Mózes, Isten embere a sínai-hegyi kinyilatkoztatás eseményének egyik kritikus pillanatában egy egészen meglepő, furcsa és váratlan kéréssel fordult a vele beszélgető Istenhez. „Mutasd meg nekem dicsőségedet!” (2Móz 33,18)
Mózes nem többet, nem kevesebbet kér, mint Isten lényének látását: Istent szemtől szemben, fizikai valóságában látni, megtapasztalható, közvetlen módon ismerni, megragadni Isten valóságának lényegét. Egyértelmű választ kapni a nagy és örök emberi kérdésre: kicsoda az Isten? Milyen az Isten?
A szokatlannak tűnő kérdés azonban tényleg az örök ember egyik legmélyebb, legizgalmasabb vágyára tapint rá. Látni, ismerni, megragadni Isten valóságát, minden létezés forrását, lényegét; bepillantást nyerni az örökkévalóság titkába; birtokolni azt a kivételes tudást, azt az alapvető lényegismeretet Isten örök és változatlan létmódjáról, amely mindennek értelmet és célt tud adni. (…)
Ebben a kivételes történeti sorshelyzetben, a sínai kinyilatkoztatás eseményében a Mózes szájából elhangzó váratlan kérés mintha súrolná a groteszk és az abszurd határát. Hiszen hogyan is értheti meg a teremtmény a teremtőt, a töredékes a teljességet, a véges emberi a végtelen istenit, a föld a végtelen eget? Isten válasza halálosan komoly: „Elvonultatom előtted egész fenségemet”, és azt is hozzáteszi: „de arcomat nem láthatod”. „Amikor elvonul dicsőségem, a kőszikla hasadékába állítalak, és betakarlak kezemmel; azután elveszem kezemet, és megláthatsz hátulról.” (2Móz 33,19–23) Isten valósággal megóv, kezével betakar, óv a túlfűtött lényeglátástól, minden végzetes határátlépéstől. Válaszában az emberi létezésnek arra a nagy paradoxonára világít rá, amely a határtalan vágy és a birtoklás feszültségében áll. Istent közvetlenül látni, teljes mivoltában megismerni, megragadni, értelmünk és intellektusunk által feltárni, tudás által birtokolni egyszerűen lehetetlen. Mert óriási, minőségbeli szakadék húzódik a Teremtő és a teremtmény között. A véges nem képes befogadni a végtelent, legfeljebb annak kvantitatív töredékét. Abszolút ismeret nincs. (…) János apostol ezt egyértelműen mondja ki: Istent soha senki sem látta.
Azután ott van a második, áthághatatlan szakadék. Egy kemény választófal Isten és az ember között: az isteni szentség és az ember bűnös létszerkezetének teljes inkompatibilitása. Hogyan is tudná a tér, az idő, a létezés korlátai és morális kétértelműségei között vergődő ember látni, érteni, ismerni, megragadni azt, ami a tér, az idő, az egész jelenvaló lét, a létezés felett van? Egyszerűen lehetetlen. Nem véletlenül valljuk, hogy Isten egyedül a hit tárgya. Ebben segít Luther tisztázó reformátori felismerése, hogy semmilyen út nem vezet az embertől Istenhez. Sem értelmi spekuláció, sem tudomány, sem filozófia, sem misztikus révület, semmiféle belső intuíció, sejtés vagy megvilágosodás, sem kultikus cselekvés vagy áldozat. (…) A Krisztus-hit nem tan, nem vélekedés, nem ideológia.
Van azonban egy másik út, egy egészen kivételes lehetőség. Arról az útról van szó, amelyen maga Isten indul el, amelyet maga Isten készít el azért, hogy megkeresse, megtalálja és megmentse az embert. Ennek a rendkívüli útnak a történelmi nyitánya a karácsonyi testté létel: a betlehemi történet egészen kivételes eseménye, ahol igen szerény, teljesen prózai körülmények között, egy gyermek születésében megszületik az Istenember. Az Ige testté lesz, Isten szinte észrevétlen inkognitóban lép be az emberi történelembe, önként magára véve az emberi létmódot és a világ korlátait. Az egész üdvtörténet Isten drámai cselekvésének páratlan antitézise, amely a Krisztus-eseményben, Krisztus személyének paradox jellegében csúcsosodik ki. Karácsonyi hitünk lényege éppen ez a minden racionalitásnak ellentmondó, drámai történet: hogy Krisztus, aki Istentől való Isten, világosságból való világosság, akinek minden hatalom adatott mennyen és földön, most önmagát megüresítve egy időbeli, véges ponton belép a mi emberi történetünkbe, részesévé lesz sorsunknak, a mi valóságunknak. Ez a karácsonyi születéssel kezdődő üdvesemény valósággal a feje tetejére állít mindent, teljesen átértelmezi a dolgok rendjét. A megdöbbentő paradoxon éppen az, hogy ott, ahol a mennyei, az örök, az isteni erő látványos győzelmét várnánk, ott a Golgota keresztje áll; ahol fenséget és diadalmas hatalmat keresnénk, ott az alázat és az önzetlen szolgálat jelenik meg; ahol a végtelen nagyságot várnánk, ott egy bölcsőben egy erőtlen, kiszolgáltatott gyermeket találunk.
Ha mélyen átlátjuk ezt az egész történetet, akkor rádöbbenünk: miként Mózes a Sínai-hegyen, végül mi is Isten hátát látjuk. A posteriora Deit, Isten lábnyomát a földön. Ahogy ezt Luther olyan nagyszerűen fogalmazza meg a Heidelbergi disputáció 20. perdöntő tételében: az nevezhető méltán teológusnak – behelyettesíthetjük a keresztény szóval is –, aki Istennek látható műveit, azaz a „hátát” a szenvedésben és a kereszten szemlélve fogja fel. Tehát abban a bölcsőben fekvő gyermekben, a kereszten szenvedő Jézusban Isten tulajdonképpen lényének „hátsó oldalát” láttatja: egyenesen a kontrasztját minden emberi elképzelésnek. Isten így kívánja magát feltárni és megismertetni: mint aki a gyengeségben, az alázatban, a rejtettségben, az inkognitóban munkálkodik; csendben közeledik, és megmentő szeretettel ajándékoz. Ez az ő útja hozzánk.
Egy kisgyermekben érkezik az Istenember: nagyon is emberi, törékeny, kiszolgáltatott. Nem palotában születik, nem császári bíborban, nem korlátlan hatalommal felruházva, isteni fenségben, hanem valóságos – mégis kivételes – emberként, aki egyszerre Isten és ember. Isten és ember: megalázott, mégis dicsőséges; szegény, aki mindenkit gazdaggá tesz; szenvedő és vesztesnek látszó, aki mégis győztes; jelentéktelen, aki mégis feltétlen; bukásában megdicsőült. Ő mutatta meg, hogy nem a tomboló erő, nem a tobzódó hatalom, nem a látványos siker és nem a feneketlen önzés győz, hanem Isten szeretete. És ebben a szerető erőtlenségben rejlik Isten igazi hatalma.
„Mert Isten erőtlensége erősebb az emberek erejénél.” (1Kor 1,25)
Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
