állomások a Fertő körüli kerékpárúton. Mindenhol van látnivaló és érdekesség, vagy éppen kóstolnivaló. Balfnál szőlőültetvények között visz az út, időnként pazar panorámát nyújtva a tóra, majd Fertőrákosra érünk. Itt volt az egyetlen magyarországi Fertő-strand, de hét éve felújítás miatt bezárták. A magyar kormány kiemelt fejlesztési területté nyilvánította, és egy igazi, 21. századi turisztikai központot tervezett ide szállodákkal, kikötőkkel és sportpályákkal. Ebből egyelőre egy kisebb csónakkikötő épült meg, ez már látogatható. A falu – ahol történelmi érdekességet is találunk, például Magyarország egyetlen ma is álló pellengérét – két határátkelőhellyel is rendelkezik; Szentmargitbánya (Sankt Margarethen) irányába a Páneurópai Piknik Emlékpark mellett visz az út, Fertőmeggyes (Mörbisch am See) felé pedig a római kori Mithrász-szentély mellett.
Kerékpárral a fertőmeggyesi út visz tovább a Fertőkerülő bicikliúton, s már újra Ausztriában gurulunk. Ruszt (Rust), Oka (Oggau) és Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen) lesznek állomásaink. Ruszt a maga kétezer lakosával Ausztria legkisebb városa, ahol szinte minden kéményen gólya fészkel. Feketevároson (Purbach), Sásonyon (Winden am See) és Nyulason (Jois) vezet még utunk – mindegyik bájos település barátságos lakókkal –, mire újra Nezsiderbe érünk. (Vészesen közel van ide Pándorfalu/Parndorf az ellenállhatatlan és hatalmas Designer Outlet Center bevásárlóközponttal, de ez egy másik történet.)
Autóval, kisgyerekkel sem szabad rohanni
Gépkocsival 120-130 kilométer a tókerülés, persze ez esetben is a kitérőktől és a megállóhelyektől függ a túra hossza. Nem érdemes egy napban gondolkodni, hagyjunk magunknak időt! Nezsiderben a promenád valamelyik kellemes partmenti kávézójában reggelizhetünk, majd dél felé indulva Nyulas (Jois), Feketeváros (Purbach) és Fertőfehéregyháza (Donnerskirchen) az útvonal. A magyar fülnek jól hangzó Feketeváros (holott Mikszáth A fekete város című könyvének semmi köze az osztrák településhez, hiszen az Lőcsén játszódik) pincesorai, illetve az itt kínált kiváló borok ugyan nem a sofőrnek valók, de a történelmi óváros és a domboldali kilátó megállásra késztet. Innen autóval húsz perc Ruszt, újabb tíz perc pedig Fertőmeggyes (Mörbisch), ahol nyáron a víz fölé épített színpadon operettfesztivált is tartanak. Autóval itt nem lehet átmenni a határon, úgyhogy Rusztnál kell Szentmargitbánya felé indulni, ahol újabb izgalmas kitérőink lehetnek. A település határában épült fel ugyanis Ausztria legnagyobb vidámparkja, a Mesepark (Familypark Neusiedlersee), ez gyerekekkel minimum egy egész napos program, de a felnőttek is élvezni fogják. És itt van a szabadtéri előadásairól híres operafesztiválok helyszíne, az egykori kőbánya is. Az itt bányászott lajtamészkőből épült a környék és Bécs számos híres épülete. Itt kell balra fordulni a körfogalomnál, és néhány kilométer megtétele után már magyar földre érünk.
Közvetlenül a határon van az 1989-es Páneurópai Pikniknek emléket állító park. Helmut Kohl egykori német kancellár szavaival élve, itt verték ki az első téglát a berlini falból, vagyis itt kezdődött meg Európa újraegyesítése. Innen továbbhaladva Sopronkőhidára érünk, jobbra fordulva Sopron lehet az irány, de a Fertő balra van. Fertőrákos után Balfnál újra a Fertő partján haladhatunk, párhuzamosan a kerékpárúttal. Fertőd után Pomogynál fordulunk vissza Ausztriába, és a tó melletti településeken át jutunk vissza Nezsiderbe.
Néhány hasznos tipp az utazáshoz: a határon nincs vám, és bár hivatalosan újra van ideiglenes határellenőrzés, ritkán nézik meg az iratokat. De személyi igazolvány vagy útlevél mindenképpen kell erre az eshetőségre. Az üzemanyagárakról érdemes előre tájékozódni, mert Ausztriában általában drágább a benzin, de ezen a túrán három ország kútjai közül választhatjuk ki a legolcsóbbat. Érdemes térképet vinni, mert egyes részeken gyenge lehet a térerő.
