Nagyon színes volt az idei könnyűzenei kínálat, íme az évvégi lemezajánlónk Juhász Katalin2025. 12. 29., h – 13:09
A lehető legszerteágazóbb képet szeretnénk nyújtani 2025 könnyűzenei termésének legjavából. Nagyon színes év volt az idei, lubickolhattunk a kínálatban, sőt, néha már soknak is tűnt a ránk zúduló mennyiség. Ezzel önök is így lehetnek, ezért jöjjön néhány ajánlat, ha szeretnének „pótolni”.
Bad Bunny – DeBÍ TiRAR Más FOToS
Ez volt az év első kellemes meglepetése – akkor érkezett, amikor még szinte fel sem ocsúdtunk a szilveszteri tévéműsor okozta traumából, vagy a buli utáni fejfájásból. Bad Bunny eddigi legjobb lemezét készítette el, melynek címe magyarul: Több fotót csinálhattam volna.
Gyakorlatilag folytatja a szilveszteri bulit ez a rendkívül népszerű Puerto Ricó-i gézengúz.
De úgy, hogy azok is kénytelenek táncra perdülni, akik eddig csak a sarokból figyelték szigorú képpel az őt körülvevő hatalmas rajongást (például én).
A hagyományos latin zenék és a reggaeton modern fúziós találkozása új fejezetet eredményezett a poptörténelemben. Hallva azt, ahogy hozzányúl a tradicionális műfajokhoz, mint a salsa, a jíbaro vagy a plena, és látva azt, hogyan válik a zenéje politikai gesztussá, ez az album teljes mértékben meggyőzött arról, hogy Bad Bunny egy korszakos ikon. Kulturális identitásvesztés, dzsentrifikáció, aggasztó társadalmi helyzet: nehéz témákkal foglalkozik, ellenállhatatlan ritmusok felhasználásával. Pont emiatt a kockázatvállalás miatt lett ennyire jó a végeredmény. És ha lenne legjobb lemezborítók listája, nálam magasan ez volna az első helyezett.
FKA twigs – Eusexua
Aki ott volt FKA twigs augusztusi szigetes koncertjén, az nyilván megérti, miért soroltuk be a dalszerző-énekesnő-producer új albumát a legjobbak közé. Röviden: mert muszáj volt.
Ez a kreatív alkotó anno háttértáncosként kezdte Kylie Minogue, Peter Andre és Ed Sheeran koncertjein, az utóbbi tíz évben azonban felrobantotta a mainstream popzenét. Eleinte a zeneipar moguljai sem igazán tudtak mit kezdeni azzal, amit művelt, és amit megosztott a közösségi oldalán, hatalmas kattintásszámot összehozva. Aztán bizalmat szavaztak neki – természestesen a YouTube-os nézettség miatt – és azóta elégedetten dörzsölgethetik a tenyerüket.
FKA Twigs, ez a zseniális brit összművész(nő) volt az első szupersztár – bizony, Billie Eilish előtt négy évvel – akit a közösségi média röpített fel a sztratoszférába. Új albuma tényleg forradalmi, emellett abszolút „emészthető“. Experimentális popzene gusztsosan tálalva, szinte látom a jövőt… És ha ilyen lesz a műfaj jövője, szívesen maradok még egy darabig.
Turnstile – Never Enough
Baltimore büszkeségei ezzel az albummal világsztár-státuszba kerültek, teljesen megérdemelten, hiszen tizenöt éve űzik már az ipart. Persze ez még önmagában nem jelent semmit, ők viszont következetesen haladtak azon az ösvényen, amelyet kitapostak maguknak. Kevesen mertek ugyanis popos szemlélettel közelíteni a hardcore-hoz. Egészen különleges zenét eredményezett ez a házasítás, amely itt csúcsosodott ki, bár már előző albumuk (Glow On, 2021) is van olyan jó, mint ez az idei.
A nagy áttörés részben a Coachella fesztiválon való fergeteges szereplésüknek köszönhető, bármilyen furán hangzik ez – jókor voltak jó helyen.
