A 2025-ös a kijózanodás és a lelepleződés éve volt, amikor a realitások a háborúban, a nemzetközi politikában és az ideológiai csatározásokban is túlnőttek a progresszív világvalláson. Ennek ellenére nincs okunk örülni, az elmúlt években okozott károk ettől nem válnak semmissé, a háborús veszély nem múlt el, a társadalom nem lett összetartóbb, a kúltúrharc sem hagyott alább. Az idei évet inkább a valóság felismerésének éveként jellemezhetnénk, amikor a kijózanító pofont már elkönyveltük, de cselekedni még nem tudunk. Az alábbi elemzésben a legfontosabb 2025-ös külpolitikai trendeket és fordulatokat összegezzük.
2025-ben sem jött el a béke Ukrajnába
Az ukrajnai háború lassan négy éve része a mindennapjainknak. Az idei évben két dolog történt: letagadhatatlanná vált, hogy Ukrajna képtelen győzedelmeskedni Oroszország felett, ugyanakkor Donald Trump amerikai elnökként sem tudta elhozni a békét.
Lényegében kínkeserves, fordulatos huzavona folyik Ukrajna sorsáról. Az USA és Oroszország valószínűleg meg tudna egyezne. A bimbózó alkukat rendszerint Ukrajna és a fülébe folyamatosan duruzsoló nyugat-európai vezetők viszik zátonyra, és okkal. Az ukrán vezetőknek a túlélés a tét, a nyugat-európaiaknak a politikai túlélés és sok-sokmilliárd euró, amit lenyúlhatnának az oroszoktól. De persze, van itt más is, és ez idén szintén a felszínre jött.
2025-ben már nem Oroszország meggyengítése volt a cél, nem is a felosztása, és nem is a győzelem. Kizárólag a konfliktus mindenáron történő fenntartása. Mert amíg tart a háború, addig az orosz vagyon lenyúlása megvalósítható opció Európa számára. És amíg tart a háború, addig az USA nem vonhatja ki katonáit Európából. Lényegében mindkét indok a pénzről szól.
Nyugat-Európa olyannyira rászokott az amerikai védernyő jelentette előnyökre (sok-sok megtakarított milliárd), hogy egy nemzet tragédiája is belefér nekik, csak az amerikaiak által nyújtott garanciák maradjanak meg. Ez a körülmény befolyásolta idén leginkább az ukrajnai háborút és a béketárgyalásokat. Ha megnézzük az európai követeléseket, olyan koncepciót akarnak, amellyel bármikor újra kirobbantható a háború – vagyis bármikor újra ideköthető az USA figyelme és katonai energiája.
Az ukrán fronton közben katasztrofálissá vált a helyzet. Az ukrán dezertőrök száma idén meghaladta a 300 ezret (ez az ukrán Főügyészség hivatalos adata). Nem sokkal a lélektani határ átlépése után a Főügyészség leállította a dezertőrökkel kapcsolatos statisztikai adatok közlését. Az ukránok sikeres ellentámadása Kupjanszknál valóban siker, de fel van nagyítva, mert közben gyakorlatilag elveszítették Szerverszket (Sziverszk), Pokrovszkot, Mirnohradot és Limant. Az ukrán hadvezetés korlátai is nyilvánvalóvá váltak, a katonák zúgolódnak.
Az ukrán sajtó naponta hoz le cikkeket a hadifoglyok elleni orosz kegyetlenkedésekről. Ez eddig nem így volt, vagyis a sajtó igyekszik elriasztani a katonákat a megadástól.
Az ukrán katonák még állják a sarat, de nem csak az oroszokkal, hanem az ukrán korrupcióval, a rossz katonai vezetéssel és a politikai döntések következményeivel is meg kell küzdeniük – ez utóbbi három ellen pedig egyelőre nem fogtak fegyvert.
A 2025-ös év ugyanakkor Volodimir Zelenszkij ukrán elnök helyzetének megrendülését is elhozta. A nyugati sajtó egykor ódákat zengett az ukrán korrupció-ellenes harcról. Ha arról írnak cikkeket, hogy Zelenszkij a felelős a korrupció ellenes harc hiábavalóságáért. A pálfordulás jelzi, hogy az ukrán elnök kezd elhasználódni. A nyugatiak felépítettek egy idolt, és most gond nélkül lerombolják – persze, csak olyan ütemben, ahogy azt politikai megbízóik érdekei megkövetelik.