Vitorlázásra, csónakázásra is van lehetőség, most nagyobb választékkal az osztrák oldalon, ahol kompra is szállhatunk. Menetrend szerint közlekednek kompok Mörbisch és Illmitz, Podersdorf és Rust, valamint Breitenbrunn és Podersdorf között.
Nemzeti park óvja a természet csodáit
A Fertő tavat 1989-től a Ramsari Egyezmény nemzetközi jelentőségű vadvizei között tartják számon. Nem túlzás a vadvíz kifejezés, a mintegy 315 négyzetkilométernyi területű tó élővilágát mindkét oldalról nemzeti park óvja. Az elmúlt évek élőhelyrekonstrukciói pedig éppen attól érdekesek, hogy bár emberi beavatkozás eredményei, a természet így visszafoglalhatta azt, ami az övé. Így ezek a területek újra érintetlennek látszanak.
A Fertő–Hanság Nemzeti Park területe 23.731 hektár, Ausztriában a Neusiedler See – Seewinkel Nemzeti Park 10.500 hektáron terül el. Több mint 300 madárfajnak, köztük rengeteg vízimadárnak biztosítanak ideális életfeltételeket. Fészkel itt nagy kócsag, bíbic, kanalasgém és nyári lúd. Madárvonulás idején megjelennek a cankók, partfutók, énekesmadarak. Ritka szárnyasok is előfordulnak: a vörösnyakú lúd, a vörös gém, a réti sas és a kékes rétihéja. Értékes és ritka halak is élnek a vízben. Természetkedvelőknek mindkét nemzeti park szervez megfigyeléseket, tanösvényeken is bejárhatjuk a tájat. Kenuval például a Vízi Rence Túraútvonal izgalmas, a Sziki őszirózsa tanösvény közel négy kilométere pedig gyalog bejárható Fertőújlak és a Nyéki kilátó között. Bejelentkezés nélkül sétálhatunk a Hany Istók tanösvényen is. (Túravezetés igényelhető, tájékozódni a parkok internetes felületein érdemes.) Utóbbi nem a klasszikus Fertő-parti túra, a tájegység másik részébe, a Hanságba vezet, de kár lenne kihagyni.
A Hany Istók tanösvény Osli és Bősárkány között, az Esterházy Madárvártától indul, s először a Csíkos-Éger erdő mellett halad. Varázslatos hangulatú, támasztógyökeres égererdő mellett visz az út. A Madárvárta és az erdészház közötti három kilométeres szakasz autóval is járható, majd gyalog tehetünk felfedező sétát két irányba is. A rövidebb a Hanság jellegzetes tájeleméhez, egy homokos gorondhoz, kisebb dombhoz visz, ami a gyurgyalagok otthona, a hosszabb a Király-tóig vezet, de ez sem több másfél kilométernél. Útközben láperdőn át vezet az út. Ez már a Hany, vagyis Hany Istók világa. A Hanságban 1749 márciusában talált, elvadult fiúgyermek később legendává vált, és írókat ihletett meg.
S ha már azoknál a történelmi különlegességeknél tartunk, amiket gyakran legendaként emlegetnek: a Fertő állandó változásban van, és többször teljesen kiszáradt. Időnként szinte teljesen eltűnik belőle a víz, vagy csak kisebb tavacskák maradnak a medrében, de előfordult az is, hogy öt falut elnyelve duzzadt hatalmasra. Legutóbbi kiszáradása 1869-ben volt, akkor a fertőrákosi hívek gyalog zarándokoltak át toronyirányban – azaz a Fertő medrében – a boldogasszonyi (Frauenkirchen) búcsúba.
Szöveg: Nagy Márta
Kapcsolódó cikkünk
A szlovén tengerparton néhány nap után az emberben szinte hiányérzetként bukkan fel a tapasztalat: jé, itt nem akarják lehúzni, mindenáron megkopasztani a turistát! Ennek ellenére Portorož, és főleg Piran, nem fapados üdülőhely, olcsónak sem lehetne mondani, de ár-érték arányban kiváló választás a nyaraláshoz.