Aztán jött a Tiny Desk koncertjük, amellyel történelmet írtak, hiszen először mutatott be valaki crowd surfinget ezen a szándékosan mini helyszínen.
A hardcore továbbra is a zenéjük alapja, ritkán térnek el túlságosan a masszív, túltolt gitárhangzástól, Brendan Yates továbbra is inkább üvölt, mint énekel. A Never Enough azonban tele van merész fordulatokkal és műfajok közötti ugrásokkal. Az I Care egy már-már giccses dream pop dal, tapsokkal és flegma gitárokkal, míg a Seein’ Stars egy The Police-stílusú funk-rock szám. Akad néhány innovatív szerkezeti váltás is, mint például a közel 7 perces Look Out For Me című dalban: az ütős hardcore részről egy szédítő ambient részre vált, amelyben a Drót (The Wire) című sorozatból vett hangminták hallhatók, majd egy elektronikus outro következik.
Az album ennek ellenére rendkívül koherens, amihez hozzájárul Yates jellegzetes énekstílusa – elég kemény ahhoz, hogy illeszkedjen a hardcore stílushoz, de hangzásában elég vonzó ahhoz, hogy eladja a poposabb pillanatokat.
Biffy Clyro – Futique
A rajongók mennek velük, történjen bármi. És sajnos történt is – de erről később. Most már kimondhatjuk, hogy a szeptemberben megjelent új albummal a Biffy Clyro visszakapaszkodott Skócia legjobb rockzenekarainak dobogójára. Pedig jókorát csavartak a tőlük megszokott stíluson.
A Johnston-ikrek, James (basszusgitár, vokál) és Ben (dobok, vokál), valamint Simon Neil (ének, gitár) alkotta trió új korongja valóban új fejezetet nyitott. Óvatosan adagolták a meglepetés-faktort: az albumbeharangozó single (A Little Love) némiképp poposabb vonalat képviselt, de nagyon bejött a rajongóknak: alig három hét alatt meghaladta a kétmilliós összlejátszást a Spotify-on. A trackhez egy elgondolkodtató klip is társult, amely még jobban kidomborította a mondanivalót.
Ezt követte a zúzós, punk-rockos Hunting Season, amelynek felépítése rendkívül izgalmas: az aggresszív hangzást dallamos, fülbemászó refrén tompítja az energikus lezárás előtt.
A Futique fő témái a közösségi média hatásainak kizárása és az önmagunkhoz hűnek maradás. A trió azzal a teóriával is eljátszik, hogy az emlékezetről alkotott felfogásunk jócskán megváltozott a digitális korszakban. Ez további egzisztenciális kérdéseket vet fel: mik azok a dolgok, amelyekhez most ragaszkodunk, de a jövőben nem biztos, hogy fontosak lesznek számunkra.
A zenészek arról híresek, hogy ezerrel vetik be magulat a koncerteken, és ezzel kapcsolatos a szomorú hír, amelyet pár napja osztottak meg. James kénytelen hosszabb szünetet tartani, mert rászánta magát egy elvonókúrára.
Azoknak ajánljuk ezt a remek albumot, akik szeretik a progresszív, melodikus és érzelmileg felfűtött rockzenét, például a Manic Street Preachers, a The Verve, a Pixies, a Muse vagy Jeff Buckley dalait.
Miley Cyrus – Something Beautiful
Hősnőnk hosszú utat járt be a Hannah Montana-korszaka óta, illetve 2013-as újjászületése, a Bangerz óta többféle stílust is kipróbált, a divatos hip-hop-tól a glam rock-on át a pop-pszichedéliáig, és gyakran huppant két szék közé a földre. Ez a kilencedik albuma, amelyen – úgy tűnik – végre megtalálta önmagát.