Az év ukrajnai belpolitikai eseménye egyértelműen az volt, hogy Andrij Jermak, Zelenszkij „jobbkeze”, Ukrajna második leghatalmasabb embere kénytelen volt távozni pozíciójából. Vele együtt elmozdították például Mihajlo Podoljak elnöki tanácsadót is. És a minap újabb korrupciós botrány rázta meg Zelenszkij körét – ezúttal parlamenti képviselőket buktatott le a nyugatiak védelme alatt álló két ukrán korrupcióellenes hivatal.
A korrupciós botrányok két mozgatórugója a NABU és a SAPO hivatalnokai voltak. Ezt a két intézményt a nyugatiak befolyásolják. Vagyis a Zelenszkij és köre elleni nyomozások az ukrán elnök távvezéréslésre kapcsolását jelenti.
És hogy mit várhat Ukrajna a jövő évtől? 2025-ből még van három nap, de ez aligha lesz elég ahhoz, hogy békemegállapodás szülessen. Így áttörés leghamarabb 2026-ban várható. Jelenleg
vagy az ukránok vagy az európaiak ellenállásának kell leomlania – a kettőből legalább egynek teljesülnie kell, hogy béke legyen.
Az Európai Unió ténylegesen a megszűnés útjára lépett
2025-ben az év elején sokan még az Európai parlament patrióták által bevételében láttak némi esélyt az Unió megmentésére. Az év végére ez az illúzió még Magyarországon is elszállt. Az EU menthetetlen.
A 2025-ös évben a blokk testén újabb repedések jelentek meg. Korábban a bürokrata vezetés és a választók között volt a legnagyobb szakadék. Ma már áthidalhatatlan ellentétek húzódnak a tagállamok és Brüsszel, a választók és Brüsszel, a választók és tagállami vezetők között.
Az európai politika idén az Európai Bizottság és az Európai Parlament által előirányzott elvárások és döntések megkerüléséről szólt. Nem arról ment a vita, hogyan valósítsanak meg valamit, hanem arról, hogyan húzhatják ki magukat a tagállamok az uniós elvárások alól úgy, hogy otthon a sajtó ne cincálja szét a kormányaikat. Irigykedve nézik Magyarországot, amely azt mondja „nem”, és akkor tényleg nem…
Abban a pillanatban, hogy az EU teherré vált közös cél helyett, megpecsételődött a sorsa. Orbán Viktor erről szóló, idei tusványosi beszéde előtt egy évvel megírtuk, hogy Brüsszel alkonya nem látványos összeomlás lesz, hanem fokozatos figyelmen kívül hagyás. És ez idén több szinten is elkezdett formát ölteni.
Az európai fegyverkezési kiadások növelése kapcsán a németek többször rendre utasították Von der Leyen bizottsági elnököt, aki túl vehemensen követelt biztonsági garanciákat Ukrajnának. Hisz’ von der Leyen mégiscsak az EU, és nem Ukrajna elnöke… Ugyanez a Németország nyáron elbagatellizálta a Brüsszel által jó nagyra felfújt drónfal ötletét – ami csak az EU háborúba sodródását szolgálta volna, valódi védelemre alkalmatlan lett volna.
A legutóbbi uniós csúcson a német érdek nem Ukrajna támogatása volt, hanem egy számára minél olcsóbb anyagi támogatási megoldás. Ezért szorgalmazta oly keményen Merz kancellár az orosz vagyon felhasználását – az nem került volna semmibe Németországnak.
A franciák és az olaszok pár nappal az ígért aláírás előtt levették az asztalról az EU-Mercosur szabadkereskedelmi megállapodást. Úgy, hogy a Bizottság elnöke pár nappal későbbre tervezte az egyezmény aláírását! Ez több mint kínos volt.
A szlovák kormányfő szerint Európát nem von der Leyen, de nem is Friedrich Merz vagy Emmanuel Macron vezeti, hanem számára érthetetlen okból Keir Starmer, az EU-ból 5 éve távozó Nagy-Britannia miniszterelnöke. Robert Fico ironikus megjegyzésében sajnos van igazság, ami azt jelenti, hogy a brüsszeli uniós csúcsvezetők mára nem többek szerves díszletnél – komoly dolgokról megint a klasszikus európai hatalmak tárgyalnak.
Ráfoghatják a mainstream újságírók ezt a jelenséget az orosz propagandára, vagy a „populista jobboldali erőkre”, de a valóság az, hogy az Európai Bizottság és az EP már a legtöbb tagállamnál kiveri a biztosítékot – politikai pártállástól függetlenül. Van, ahol azért, mert engedményeket tesz a nem progresszív ideológiai szekértábornak, van ahol azért, mert csak látszólagos engedményeket tesz a nem progresszívek irányába. A Bizottság bármit lép, nem tud jót lépni – és ezt a helyzetet csakis saját magának köszönheti.