Csaknem negyvenhét kilométernyi tengerpartját igyekszik jól kihasználni Szlovénia. A Trieszti-öböl települései közkedvelt üdülőhelyekké váltak, főleg Portorož, Piran és Izola vonzza a bel- és külföldi turistákat. Koper a térség nagyvárosa, az ország legfontosabb kikötővárosa, persze saját strandokkal, de a helyiek is szívesen ruccannak át Portorož környékére kisebb, intimebb fürdőhelyekre. Akár természetvédelmi területen is fürdőzhetnek, csakúgy, mint a messziről érkezők: Strunjan, Ankaran, Sečovlje sólepárlóikról, rezervátumaikról és strandjaikról nevezetesek.
Több tucat kijelölt strand van a szlovén tengerparton; betonos, kavicsos, sziklás, bukdácsolós, lépcsős, létrás, hirtelen mélyülő, hullámos és nyugodt öblű. Portorožt úgy hirdetik, hogy az egyetlen homokos parttal rendelkező üdülőhely, ami igaz, de mégsem. Egy rövid szakaszt mesterségesen töltöttek fel homokkal, kialakítva így egy sekélyebb részt. A kisgyerekes családoknak jó választás, más viszont már nem is fér oda a homokhoz.
A Rózsakikötő és a luxus
Portorož és Piran a turista számára szinte csak együtt értelmezhető; előbbi nyüzsgő fürdőhelyként strandokkal, szállodákkal, sétányokkal, éttermekkel és üzletekkel vonzza a látogatókat, utóbbi pedig a hamisítatlan mediterrán hangulatával, történelmi emlékeivel és pazar panorámájával.
Portorož, ami magyarul Rózsakikötőt jelent, Szlovénia legelegánsabb és legnépszerűbb nyaralóhelye, a tengerparton futó, pálmafákkal szegélyezett promenáddal, a hatalmas szállodákkal a jólét szimbóluma. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején lendült fel a gazdaság, akkor épültek a sólepárlók. Portorož mellett fekszik a Földközi-tenger térségének egyik utolsó és legnagyobb sólepárlója, a 750 hektáron elterülő Sečovlje Salina Természeti Park. Az innen kinyert finom tengeri só a Himalája-só minőségével vetekszik, az elmúlt hétszáz évben kifejlesztett lepárlási technikának köszönhetően. A helyi boltok polcain különböző csomagolásban található meg, ez az egyik legnépszerűbb szuvenír.
Érdekes módon a turizmus mint pénzszerzési lehetőség elég későn jutott a vállalkozók eszébe. A legrégebben épült és ma is működő szálloda Portorožban a Palace Hotel, a mai Kempinski Palace Portorož. 1910. augusztus 20-án nyitották meg, és a Monarchia egyik kimagasló luxusszállodája volt, Ausztria–Magyarország talán legpompásabb tengerparti nyaralóhelye az Adriai-tengeren. Több mint száz évvel az építése után újították fel, 2008-ban nyitották újra, és ma is itt nyaralnak a luxuskategóriát megfizetni képes vendégek.
A 70-es és 80-as években már sorra épültek a szállodák, kikötők, éttermek. Míg 1960-ban 248 ezer volt a vendégéjszakák száma, 1980-ban már elérte az 1 254 000 főt. A délszláv háború éveiben megint visszaesett a forgalom, aminek meredek emelkedését csak a covid törte meg. Tavaly viszont újra rekordévet zárt a portoroži és pirani turizmus, túlszárnyalva a 2019-es teljesítményt: csaknem 1,9 millió vendégéjszakát regisztráltak.
A Portorožtól három kilométerre lévő, kellemes sétával elérhető Piran a legvirágzóbb osztrák–magyar város volt a századfordulón több mint 12 ezer lakosával. Nagyobb volt, mint a közeli Koper. Ebben az időben töltötték fel a belső kikötőt, ez a mai Tartini tér. Névadója az 1692-ben itt született Giuseppe Tartini barokk zeneszerző, hegedűművész és legendás hegedűtanár, akinek szobra előtt kötelező a turistafotó.
A város gazdagságát mutatja, hogy itt adták át Ausztria első trolibuszvonalát 1909-ben, ami Piran és Portorož között közlekedett 1912-ig. Helyét ekkor 5,4 kilométer hosszan a keskeny nyomtávolságú villamos vette át, ami 1953-ig szállította az utasokat. Ma buszok járnak itt, és megállnak a városka határában, oda ugyanis nem hajthatnak be. Az óváros csak gyalogosan közelíthető meg, ezért attól délre a tengerparton hosszan elnyúlva épültek külső parkolók.