A Something Beautiful tele van friss, izgalmas, kísérletező popdalokkal. Szétszedi, majd újra összerakja a műfaj ismert struktúráit, az előző, Endless Summer Vacation című albumára jellemző fülbemászó refrénjeit bátran kiiktatva. Szine esettanulmányokat csinál. Könnyű felismerni a referenciákat (a Fleetwood Mac az Easy Loverben, Giorgio Moroder a Walk of Fame-ben, Lady Gaga a Rebornban), de ez mind Miley Cyrus. Vagyis nem szerepeket játszik, hanem befogadja és átértelmezi az elődök örökségét.
Sokat dobott a színvonalon az igényes produceri munka (egy egész team szorgoskodott a hangzáson), ráadásul Miley talán még soha nem énekelt ilyen jól. Ehhez képest valahogy mégis „elsikkadt” ez az album az idei hatalmas dömpingben, nem kapta meg azt a figyelmet, amelyet megérdemelt volna. Talán azért, mert nincsenek rajta hagyományos értelemben vett nagy slágerek. Ez egy konceptalbum, a lélekről szól (Miley saját lelkéről), márpedig manapság – a hűséges rajongókon kívül – kevesen hallgatnak végig egy egész albumot, az átlagemberek inkább a slágerekre fogékonyak.
Yungblud – Idols
Ez az év egyértelműen Dominic Harrison éve volt, akit sokáig nem vett komolyan a világ, és aki mostanra vált komoly előadóvá, generációja egyik legizgalmasabb hangjává.
A brit fenegyerek Idols című negyedik albumán kiegyensúlyozottan mutatja meg agresszivitását, lázadó természetét, de sebezhetőségét és alázatosságát is. Nemcsak szintet lépett, hanem elnyerte a zenei legendák elismerését, és megtalálta saját stílusát. Bemutatja, ki mindenki hatott rá, és ami még fontosabb, egy vonalba áll velük. Negyedik lemezén megtalálta a helyét a zenei térképen, vagy legalábbis már tudja, hová akar tartozni.
Az nyitó dalában (Hello Heaven, Hello) búcsút int korábbi önmagának, hogy azonnal üdvözölhesse az újat. A több mint 9 perces dal három szakaszból áll, melyekben a Suede, a Muse és Billie Myers hatása érezhető. Az Idols Pt I nyugodtan szerepelhetne egy U2-albumon is, és zökkenőmentesen vezet át a lemez legenergikusabb dalához, a Lovesick Lullaby-hoz. Ez különösen Yungblud régebbi rajongóit szólítja meg, de az Oasis-fanoknak is örömet okozhat.
A sorrendben harmadik kislemez, a Zombie az album egyik csúcspontja, amely Yungblud zeneszerzői fejlődését bizonyítja. A Ghost-ban a Queen hatása érződik, a The Greatest Parade-ben a Placebo – de végig Dominic Harrison dominál ezen a változatos, sodró lendületű albumon. A három Grammy-jelölés is ékesen bizonyítja, hogy az év egyik legfontosabb rockalbumát sikerült elkészítenie. Nem mellesleg ő az első brit előadó a díj történetében, aki mindhárom rock-kategóriában jelölést kapott.
Rosalía – Lux
A Lux latinul fényt jelent, a dalok témái a megvilágosodáshoz és a spirituálishoz való szorosabb kapcsolódás iránti vágy körül forognak. Sokak szerint ez az év legmerészebb és legfontosabb popalbuma. A spanyol dalszerző-énekesnő és producer féktelen kreativitását mutatta meg rajta, és komoly önbizalomról is tanúságot tett – mert hiszen kinek jutna eszébe egy konceptalbumot kiadni a női szentek életéről?
A hagyományos spanyol flamenco hangzásától a technón át az avantgárd zenekari popig rengeteg stíluselemet vonultat fel Rosalía, tökéletes hangszerként használja a hangját, és tizenhárom nyelven énekel. Köztük latinul, héberül, olaszul, ukránul, japánul, arabul és mandarinul.
Az eredmény nem káosz, hanem egy olyan album, amely személyes vallomásként és modern popmanifesztumként egyaránt működik, és képes bevésődni a globális közönség emlékezetébe. Ráadásul komplex vallási fogalmakat mutat be közérthető módon.