A következmény azonban világos: idő kérdése, és a Brüsszel általa okozott károkat csak úgy lehet helyreállítani, ha felszámolják az egész apparátust. Csak időbe telik, amíg ezzel a politikai döntéshozás szembesül, majd kimatekozza, hogy neki mikor előnyös a kártyavár bedöntése.
Fontos megérteni, és ez is 2025-ben nyert bizonyítást, hogy az EU elárulta saját eszmeiségét. Eredetileg az Európai Unió gazdasági jólétet ígért a tagállamoknak, akik cserébe szavatolták a békét. Ma pont az ellenkezőjét követeli meg Brüsszel: mondjanak le gazdasági jólétükről a háború érdekében.
Örök törvény, hogy amivel vissza lehet élni, azzal az ember visszaél. Az Európai Bizottság és a Parlament ilyen entitássá váltak. A pénzvilág nagyjai kilóra megvették a döntéshozókat. Az elmúlt tíz évben előbb a migrációval, aztán a COVID-dal, végül a háborúval, most pedig – valami groteszk, kifordított módon – a békére hivatkozva, de orosz fenyegetést emlegetve próbálják rábírni a kontinenst, hogy százmilliárdos kölcsönökkel adósítsa el magát és fossza meg a tagállamokat a szuverenitásuktól. Nincs ma olyan brüsszeli csúcsvezető, akinek nyilatkozata nem ezt a két célt csomagolja be ilyen vagy olyan módon.
A kontinens eladósításán keresztül létrehozni az európai szuperállamot csak akkor kivitelezhető terv, ha a NATO az marad ami: Németország béklyója.
A NATO – átértékelés előtt
A NATO eredeti küldetését egy régi mondás így foglalta össze: az amerikaiakat nyomjuk be (Európába), az oroszok nyomjuk ki, a németek nyomjuk le.
Ennek a célnak az első pillérét már összefoglaltuk: ez az amerikai védernyőhöz és a békeosztalékhoz való ragaszkodás.
A második pillér szintén megvalósult: az oroszok kinyomták Európából, és az ukrajnai háború megmutatta, hogy nem is tudnak visszatérni – még akkor sem, ha döntéshozók a sokmilliárdos hitelfelvételek indoklásául orosz támadással riogatnak.
A harmadik pillér Németország „lent tartása”, vagyis – mondjuk ki – kvázi amerikai megszállásának fenntartása. Az újraegyesült Németország ugyanis nagyon komoly félelmeket ébresztett fel Londonban, Párizsban és Varsóban is. Az ukrajnai háború kapcsán több amerikai gondolkodó felhívta a figyelmet, hogy a szankciókkal orosz-német gazdasági szövetség veszélyét ugyan jó időre elhárították, de helyette kaptak egy új problémát: az orosz veszély miatt újrafegyverkező Németországét.
Ez a dilemma uralta idén a NATO-ról szóló vitákat. Az amerikai hátraarc nem a külső fenyegetések miatt kelt riadalmat Európában, hanem a német kérdés miatt. Az év elején Donald Tusk lengyel kormányfő még kulcsfontosságú tárgyalópartner volt a „hajlandók társaságában”. Ma már nem nagyon kap helyet a tárgyalóasztalnál, elsősorban a német kancellár nyomása miatt.
Ukrajna támogatásának kérdése sem uniós kérdés elsősorban, hanem német kérdés: hajlandó-e Európa elsőszámú hatalma kipengetni az ezzel járó pénzt? És főleg: ha felveszik a hatalmas kölcsönöket a fegyverkezésre az európaiaik, akkor nem ébresztik-e fel vele a gyűlölt militarizált Németországot is? Vagy másképp feltéve a kérdést: vajon Európa Oroszország, vagy Németország ellen fog-e fegyverkezni?