Dolce vita
Piran hamisítatlanul romantikus. Isztria legfestőibb városai közé tartozik szűk sikátoraival, mosolygó pincéreivel, apró boltocskáival. Mindez igazi mediterrán életérzésbe ringatja a vendégeit. Nevét állítólag a görög pyros, azaz tűz után kapta, miután éjszakánként jelzőtüzek égtek a partjain, utat mutatva a görög gyarmatokra tartó hajóknak. Már földrajzi elhelyezkedése is különleges: hosszú földnyelven fekszik az Isztriai-félsziget északnyugati csücskében, a tengerbe nyúló szikláiról jobbra a Trieszti-öböl, balra a horvát partok látszanak. A csaknem a belső térig felnyúló kikötő, a tenger látványa és a városka fölé magasodó Szent György-templom megkapó látvány. A harangtoronyból és a másik magaslatot uraló várból is pazar a panoráma. Arra azért készüljenek fel, hogy emelkedőkkel és lépcsőkkel kell megküzdeni a látványért. Egyetlen nagyobb sík terület van csak Piranban, itt a helyiek futballpályát építettek – mi mást?
Maradva a lépcsőknél: a Szent György-templom mellett álló, a velencei Szent Márk-toronyra hasonlító harangtoronyban, azaz campanile-ben például 147 lépcsőfok leküzdése után tárul elénk a kihagyhatatlan látkép. Érdemes megmászni! A Tartini térről vagy a templomdombról is érdemes elsétálni a félsziget csúcsára a világítótoronyként funkcionáló rondelláig, a most felújítás alatt álló Szent Kelemen-templomig. Bármerre vetjük is bele magunkat a sikátorok szövevényébe, hangulatos terecskékre, árnyas borozókhoz vagy portékáikat kínáló üzletekhez jutunk. Csak legyen nálunk euró.
Piran egyébként nem csak történelmével és hangulatával jegyeztette fel magát Szlovénia legjeinek könyvébe. Itt választották meg 2010-ben nem csak az első szlovén, hanem az első kelet-európai fekete városvezetőt. A ghánai származású Peter Bossman orvostanhallgatóként érkezett Jugoszláviába, horvát évfolyamtársával házasodott össze és telepedett le az országban. 2010 és 2018 között volt Piran város polgármestere.
Mindennek ára van
A legtöbb embernek a nyaralás egyik sarkalatos kérdése: mibe kerül? Nos, Portorož/Piran sem olcsó, de a horvát tengerparttal és a Balatonnal nyitott versenyben nyerő. A strandok nagy részén például nincs belépő, csak a nyug-ágyakért, napernyőkért kérnek pénzt. (A helytől és kényelmi foktól függően 5-20 eurót.)
Az élelmiszerláncoknál az áru az átlagot nézve nem drágább, mint a magyar boltokban, egy takarékos család húsz euróból kihoz egy egyszerű ebédet vagy vacsorát. (Fél kiló csirkemell 4,79 euró, egy joghurt 0,44, egy csomag tortilla 1,29, egy kiló kajszibarack 4 euró a Mercatorban.) Az éttermek nyilván drágábbak, 10 eurónál kezdődik a pizza, egy igazi adriai haltálért viszont 60-70 eurót is fizetni kell.
A közkedvelt sör, a Lasko boltban, öt decis dobozos kiszerelés Portorožban 1,29, étteremben, bisztróban csapolva 3,50-nél kezdődik.
A szállások változatosak, a kiadó lakástól a kempingen át a különböző csillagrendű szállodákig. Fontos szempont, hogy a tisztaságra egyikben sincs panasz. Kivételek persze mindig vannak, így az ajánló megmarad a személyes tapasztalatnál. Hétfőtől péntekig ezer euróba került négy főre a szállásunk, két percnyi sétára a tengerparttól. Két külön hálószoba, két tágas nappali, külön WC, két mosdós, zuhanyozófülkés, WC-vel is ellátott fürdő, mindennel is felszerelt konyha, hatalmas, tengerre néző terasz, a konyhából kilépve pedig lugas, ahol az asztal fölé kivifa nyújtott árnyékot. Mindehhez ingyenes parkoló, elektromos autóknak töltő.
Kapcsolódó cikkünk
A Balaton nemcsak a „magyar tenger”, hanem élmények, emlékek és legendák tárháza is – strandok, hajók, tanúhegyek, lángos és hekk illata keveredik benne. Töltsd ki kvízünket, és kiderül, mennyire vagy balatoni bennfentes!
