John Bayer OCist júliusban érkezett Magyarországra, és kapcsolódott be a Ciszterci Rend Zirci Kongregációja, valamint a rend öt oktatási intézménye életébe. János atya az Our Lady of Dallas ciszterci apátság szerzetes papja. Már elboldogul a magyar nyelvvel, és ha hazatér, szeretné megismertetni irodalmunkat a dallasi gimnáziumukban.
Karácsony előtt arról beszélgettünk vele, hogy miként lett Isten „barátja”, hogyan éli meg szerzetesi és tanári hivatását, és milyen változásokat hozott az életébe a magyarországi missziója.
– Hol tölti idén a karácsonyt?
– Hazautazom, és a szerzetestársaimmal együtt ünnepelünk majd. Az adventi napok után, amikor igyekszünk figyelmesebbé válni egymás iránt is, eljön a karácsony, ami nagyon szép időszak a közösségünkben. A karácsonyt és a szilvesztert együtt töltjük, ezek fontos közösségi alkalmak számunkra. December 20-a után kezdődik a szünet. Nagy kincs, hogy van az évben egy időszak, amikor több időnk jut egymásra.
Sok közös programot szervezünk ilyenkor, hogy együtt legyünk. Valóban élvezzük ezt az időt. Mindenki szabadon bekapcsolódhat abba, amihez kedve van, nincs „felülről” szervezett program. Általában két-három szerzetes javasol valamit, filmet, múzeumlátogatást, sporttevékenységet vagy közös olvasmányt, mindig van az időtöltéseink között szórakozás, sport és kultúra is. Január 14-ig leszek otthon. Ezalatt feladataim is vannak: hivatásfelelősként lelkigyakorlatot tartok a szerzetesi életünk iránt érdeklődőknek.
– A dallasi ciszterci közösség szorosan kapcsolódik az iskolások családjaihoz. Hogyan vonják be őket az ünneplésbe?
– Elsősorban a liturgia által. Karácsonykor sok család részt vesz az éjféli misén. Szilveszter este kilenctől éjfélig eucharisztikus szentségimádást tartunk, erre is sokan eljönnek. Adventben az iskola karácsonyi koncertet ad, amelyen a diákok énekelnek. A szerzetesek szívesen meglátogatják a diákok családjait. Ugyanakkor ebben az időszakban az a legfontosabb számunkra, hogy közösségként együtt legyünk, és megbecsüljük az egymáshoz fűződő kapcsolatainkat.
– Amerikában él, és most németül beszélgetünk. Honnan a nyelvismerete?
– Édesanyám Németországban született, így már gyerekkoromban is találkoztam időnként a nyelvvel, amikor meglátogattuk a németországi rokonainkat. Valójában azonban csak az egyetemi éveim alatt tanultam meg igazán németül. Teológiát hallgattam, Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa műveit és más szövegeket olvastam. A Dallasi Egyetem után majdnem öt évet töltöttem Rómában, egy szemesztert pedig Heiligenkreuzban, Ausztriában. Ez nagyon sokat lendített a némettudásomon. Rómában még német nyelvű szemináriumon is részt vettem.
– Vallásosan életet élt a családja?
– A szüleim katolikusok voltak, vasárnaponként misére jártunk, a példájukkal megmutatták, hogy ez fontos. Átadták nekünk, hogy van az életben valami nálunk nagyobb, amit meg kell hallanunk, tisztelnünk és követnünk. Bár családként nem igazán imádkoztunk együtt, a templomba járás természetesnek számított nálunk. Apám nagy gondolkodó volt, teológiát tanított az egyetemen.
Igyekeztem egy racionális, nem pusztán szentimentális lelkivilágot kialakítani magamban. Körülbelül tizenkét éves koromban a szüleim sajnos elváltak. Mégis sok mindenért hálás vagyok nekik.
– Mikor vált igazán fontossá a személyes kapcsolata Istennel?
– Tulajdonképpen mindig fontos volt számomra Isten. Soha nem hagytam abba az imádkozást, még ha nem is számítottam mindig példamutató gyereknek. Élénk voltam és energikus, ami jó, de néha impulzív és önző is. A szüleim válása után gyakran maradtunk egyedül a testvéreimmel, mert édesanyám sokat dolgozott, és továbbtanult, hogy biztosítsa a család megélhetését. Ez egyrészt érettebbé tett, másrészt erkölcsi kihívások elé is állított olykor. Az egyetem első évében előfordult, hogy nem mentem vasárnapi misére, mert rájöttem, hogy vannak hétköznapi misék is, amelyek csak harminc percesek.
Hatalmas ajándéknak éltem meg a Dallasi Egyetemen töltött időt, ami erős keresztény közösséget, jó barátságokat hozott az életembe, és filozófiai tanulmányokat meg egy Rómában töltött szemesztert. Mindezek elmélyítették a hitemet.
– Milyen tervei voltak az életével az egyetem végén?
– A tanulmányaim során váratlanul felfedeztem magamban a vonzalmat az imádság, a tanulás, a testvériesség és a közösségi élet iránt, noha meg akartam házasodni, és ismertem is egy csodálatos fiatal nőt. Rájöttem: nem vághatok bele a házasságba anélkül, hogy őszintén meg ne vizsgálnám magamban a szerzetesi hivatás kérdését, különben belső megosztottságban maradok. Így jelentkeztem Dallasban a ciszterci közösségnél. Eleinte azt reméltem, Isten azt mondja majd: „Engedelmes voltál, ezt bizonyítottad, most elmehetsz.” De minél tovább maradtam, annál inkább éreztem a vágyat, hogy ott maradjak. Már nemcsak engedelmességből tettem Isten akaratát, hanem akartam is azt, amit ő akar. Az első év végén elmondhattam egy imádságban: a szívem igent akar mondani Isten hívására. Éreztem, hogy kegyelemből valóban Isten fia és – Ábrahámhoz hasonlóan – Isten „barátja” vagyok (vö. Iz 41,8 – a szerk.). Az örökfogadalomig még öt év volt hátra, de a döntés a szívemben már megszületett. Valódi kétség nem merült fel bennem. Az első év karácsonyán felismertem: örülök a szerzetestársak közösségének, még ha sírok is néha, és hiányzik néhány dolog. Az életem tanulással folytatódott, a filozófiai és teológiai tanulmányok mellett már tanítottam is a gimnáziumunkban.
