Párizsban gyűltek össze az Ukrajnát támogató „Hajlandók Koalíciójának” tagjai, hogy véglegesítsék a Kijevnek nyújtandó biztonsági garanciákat. Matt Whitaker, az Egyesült Államok NATO-nagykövete rendkívül optimistán nyilatkozott, mondván: „a békemegállapodás küszöbén állhatunk”. A nagykövet büszkén beszélt a Kremlnek karácsonykor benyújtott 20 pontos béketerv véglegesítéséről is. Apró szépséghiba, hogy Moszkva már korábban egyértelművé tette: elutasítja a javaslatot.
Az ellenfél megkérdezése nélkül békét ígérni meglehetősen innovatív megközelítés a háborúk lezárására. Ez az eset ismét megerősíti, hogy a nyugati kormányok egyfajta hermetikusan zárt, saját maguk által kreált információs buborékban léteznek. Különösen igaz ez, ha az ukrajnai háború realitásairól van szó.
Párizsban végül két nyilatkozatot fogadtak el, ám a nyugati vezetők színpadias optimizmusa ellenére ezek több kérdést vetnek fel, mint amennyit megválaszolnak. Az egyik, amelyet európaiak és amerikaiak közösen írtak alá, egy európai vezetésű, amerikai támogatású multinacionális haderő létrehozását vizionálja a béke megkötése után. A másik, brit–francia dokumentum pedig csapatokat ajánl fel ehhez a misszióhoz.
Mondanunk sem kell, hogy bármilyen NATO-erő ukrajnai jelenléte – legyen az bármilyen kicsi vagy katonailag jelentéktelen – eleve kizáró ok minden oroszokkal folytatott tárgyaláson. A Kreml pontosan ennek megakadályozása érdekében indította el az inváziót 2022 februárjában. Moszkva számtalanszor jelezte: ebbe a feltételbe soha nem fog beleegyezni.
Álomvilág és harctéri valóság
Ezeknek a terveknek lenne értelme, ha Oroszország vesztésre állna a csatatéren, vagy ha Ukrajna képes lenne még évekig fenntartani ezt a pusztító háborút. Ám egyik sem igaz. Oroszország birtokolja a kezdeményezést, és folyamatosan bünteti Ukrajnát a békekötés halogatásáért, fokozatosan felőrölve az ország területét és infrastruktúráját.
Ezt az orosz stratégiát Leonid Ragozin kommentátor úgy jellemezte, mint egy védelmi pénzt szedő banda módszerérét. Olyan bandára gondolt, amilyenek Putyin szülővárosát, Szentpétervárt uralták a kilencvenes években. A fizetendő ár exponenciálisan növekszik, minél tovább halogatjuk a fizetést.
A Deep State, az ukrán védelmi minisztériumhoz köthető elemzőcsoport adatai szerint Ukrajna 2025-ben 4336 négyzetkilométernyi területet veszített. Ez több, mint az azt megelőző két év veszteségei összesen.
Bár ez az összterület kis százaléka, a tavaly elvesztett régiókban kulcsfontosságú kokszszén- és lítiumlelőhelyek voltak, amelyekre az ország ipara épült volna.
Az UNDP becslései szerint az ukrán infrastruktúrát ért közvetlen kár 2024 végére elérte a 176 milliárd dollárt, a helyreállítás költsége pedig 524 milliárdra rúgott. Ha a nyugaton befagyasztott teljes orosz vagyont erre is fordítanák – ahogy azt Trump béketervének korai vázlata javasolta –, az összeg akkor is messze elmaradna a tényleges szükségletektől.
Ennél is drámaibb a népességfogyás: Dmitro Lubinec ombudsman szerint mintegy 11 millió ukrán él külföldön. Ez a háború előtti népesség negyede. Minél tovább tart a konfliktus, annál kisebb az esélye annak, hogy jelentős részük valaha is hazatér.
A felejtés veszélyes politikája
Felmerül a kérdés: miért javasol a hajlandók koalíciója olyan tervet, amelyről tudja, hogy Moszkva el fogja utasítani? A nyilvánvaló válasz az, hogy jelenleg nem akarják a háború végét. Abban reménykednek, hogy a nyomásgyakorlás vagy egy váratlan „fekete hattyú” esemény fordulatot hozhat, és a Kreml belemegy egy olyan kompromisszumba, amely nem tűnik teljes kapitulációnak.