Ez a lelepleződés is az idei év legfontosabb következménye – persze, kellett hozzá egy Trump, aki az amerikai érdekek követésével és a cenzúra eltörlésével megmutatta Európa igazi arcát. A NATO jövője tehát nem Ukrajnától és az USA-tól függ – hanem attól, hogy Berlin, London és Párizs képesek-e hatalmai egyensúlyt kialakítani és fenntartani egymás közt. Az európai politikusok értelmi képességeit elnézve minden okunk megvan a kételkedésre…
USA – kimondatott: Oroszország potenciális partner, Kína potenciális rivális, Európa viszont tuti hogy csak teher…
A legmarkánsabb változáson idén az Egyesült Államok ment keresztül. Donald Trumpot január 20-án beiktatták, és bár ígéretével ellentétben nem csinált békét napok alatt, az egész progresszív domíniumot úgy ahogy volt, összeroppantotta. A közösségi oldalak Európán kívül felhagytak a cenzúrával. A migráció üzleti modellből terrorizmussal felérő bűn lett. Európa fontos szövetségesből holtteherré vált. Oroszország pedig agresszorból üzleti partnerré. Ez utóbbi kettőre érdemes külön kitérni.
Az Egyesült Államok mindig „nagylelkű” volt legyőzöttjeivel szemben. Feltéve, hogy az illető hatalom elég nagy gazdasági erőforrást jelentett számára. Japánt legyőzte, és bár kvázi megszállva tartja, mégiscsak engedte fejlődni. Németországot legyőzte, de újjá is építette. Oroszországot a hidegháborúban legyőzte, aztán kifosztotta, majd sarokba szorította, és most meggyengítve, megalázva és kiszolgáltatva ugyan, de mégiscsak felemelné a közös biznisz keretében. Persze, mindennek két oldala van.
Japán esetében a Szovjetunió elleni toborzás volt a nagylelkűség oka, ahogy Németország esetében is. Most Oroszország esetében Kína a mumus. Itt jön képbe a sokat emlegetett fordított Kissinger: anno az USA azért egyezett ki Kínával, hogy álmatlan éjszakákat okozzon a Szovjetuniónak. Ma azért egyezne ki Oroszországgal, hogy Kínát szorongassa meg. Ez a szorongatás abból áll, hogy ha az orosz-amerikai viszony stabil, egy USA-Kína háború esetén Moszkva nem állna nyíltan Peking oldalára.
A fenti kép tökéletesen mutatja, hogy mennyire sokadrangú szereplő az egész geopolitikai térképen Európa. A hidegháború alatt fontos része volt a Szovjetunió feltartóztatásában. Ma az oroszok Ukrajnán sem tudják átrágni magukat, nemhogy Közép-Európán. Európa az ukrajnai háború eszkalálásával akarja kiprovokálni azt a helyzetet, amit a hidegháború alatt élvezett. És nem érdekli, mennyi emberéletbe kerül. Ezt az amerikaiak – különös módon – visszataszítónak találják – mert nem csak kegyetlen, de gyáva is.
Az USA csak olyan Európát tart előnyösnek, amelyre nem kell erőn felül költenie, különösen egy nagy távol-keleti háború árnyékában. Egy ukrajnai kaland belefért abból a szempontból, hogy kiderült, az oroszok már csak árnyékai önmaguknak. Európa feladata most az, hogy mutasson annyi erőt, hogy az USA-nak ne kelljen túl sok katonát állomásoztatnia a kontinensen.
Persze, az örök amerikai stratégiai dilemma megmarad: nem egyesülhet a német szofisztikált ipari képesség az orosz korlátlan nyersanyagkészletekkel. De ezt a kelet-nyugati energiafolyosók leuralásával Washington meg fogja oldani.
A csapda, amit az európaiak az USA ideláncolására találtak ki (ukrajnai háború) visszafelé sül el, és Amerika arra használja, hogy az oroszokkal kiegyezve elszigetelje Európát és kiszolgáltassa Washington szeszélyeinek.
Az Egyesült Államok állítólag négy országot léptetne ki az EU-ból, vagyis vonna ki a Berlin-Párizs tengely befolyása alól: Lengyelországot, Magyarországot, Ausztriát és Olaszországot. Bár ez egy nem hitelesített információ, van benne ráció. Mind a négy ország viszonylag stabil, legalábbis stabilabb, mint a Három Tenger Kezdeményezésben részt vevő vagy azzal kacsingató Románia, Bulgária és Ukrajna, akik eredetileg elvágták volna a németeket az oroszoktól. Románia még mindig szoros szövetséges, de könnyen destabilizálható.
A lengyel-magyar-osztrák-olasz vonal ellenben egy észak-déli irányú függőleges tengelyt alkot, közös történelmi vonásokkal, gazdasági térrel és tárgyalóképes politikai vezetéssel. Ez a tengely az Északi-tengertől az Adriáig ér, ugródeszkaként szolgál az orosz beltengerekhez, a brit partokhoz, Észak-Afrikához, Törökországhoz, a Fekete-tengerhez. Lengyelország biztosítja a hozzáférést a Baltikumhoz, Magyarország a keletről kiválóan védhető Kárpát-medencéhez, és Romániához, amely a Fekete-tengerhez való amerikai hozzáférés kulcsa.