– Hivatásának érezte a tanítást?
A szerzetesség áll az életemben az első helyen, ebből fakad a papság és a tanítás. Tanítok és oktatok papi és szerzetesi identitásomból fakadóan. Ez utóbbi határozza meg, hogyan tanítok. Hasonlóan a sivatagi atyákhoz – például Szent Antalhoz –, akikhez az emberek odamentek, és azt mondták nekik: „Atyám, adj egy szót. Segíts megértenem valamit az életemben.” A nyelvtan oktatása is fontos, de mindig látnom kell az ember szívében lévő kérdést. Tudom, hogy a gyerekekkel való kapcsolatom nem azon múlik, mennyi nyelvtant tanítok nekik. A nyelv oktatása szükséges ahhoz, hogy jó tanár legyek, de a döntő az, hogyan lépek mélyebben kapcsolatba egy gyermekkel. Van-e személyes és gondoskodó kapcsolatom vele? Segítek-e neki, hogy igazán felfedezze Istent és az élet értelmét? A diákra úgy gondolok, mint valakire, aki Szent Antalhoz érkezik, és azt mondja: adj egy szót, az élet kenyerét.
– Iskolája, a dallasi Cistercian Preparatory School honlapján sok könyvhöz fűz ajánlót. Hogyan, mi alapján választ olvasmányt?
– Igyekszem sokat olvasni, de elsősorban olyasmit, ami a munkámhoz, a felelősségi területemhez tartozik. Szeretek tanítani, előadni, és szeretném valóban jól ismerni, amiről beszélek. Ha azt érzem, hogy amit tudok, nem elég, bemegyek a könyvtárba, és tanulok. Ez egyrészt jó szokás, biztonságot ad, másrészt viszont talán túl sokat dolgozom. De annyira élvezem a munkámat! Regények olvasásáig így csak ritkán jutok el, pedig jót tenne a lelkemnek. Nem töltök velük sok időt, mert mindig a feladataimra gondolok.
– Feladata a magyar irodalom megismerése?
– Igen. Szeretném jobban megismerni az országot, a népet. Hálás vagyok a magyarországi missziómért. Tudom, hogy itt valami különlegesen értékes van jelen; lelkesít a kultúra, nagy tisztelettel és érdeklődéssel fordulok Magyarország felé. Megszerettem ezt az irodalmat, a regények, amiket eddig megismertem – A Pál utcai fiúk, Az ajtó, Abigél, Egri csillagok –, nagyszerűek. Egyelőre angolul olvastam, de ki tudja, egyszer talán magyarul is fogok. Remélem, néhányat ezek közül a dallasi iskolánkban is megismertethetek majd a diákokkal.
Természetesen nem vagyok tökéletes, de életcélként ezt a mondatot a magaménak érzem. Nagyon szeretem ezt a gondolatot.
– Amikor arról van szó, hogyan kellene az Egyháznak kapcsolatba lépnie a világgal, gyakran beszél az úgynevezett ökotonról. Mit ért ezalatt?
– Az ökoton eredeti jelentése szerint két ökológiai élettér közötti átmeneti zóna. Termékeny terület, de éppen köztes jellegénél fogva más, mint a vele szomszédos régiók. Szokatlan élettér, akár még kényelmetlen is lehet.
Szerzetesként az én ökotonom az iskola, a plébánia vagy az útközbeni találkozások – olyan helyek, helyzetek, ahol nem természetes, hogy elismernek, és ahol kritika is érhet. Ahhoz, hogy örömmel lépjünk be ebbe az átmeneti térbe, meg kell tanulnunk értékelni a növekedést, ami csak az efféle kényelmetlenségeken keresztül valósulhat meg.
– Magyarországon is ilyen átmeneti zónában van most?
– Igen. Egy idegen ország sok szokatlant hoz az ember életébe. A Dallasban töltött utóbbi tizennyolc év után itt minden új nekem, ezért kissé kényelmetlenül és bizonytalanul érzem magam. De éppen emiatt még mélyebben élem meg a barátságot és a támogatást, amit a szerzetesektől, az iskoláktól, sok embertől kapok. Ez teszi termékennyé a kényelmetlenséget. Úgy érzem, itt meghívást kapok a növekedésre. Szeretem azt a lelki bizalmat, ami eltölt. Jézus azt mondja a János-evangéliumban: a Lélek ott fúj, ahol akar. Készen kell állnunk arra, hogy bizonytalanságban éljük meg az életet, anélkül, hogy tudnánk, honnan jön az erő, ami mozgat, és hová visz. Még nem tudom, merre tart a missziónk, de érzem, Isten akarata, hogy itt legyek.
Ezek a magyar gyökerek bátorítanak, formálják a jövőbe vetett reményemet, és már a dallasi közösség életét is alakítják. Nagyon hálás vagyok a magyarországi szerzetesek, tanárok és diákok nyitottságáért, barátságáért és őszinte érdeklődéséért.
Fotó: Merényi Zita
Trauttwein Éva/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2025. december 21–28-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
