Kálmán Peregrin OFM egyháztörténész monográfiájában Belon Gellért (1911–1987) egykori pécsi segédpüspök életútját mutatja be, korabeli dokumentumok, bőséges forrásanyagok alapján.
Kálmán Peregrin kutatói érdeklődése a Belon Gellérttel kapcsolatos gyermekkori emlékei nyomán ébredt fel, ami találkozott azzal, hogy Grősz József kalocsai érsek iratanyagában megtalálta Belon Gellért 1959-es kinevezési dokumentumát. Ezután sorra lelt rá az esemény történeti körülményeinek emlékeire: a szentelést elutasító pártállami határozatra, a püspöktől fennmaradt hanganyagra, de eljutottak hozzá Ákos Géza kanonok hátrahagyott iratanyagából a Szentszék és a Magyar Népköztársaság képviselői között zajló tárgyalások még nem publikált jegyzőkönyvei. Gazdag forrásanyagot talált az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), az egyházmegyei és a megyei levéltárak dokumentumaiban is.
Megismerhetjük a kötetből a történelmi előzményeket is, így a pécsi egyházmegye működését a két világháború között. Ugyanígy a kommunista diktatúra egyházpolitikáját is, kiemelten az 1956 utáni időszakot.
Az egyházüldözés taktikája alapvetően átalakult az 1958-as párthatározat nyomán. Az MSZMP Politikai Bizottságának 1958. július 22-ei ülésén Kádár János főtitkár beszédében ismételten hangsúlyozta a klerikalizmus és a vallásos világnézet elleni harc megkülönböztetésének és elkülönítésének fontosságát. Kifejtette: a klerikális reakció és a vallásos világnézet elleni harcot ketté kell választani, mert az első a rendszer mint politikai ellenfél ellen irányul, amelyet fel kell számolni, míg a másikkal hosszú távon együtt kell élni. Kálmán Peregrin megvilágítja, e kijelentés hátterében az a felismerés áll, hogy a pártvezetők számára a forradalom által is világossá lett: a vallásosság nem számolható fel olyan gyors iramban, mint ahogy azt eredetileg elgondolták. Ha pedig direktben támadják, azzal a konszolidáció ütemét lassítják. Éppen ezért
Ehhez azonban olyan személyekre volt szüksége, akiknek lojalitása garanciát jelentett arra, hogy az állampárt intuíciói – más csatornák mellett – az egyházi tekintélytől támogatva eljuthassanak a püspöktől kezdve a plébánosokon át a legegyszerűbb hívekig, azaz elgondolásaik minél tágabb területen és vallási háttérrel érvényesülhessenek.
Az 1956 utáni egyházpolitika felismerte: ahhoz nincs ereje, hogy a Katolikus Egyház egészére hatással legyen, de azt az egyházi vezetők cseréjével el tudta érni, hogy ők – a legtöbbször zsarolással eléjük helyezett – állami rendelkezéseket illetékességi területükön belül végrehajtsák. Ezzel a végrehajtással azonban precedenst teremtettek arra, hogy az állam a vele együttműködő egyházi vezetők egyházmegyéinek engedményeket adjon, az ellenállókat pedig büntesse, és ezzel a papságot és a megyéspüspököket szembeállítsa.
A könyv írója Belon Gellért életútját ismertetve emlékeztet rá: családjáról nagyon keveset tudunk, édesapjáról, a „szegény tanító” Belon Józsefről csak annyit, hogy az első világháborúban halt meg. Belon Gellért 1911. szeptember 24-én született Füzesabonyban; édesanyja Elchinger Hermina háztartásbeli. Egy fiútestvére volt. Félárvaként, szegénységben nőtt fel. Személyiségét édesanyja és nagymamája határozta meg alapvetően, de nagy hatással volt rá korán elhunyt pap nagybátyja is, Ludeser Sándor, akinek szellemisége papságának eszményképe lett, „s talán a papi hivatás is általa ébredt”.
