A királyok bora
Sátoraljaújhely sosem volt „csak” egy közönséges kisváros. Monarchia szerte méltán híres gimnáziuma, melynek padjait például Kossuth Lajos is koptatta, csakúgy közismert volt a birodalomban, mint a nevezetes tokaji bor, a borok királya, a királyok bora. Kossuth, az akkori idők egyik talán legismertebb és legnépszerűbb embere élete derekán is szívesen hangoztatta: „Büszke vagyok arra, hogy magamat újhelyi magyar embernek nevezhetem.”
Újkori történelme Trianonnal kezdődött, amikor az újhelyiek egyik napról a másikra egy határszéli kisvárosban találták magukat, anélkül, hogy akár csak egy lépést is tettek volna. Hogy hogyan? Beneš, a magyarok közismerten nagy jóakarója még anno készségesen felvilágosította az illetékes nyugati hatalmakat, hogy a közeli Ronyva patakocska, amelyen a nyári vízhiányban még egy kisliba is képes volt átgázolni, az bizony egy hajózható folyó. És mivel a nyugati kormányok képviselői azokban az időkben még mind gentlemanek voltak, ezt első szóra készségesen el is hitték neki. Végül is, egy politikus nem hazudhat.
A határ elválaszt, a határátkelőhely összeköt. „Magyarba menni” minden kisgyerek számára valami csodálatosan otthonos érzés volt, amire csakis néhány éjszakai nem-alvással, valamint állandó izgatott rohangálással lehetett felkészülni. A magyar görögdinnye volt az „igazi” (mellesleg most is az, minden valamirevaló árus is így kínálja, nemzetiségre való tekintet nélkül, valamint a dinnye származási helyére való tekintet nélkül is.) Holmi görögök a termesztéssel állítólag szintén próbálkoznak, de mindenki tudja, hogy nemigen megy nekik. Ez egy olyan köztudott tény, amin kár is vitatkozni.
Természetesen a magyar fagyi is sokkal igazibb volt, mint az itteni, és akkor még nem beszéltünk a Trapper farmerről, mely sokak univerzális viselete volt azokban a nehéz szocialista időkben, mikor „nyugati” farmert csak életveszélyes fekete kereskedelem útján lehetett szerezni. A sátoraljaújhelyi KGST-piac ezen kívül korlátlan mennyiségben biztosította a falusi bálokban nélkülözhetetlen fényes szövetű öltönyt is, mely nélkül emberfia tizenhároméves kortól huszonötig semmiképpen nem lehetett szalonképes.
Azt azért ne gondoljuk, hogy az átjárás a határon zökkenőmentes volt. Először is: egyetlenegy határátkelőhely volt, innen Kassáig, ami azért bő száz kilométer. Hol forintot nem volt szabad bevinni vagy kivinni, hol koronát, de hogy mikor, mit és mennyit, azt igazából senki sem tudta pontosan. A határ felé közeledve – bármely irányból – ezért nőttön nőtt a feszültség – sokszor magunk sem tudtuk, tulajdonképpen miért is. Ha a vámtiszt – bármelyik – belépett az autóbuszba, olyan csend lett, mint a húsvéti nagymisén és a kedves utasok olyan meredten ültek, mintha mindenkit odacsavaroztak volna.
Hogy a kevéske pénzt, forintot vagy koronát megmentsék a drága nagyanyók a” colnyákok” mindent látó sasszeme elől, szinte hihetetlen trükkökhöz folyamodtak. Saját két szememmel láttam, hogy egy ilyen hölgy a vámos orra előtt kapta ki megmaradt forintocskáit a pénztárcából egy követhetetlenül gyors mozdulattal, és már mutatta is hidegvérrel: – Tessék megnézni nyugodtan!
Ismerjük el, hogy a legtöbb vámtiszt – akármelyik oldalon – kimondottan jóindulatú volt és persze egyikük sem volt gyengénlátó. Jelenleg két átkelőhely is működik, a „nagyhatár” az autós-teherautós-kamionos nemzetközi forgalom számára, míg a „kishatárt”” inkább a személyautók-biciklisek-gyalogosok veszik igénybe. Helyi érdekesség, hogy a schengeni egyezmény életbelépése után egy-két nappal a kishatárt a szlovák oldalon beton virágládákkal torlaszolták el. Az akadály nyilván egy képzeletbeli magyar inváziót kívánt meggátolni helyi eszközökkel. Mivel erre semelyik irányból nem került sor, a betonládák a petúniákkal rövid időn belül úgy, ahogy megjelentek, el is tűntek.
Változnak az idők, változott a város is. Ma már nem kimondottan vásárlás céljából érkeznek a „túloldali magyarok”. Sokan itt tanulnak, sokan dolgoznak az ipari parkban is. Egyre többen használják ki a turisztikai lehetőségeket. Kevés olyan szlovákiai magyar alapiskolás van, aki ne csúszott volna le legalább egyszer a bobpályán, vagy ne vett volna részt a Rákóczi-táborban, ne kelt volna át Az Összetartozás hídján, esetleg ne korcsolyázott volna a fedett jégpályán. A hegyen három sífelvonó is működik, és aki némi adrenalinra vágyik, nyugodtan száguldjon le a zipline pályán nyolcvan kilométeres sebességgel.
Sátoraljaújhely, mint afféle igen régi múlttal rendelkező város, még akkor is nyújt látnivalót, ha csak éppen végig sétálunk a patinás utcákon. A Szlovákiában megszokott kommunista hagyományirtás, melynek például Nagykapos régi házai szinte maradék nélkül áldozatul estek, itt sokkal kevésbé érvényesült, az okokat most hadd ne firtassuk.