KVÍZ: Vár a balatoni nyár! Képben vagy a Balatonnal? Bizonyítsd! Elindítom a kvízt
A konyha berendezése megér egy külön bekezdést: kávéfőző a mellé készített kapszulákkal, sütő, mikró, elszívó, indukciós főzőlap, mosogatógép, grillsütő. A szekrényekben tányérok, poharak, edények, fűszerek, minden, ami egy ebédhez kell. (Mondjuk az indukciós főzőlap használatához meg kellett néznem egy Youtube-videót, mert máshogy nem tudtam beindítani, de ez az én elmaradottságom…) A legnépszerűbb a hatalmas hűtőszekrény volt, ami gombnyomásra hűs vizet és jégkockát is adott.
Az apartman felszereltsége, a mosolygós, és mindenben a kedvünket kereső fiatal tulajdonos házaspár meghatározta az egész szlovéniai nyaralást, de hasonlóan pozitív tapasztalatokat szereztünk a szálláson kívül is. Már a második napon feltűnt, hogy itt nem akarnak mindenáron lenyúlni. A pincér akkor is mosolyogva hozott mindenkinek egy pohár vizet, ha csak ketten kértünk kávét. A strandon nem jött pénzt kérni senki, amiért két hatalmas gyékényt terítettünk ki a parton. A gyerekeket nem zavarták el a befizetett harminc perc lejárta után sem a vízben úszó kalandparkból. Öt nap alatt csak egyszer vágtak át, akkor is megbocsáthatóan: az olcsó hal-étel helyett hagytam magam rábeszélni a kétszemélyes haltálra, és nem kérdeztem meg az árát.Persze semmi sem tökéletes. Nincs például értékelhető hajózási lehetőség. Kisgyerekesek számára hirdetnek Portorožból egy kalózhajós kirándulást, de az naponta csak egyszer indul. A komp is ritkán jár. Bérelni persze lehet csodajachtokat, drágán.
Akkor sincs gond, ha nincs strandidő
A szlovén tengerparti nyaralás akkor sem fullad kudarcba, ha történetesen elromlik az időjárás – ami tartósan ritkán történik meg. A pirani múzeumok (Sergej Mašera Tengerészeti Múzeum, az Adria élővilágát bemutató Akvárium, a víz alatti tevékenységek múzeuma, a Mediadom Pyrhani Multimédia Központ) mellett a környék is kínál látnivalókat. Ha nem esik az eső, a Strunjan Természetvédelmi Parkba (Park Strunjan) érdemes ellátogatni. Ez egy védett természeti terület a szlovén tengerparton, Piran tőszomszédságában. Az itt található skanzenek betekintést nyújtanak a sótermelés ősi hagyományaiba is, és abba az egyedülálló ökoszisztémába, amely ebben a sós környezetben virágzik. Madármegfigyelési lehetőségek is vannak.
Ha szakad az eső, fúj a szél, akkor sincs ok a szobában maradni. Autóval hetven kilométer Portorožból a postojnai cseppkőbarlang, mellette pedig egy különleges középkori várkastélyban tehetünk időutazást. A barlang még ünnepnapokon is nyitva van. Igaz, nem olcsó: 32,90 euró a felnőtt jegy, diákoknak 25 éves korig 25,90, általános iskolásoknak 19,50, öt évnél is kisebbeknek viszont csak egy. Vannak kombinált jegyek is, barlang és vár, illetve a Vivarium és az Expo Cave Karst megtekintésével.
A barlangot kétszáz éve fedezték fel, és ez a leghosszabb látogatható cseppkőbarlang Európában: 24 kilométer. A túra nagy részét barlangi kisvasúttal teszik meg a látogatók, ez egy sétával együtt mintegy másfél órát vesz igénybe. Mivel itt egész évben tíz fok van, ajánlott a meleg ruházat és a zárt cipő.
A Predjamai vár több mint 800 éve áll a 123 méter magas kőszikla közepén. A romantikus várat számos legenda övezi. A világ legnagyobb barlangvára hatszintes, Szlovénia egyik leghíresebb látványossága. Az erődítmény kilenc kilométerre van a Postojna-barlangtól, itt is van magyar nyelvű gépi idegenvezetés, amit érdemes is igénybe venni, mert különleges történeteket ismerhetünk meg. Nem spoilerezem, de a Hunyadi Mátyás magyar király szolgálatába állt, s később emiatt a Predjamai várba menekült Erazem lovag halálának különös körülményeit mindenki érdekesnek fogja tartani…
Szöveg és képek: Nagy Márta
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