Egész további életét jelentősen meghatározta, amikor a pap nagybácsi halála után Debrecenben a tanítók árván maradt gyermeinek árvaházába került, iskoláit pedig a városi gimnáziumban, majd a kecskeméti piaristáknál, illetve a kalocsai jezsuitáknál végezte. Az 1918–1925 közötti árvaházi időszak mélyen megjelölte őt: „az árvaság, az éhezés, a kaszárnyaszellem vagy éppen az idősebb korúaknak való kiszolgáltatottság érzése” – miként erről egy későbbi interjúban beszélt.
Korán felébredt benne a vágy a papi hivatás iránt. A szeminárium elvégzését követően Kalocsán szentelték pappá, 1934. június 11-én.
1945 nyarán igaztalanul vádolták őt zsidóüldözéssel. Az 1946-os peranyagban olvasható róla: „Vádlott lelkére kora ifjúsága élményei véglegesen rányomták bélyegüket: egész lelkével elítélte a háborút, mely az édesapjától megfosztotta, és küzdött a szegénység, a nyomorúság ellen, melyet nálánál kevesebben ismertek meg jobban, és szerette fajtáját, az egyszerű dolgozó népet.”
Belon Gellért meghurcolásának egyik fő mozgatójaként Link Elemért, az ÁVH helyi vezetőjét, a kalocsai Zsidó Tanács egyik korábbi képviselőjét jelölte meg. Vele akkor került konfliktusba, amikor 1943-ban azt kérte tőle, fizesse ki szegény sorsú bérmagyereke díját, aki korrepetálta későbbi vádlója fiát.
Jánoshalmi plébánosként többször vezetett lelkigyakorlatot, és ápolta a kapcsolatot a magyar szellemi élet kiemelkedő képviselőivel. Rendszeresen tartott a plébánián irodalmi esteket. 1970-től újra bekapcsolódhatott a Vigilia szerkesztésébe.
Zimándi Piusz – akkoriban titokban – premontrei szerzetessel és tudós nyelvésszel együtt óriási szerepe volt abban, hogy a nagy magyar író, Kodolányi János halála előtt másfél évvel, 1968. január 19-én visszatért a katolikus hitre. A szertartást Belon Gellért végezte. Zimándi így emlékszik vissza: „Megrendítően nagy nap volt számomra: ma tért vissza János bácsi a katolikus hitre. Végigbőgtem az egészet, János bácsi is sírt, felesége arcán is időnként csordogált a könny. Gellért felülmúlta önmagát. Az volt az érzésem, hogy két nagy ember találkozásán vagyok jelen.” A másik irodalmi nagyság, Illyés Gyula 1983-as temetésén pedig a közben, 1982. április 22-én pécsi segédpüspökké szentelt, akkor már nagybeteg Belon Gellért mondta a gyászbeszédet. A sok megaláztatás siettette egészsége romlását, de ő mindezt úgy fogta fel, mint „Jézus názáreti rejtett életéhez való hasonlóságot”.
Belon Gellért élete végén így foglalta össze papi szolgálatát:
A könyvhöz Udvardy György veszprémi érsek írt ajánlást, „Isten akarata az, hogy minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4) mottóval. A főpásztor kiemelte: „Belon Gellért püspök úr életében, döntéseiben felragyog az Istentől akart üdvözítő szándék. Személyes döntései, az intézményes Egyház olykor bizonytalannak látszó útkeresése, ebből eredő konfliktusai, majd ezeknek a szív mélyén történő föloldása, az Istentől akart üdvösség megjelenése »Sebből gyógyult« (Iz 45,7). Választott püspöki jelmondatának – az isteni üdvözítést jelenvalóvá tevő – ereje a feloldozást is magában hordja. Rámutat sebzettségre, gyengeségre, erőre, az emberi megfontolások korlátaira, de a megbocsátás új életet teremtő ajándékára is. Mindig az ember cselekszik, tanít, példát ad, bátorít.”
Kálmán Peregrin: Názáret rejtettségében, politikai elnyomásban – Belon Gellért és a korabeli Egyház
Szent István Társulat, 2025
Fotó: ferencesek.hu
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