Ez azonban azt jelenti, hogy a Nyugat kollektív politikai tudata még mindig a 2021-es mentalitásban ragadt. Akkor is megpróbálták Putyint rákényszeríteni egy „jobb Minszk” megállapodásra azzal, hogy átlépték a vörös vonalait. Kampányoltak Ukrajna NATO-tagságáért, célba vették az Északi Áramlat 2-t, és demonstratív hadgyakorlatokat tartottak az oroszok által sajátnak tekintett vizeken.
Mindez masszív eszkalációhoz és háborúhoz vezetett, amelyet a Kreml és az orosz társadalom nagy része védekező háborúnak tekint. Putyin támogatottsága az oroszok körében továbbra is történelmi csúcson van.
Közben egy kiszámíthatatlan amerikai adminisztrációval szembesül Európa, amely képes olyan lépésekre, mint az orosz zászló alatt hajózó olajszállító lefoglalása az Atlanti-óceánon január 7-én. Ez könnyen egy második kubai rakétaválságot idézhet elő, csak ezúttal Európa feje felett. Ilyesmit talán csak a britek lennének hajlandók megkockáztatni.
Kockázatos játszmák és kármentés
Egyes európai kormányok – különösen a britek – túlságosan is elköteleződtek egy irreális végkimenetel, az orosz vereség mellett. Játékuk lényege, hogy megpróbálják szabotálni a Trump és Putyin közötti közeledést, amely 2025-ben még valószínűvé tette a békét. Arra alapoznak, hogy Trump kiszámíthatatlansága végül olyan katonai nyomásgyakorlást eredményez, amelyet a Biden-kormányzat bölcsen elkerült a harmadik világháború veszélye miatt.
Ez a politika arra a feltételezésre épít, hogy Putyin a végtelenségig tűri a csapásokat eszkaláció nélkül. Sokan úgy vélik, hogy rengeteg Oroszország elleni, Ukrajnának tulajdonított csapás mögött valójában a britek állnak.
A történelem azonban azt mutatja, hogy van egy kritikus pont, amikor az orosz vezető drasztikusat lép, és megváltoztatja a játékszabályokat. Ez történt 2008-ban Grúziában és 2014-ben Ukrajnában is. A különbség most az, hogy a következő eszkaláció valószínűleg a két nagyhatalom közvetlen konfliktusát jelenti.
A jelenlegi „békefolyamatnak” nevezett diplomáciai sürgés-forgás zavarba ejtő, tekintve Oroszország látványos hiányát a tárgyalóasztalnál. Ukrajna partnerei előállhatnak egy közös állásponttal, de ha azt Moszkva elutasítja, visszajutunk a startmezőre.
Putyin azonban érti a dilemmát: ha választani kell Ukrajna elengedése és a jelentős közvetlen költségek között, a nyugati vezetők végül az előbbit választják. Különösen igaz ez Trumpra, akinek a félidős választások előtt eredményt kell felmutatnia. Ő pontosan tudja, hogy Zelenszkijt és az európaiakat sokkal könnyebb és kivitelezhetőbb kényszeríteni, mint Putyint.
Mindeközben a kulcsfontosságú európai vezetők – a brit, a francia és a német kormányfő – odahaza népszerűségi válságban vannak. Külpolitikai keménykedésük kétségbeesett kísérlet arra, hogy elkerüljék a bukott politikusként való távozást. A kármentés Zelenszkij számára is létkérdés, akit korrupciós botrányok és a vereség fenyegető árnyéka vesz körül.
Legyen szó a mágikus gondolkodásról Oroszország küszöbön álló összeomlásával kapcsolatban, vagy egyszerű politikai kármentésről, az időhúzás árát az ukránok fizetik meg. Ők azok, akik meghalnak, elveszítik vagyonukat és jövőjüket. Az ukrán társadalom mélyben zajló tektonikus mozgásai jelentik az igazi időzített bombát – sokkal nagyobbat és valóságosabbat, mint amilyeneket Oroszország esetében képzelegnek a nyugati vezetők.
Körkép.sk
Nyitókép forrása: SITA/Ludovic Marin, Pool photo via AP
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