Ez az amerikai elképzelés, ha igaz egyáltalán, valószínűleg nem egy jövőbeli háborút hivatott kezelni. Inkább stabilizációs szándék van mögötte, amelyek segítik Európát távol tartani a konfliktusoktól, amíg az USA a Távol-Keletre figyel.
Más a helyzet Grönland és Panama, illetve Venezuela esetében. Kevesen firtatják ma, de a Maduro-rezsim második számú hitelezője Kína. A Maduro-rezsim léte annak bizonyítéka, hogy az USA saját háza táján sem tud rendet tartani. Az Egyesült Államoknak stratégiai érdeke, hogy Venezuelát, Panamát, Grönlandot uralma alá hajtsa valamilyen formában. És, ha Washington erejéből futja majd, ugyanez a sors vár a jelenleg még globalista vezetésű Kanadára is. Ezek a helyfoglalások viszont már egy kiterjedt háborúra való felkészülésre utalnak.
Az USA területi terjeszkedése 2025-ben nem ér véget, valójában csak jelezte, mely országoknak kell döntést hoznia: meghajolnak vagy viselik a következményeket.
BRICS+ – A nyugati világ kihívói jöttek, láttak, taroltak, míg a Nyugat bénázott
Az ukrajnai háború a nyugati világ hanyatlásának tünete. Elsőszámú nyertesei pedig nem európaiak, hanem a Globális Dél országai, leginkább Kína, amely alá Oroszországot valósággal beszorították a rövidlátó európaiak, India, amely gennyesre keresi magát a hozzá áramló orosz energiahordozók átcímkézésével és túlárazott európai értékesítésével, Brazília, amely kitört a nyugati árnyékból, és globális szereplő lett, és egy sor közel-keleti és közép-ázsiai ország, akik mellkasáról az elmúlt években végre lekerült a nyugati csizma terhe – és mindent meg fognak tenni, hogy ez a csizma ne is térhessen vissza.
Ennek megfelelően a BRICS+ országai offenzívát indítottak a dollár egyeduralma ellen. Ez a nyugatiak irányába való kiszolgáltatottság csökkentését jelenti. Dél-Amerika az európaiakat méltó módon fogadja, de külpolitikai és gazdasági kérdésekben nem nagyon veszi őket komolyan – megtanulta, hogy az európaiak jóval arrogánsabbak annál, mint amit valójában megengedhetnek maguknak.
A Nyugat gyengélkedésének köszönhetően alternatív globális intézmények alakulnak ki, mint az Új Fejlesztési Bank, ami az IMF alternatívája. Ez az egész folyamat lényegében a világ többpólusúvá válásának eredménye.
Ázsiában Kína finanszírozza a gazdasági fellendülést és technológiát ad a feltörekvő országok kezébe. India ellensúlyozza a kínai dominanciát, amivel biztonságérzetet kelt a kisebb országokban, tompul a Kínával szembeni gyanakvás, amit az amerikaiak éveken át tápláltak.
A BRICS+ párhuzamos globalizációt épít. Egy olyan gazdasági fellendülést, amelynek motorja Ázsiában van, ami termelékenységnövelésre és nyersanyagokra épül, és ami kialakítja a maga nemzetek feletti szervezeteit. A BRICS által teremtett világban Európa csak egy távoli, bizonytalan jövőjű vidék, ami talán a gazdasági háború csatatere lesz – de talán jelentéktelen marad…
Ebben az új világban kell megtalálni a helyünket nekünk, európaiaknak. Az új korszak 0 éve 2026 lesz. Alkalmazkodni még nem tudunk, mert még minden képlékeny. De rákészülhetünk a változásokra. És elfogadhatjuk a megváltoztathatatlant: az évszázad hátralévő része nem Európáról fog szólni, és csak másodhegedűsök leszünk. A legtöbb, amit elérhetünk, hogy ne legyünk katonai és gazdasági ütközőzóna. Ha ebben sikerrel járunk, akkor elkerülhetnek minket a viharok, a kimerült óriások között Európa jobb napokat is megélhet. Persze, a történelem sosem ennyire kegyes, a kontinens vezetői pedig nem adták jelét az ehhez szükséges szellemi tőkének…
Komjáthy Lóránt
Nyitókép forrása: SITA, kollázs: körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