A Spotify-on a Lux közvetlenül novemberi megjelenése után a spanyol nyelvű előadók közül a leggyakrabban streamelt album lett. És a kritikusok is imádták, minden zenei szaklapban magas értékelést kapott.
King Gizzard & the Lizard Wizard – Phantom Island
Pszichedelikus rock, hard rock, metál, fúziós jazz, garage rock, techno és még sok más stílus keveredik, illetve áll össze a hosszú nevű ausztrál csapat zenéjében. Komplett műfajokat formáltak a saját képükre. Ők a világ legtermékenyebb zenekara – ahhoz képest, hogy 2010-ben alakultak, ez a 27. albumuk, és nagyjából mind remekmű. Volt év (2017), amikor öt lemezt hoztak ki.
Őket nem találják meg a Spotify-on, mert nemrég minden zenéjüket eltüntették onnét – tiltakozásul az ellen, hogy a streaming-szolgáltató vezérigazgatója dollármilliókat fektetett be egy AI-alapú, haditechnikával foglalkozó cégbe. A Bandcampen lehet elérni az albumaikat – ahol jelenleg abszolút listavezetők.
A Phantom Island egyedi keveréket kínál pszichedelikus rockból és nagyzenekari hangszerelésekből. A felvétel ugyanabban az időszakban készült, mint az előző Flight b741 (2024), de nem „resztliről” van szó, azaz nem a megmaradt dalokhoz írtak pár újat. Ez az album úgy hangzik, mint egy nagyon izgalmas road movie filmzenéje. Szakítanak rajta azzal a hagyománnyal, hogy erős műfaji és koncepcióbeli tematikát húzzanak rá egy-egy albumra. Ehelyett szabadon megidézik a különböző korszakaikat: van rajta szaggató thrash metal, pszichedelikus folk, popos bolondozás és jazzes, improvizációnak ható szám is. Az összhatás mégis egységes, illetve kellemesen színes, vagyis a King Gizzard & the Lizard Wizard továbbra sem tud hibázni.
Dijon – BABY!
Nincs jobb példa idén a „kedvenc zenészeink kedvenc zenésze” meghatározásra, mint Dijon Duenas, ez az amerikai dalszerző-előadó-producer, akit a szakma és kritikusok szinte Messiásként ünnepelnek. Nem véletlen, hogy még Justin Bieber is vele együttműködve, tőle inspirálódva alkotta meg a SWAG-et, amely az egykori tinisztár magasan legjobb albuma lett. Nézzük, mire ez a nagy felhajtás Dijon körül.
Zenéje egyszerre formabontó és experimentális, de mégis nagyon élő és organikus. Tele van valódi virtuóz hangszeres teljesítményekkel, ami napjaink popzenéjében nem kis dolog. Az a kérdés, hogy fogja-e valaha elég befogadhatónak találni őt a szélesebb közönség is, vagy megmarad annak az embernek, aki kitalálja azt, aminek a felvizezett változatával valaki más aratja le a babérokat.
Érdekes, hogy Dijon énekhangja olyan, mintha valami tévés tehetségkutatóból került volna ki győztesként. Nagyívű balladákat is előadhatna olvadozó háziasszonyoknak. De ő ehelyett lo-fi, kísérleti hangszerelésekbe ágyazza orgánumát, még furcsább, valószerűtlenebb zenei környezetet teremtve, illetve kiterjesztve a popzene lehetséges paramétereit.
Torzított dobminta ütközik csillogó szintetizátorhangzással; a zongora felerősíti majd darabokra szaggatja a dallamot; meleg elektromos gitárriffek zajos effektekbe csapnak át, és furcsa Wu-Tang Clan-szerű mintákban oldódnak fel. Gyakran lehetetlen megkülönböztetni a hangmintákat a felvett hangszerektől, az autentikusat a manipulálttól. A dallam váratlanul felgyorsul, a hangszerek elszabadulnak, a dobok arcul csapnak, majd hirtelen eltűnnek… ez a lemez tényleg tele van meglepetéssel.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