A történelmi belvárosban, a Kossuth-téren, már maguk a kovácsoltvas erkélyek is vonzzák az esztétikumra kényes szemeket. A barokk stílusú városháza, úgyis mint az egykori megyeháza, a szintén barokk stílusú Szent István király plébániatemplom – helyi szóhasználatban „nagytemplom” -, a Hősök tere, az 1944-es börtönlázadás látványos emlékművével (Kerényi Jenő: „Sasokkal viaskodó fiú”), a Waldblott-kastély, előtte a zenélő szökőkúttal ritkaságszámba menő egységes városközpontot alkotnak.
A 13. századi Pálos-piarista templom és kolostor, mellette a Rákóczi-kápolnával, amely a család több tagjának szívét is őrzi, szintén közkedvelt a történelem iránt érdeklődő turisták között. Igen látványos a Pénzügyi Igazgatóság homlokzatát díszítő hatalmas szoborcsoport, a „Honfoglaló magyarok”, Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotása. A legtöbb külföldi zarándok kétségkívül Teitelbaum Mózes csodarabbi sírjához érkezik rendszeresen, mely a régi zsidó temetőben található.
Akár a régi, akár az új, mai városról beszélünk, megkerülhetetlen a világhírű tokaji bor. A város a Bodrogköz, a Hegyköz és a Hegyalja tájegységek találkozásánál fekszik. A szőlőtermesztés évszázadokon át formálta a város arculatát, az első gazdasági fellendülések is a rendszeres borkereskedelemnek köszönhetőek, nemhiába áll a város címerében az arany szőlőfürt. A lengyel borkereskedők úgy jártak ide, mint „haza”, és vitték a nemes italt szerte Európába.
A legenda szerint az első aszút Szepsi Lackó Máté, Lorántffy Zsuzsanna udvari papja készítette úrnője számára, húsvéti ajándékul. (Hogy mi mindennel kellett akkoriban egy szegény udvari papnak foglalkoznia!) A legenda szép, mellesleg helyileg még igaz is lehet, de történelmi tények tanúsága szerint az aszúkészítés technológiája már az ókorban is ismert volt.
Volt, van és valószínűleg lesz is némi vita nemzetközi szinten is arról, hogy mennyire tokaji az a tokaji bor, amelyet néhány szlovákiai falucskában termelnek, a határ közvetlen túloldalán, mint például Kis- és Nagytoronyán, Kis- és Nagybáriban. A helyiek szerint – természetesen- képesek ugyanolyan minőség elérésére. A tokajiak szerint – természetesen – soha.
Az ügyre még maga Robert Fico is reagált, érthető presztízsokokból, foglalkoztak a problémával néhány nemzetközi fórumon is. A szociban az itteni tokaji bort külön megjelöléssel illették: „Tokajské víno zo slovenskej vinohradníckej oblasti”. Ami igaz, az igaz: „tokajinak” már csak azért sem lehet nevezni, mert nem ott készült, még csak nem is ugyanabban az országban.
„Nem vitatkozni róla, inni” – tartja az elmés helyi mondás és bár amilyen igaz. A pincesorok látványosságnak sem utolsók, mint például a Zsólyomkai pincesor, az „Ungvári pincék” meg egyenesen a Világörökség részei. A város ugyanakkor a világ egyetlen Bortemplomával is dicsekedhet. A tekintetet messziről vonzó látványos épület homlokzatát a hegyaljai városok Zsolnay-mozaikból készített színes címerei díszítik, a mélyben elterülő, harminchét ágú pince több tízezer hektoliter bor tárolására nyújt lehetőséget.
Ha már múzeumokról beszélünk, itt van mindjárt a Kazinczy Ferenc Múzeum. A klasszikus múzeum a vidék őskori történelmétől napjainkig mutatja be a helyi jellegzetességeket, az őshonos flórát és faunát. Nemkülönben a geológiai formációkat és folyamatokat, amelyek a jelenlegi tájképet formálták. Mindezt játékos, interaktív, gondolkodásra késztető formában, így az állandó és időszakos tárlatok felnőtt és gyerek számára egyaránt tudnak újat nyújtani.
Ha a Magyar Nyelv Múzeumába akarunk látogatni, irány Széphalom, mely a várostól egy-két kilométerre terül el. A modern, mégis tájba illő épület nemcsak kiállításoknak, de hangversenyeknek, kulturális eseményeknek és irodalmi esteknek is otthont ad. Az Emlékparkban nyugszanak a Kazinczy-család tagjai, és áll még a csavarodott törzsű öreg fehér akác, amelyet maga a nagy nyelvújító ültetett. Munkásságának gyümölcsét már nem élvezhette, de az utóbbi évek két magyar irodalmi Nobel-díja fényesen bizonyítja, hogy neki és megszállott segítőtársainak sikerült olyan korszerű magyar nyelvet létrehozni, amely megállja helyét a nagy európai kultúrnyelvek között is.
Kissé hátborzongatóbb hangulatú a Börtönmúzeum, amely ráadásul a jelenleg is működő börtön épületében található. Az állandó tárlatok a magyar büntetésvégrehajtás kezdeteitől napjainkig mutatják be az elítéltek mindennapi életét. A vastag falak mögött számos nehézfiú, rablógyilkos és többszörös gyilkos pergette le a nehéz éveket, valaha akár halálukig is.
Közeledünk megint a határ felé. Azt a régi, beidegzett reflexet, a szorító érzést a gyomorszáj tájékán, amelyet a szocializmus idején oltottak belénk, semmiféle schengeni egyezmény nem képes eltüntetni. Pedig nincs semmi baj. Csak a gyerekekkel megyünk korcsolyázni a fedett jégcsarnokba. Meg esetleg egy halászlére.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
