Miért zsákutca az ikonikus fajokra épített természetvédelem?
A modern természetvédelem egyik legnagyobb ellentmondása, hogy miközben az élővilág pusztulása soha nem látott méreteket ölt, a védekezés eszközei gyakran még mindig a 20. század elejének logikáját követik. Óriáspandák, jegesmedvék, tigrisek és gorillák néznek ránk plakátokról, adománygyűjtő kampányokból és természetvédelmi jelentésekből – miközben az őket eltartó élőhelyek csendben eltűnnek a szemünk elől.
Pedig ma már tudjuk: egy faj önmagában nem menthető meg. Élőhely nélkül nincs természetvédelem, csak drága és gyakran önbecsapó tűzoltás.
Ahhoz, hogy a természet működőképes maradjon, összetett, sokszínű életközösségekre van szükség. Egy ökoszisztéma stabilitását nem a legnagyobb, nem a leglátványosabb és nem is a legnépszerűbb faj adja, hanem az egymásra épülő kapcsolatok hálózata: ragadozók, növényevők, lebontók, mikroorganizmusok és a táj fizikai adottságai együtt.
Ennek ellenére a természetvédelem hosszú ideje kiemelt, „zászlóshajó” fajokra épül. Ennek okai nagyrészt politikaiak és gazdaságiak: egy panda vagy egy tigris „eladható”, érzelmeket mozgósít, könnyebb rá pénzt gyűjteni. Egy mocsár, egy hegyvidéki patakrendszer vagy egy degradált erdőtársulás viszont nem mosolyog vissza a plakátokról.
A fajközpontú védelem rövid távon valóban hozhat látványos eredményeket: nő az egyedszám, sikeresnek tűnnek a programok, elkészülnek a jelentések. Ezek a sikerek azonban gyakran hamis biztonságérzetet keltenek, mert nem a probléma gyökerét kezelik.
Ráadásul sok esetben még az adott faj biológiájáról, genetikai felépítéséről és ökológiai igényeiről is hiányos tudással rendelkezünk – ennek ellenére visszafordíthatatlan döntések születnek.
Egy nemrég a PLOS Biology folyóiratban megjelent kínai véleménycikk több intő példát is bemutat arra, miért veszélyes kizárólag egyes fajokra koncentrálni.
A kínai óriásszalamandra (Andrias davidianus) sokáig egyetlen fajként szerepelt a természetvédelem térképén, holott ma már tudjuk: legalább hét, genetikailag elkülönült, rejtett fajról van szó. A tenyészprogramok azonban nem tettek különbséget az egyedek származása között. Az így létrejött hibrideket különböző élőhelyekre engedték vissza, veszélyeztetve a még meglévő vad populációk genetikai tisztaságát – miközben az állatok gyakran nem is voltak alkalmazkodva az adott környezethez.
A Dávid-szarvas (Elaphurus davidianus) története első pillantásra sikersztori. A faj a 19. század végére Kínában gyakorlatilag eltűnt, majd fogságban fennmaradt egyedekből sikeresen visszatelepítették. Ma már mintegy 12 ezer példány él egykori élőhelyein. A probléma az, hogy a védelem kizárólag az egyedszám növelésére koncentrált, figyelmen kívül hagyva a területek eltartóképességét. Több helyen a túlszaporodott állomány újabb ökológiai károkat okoz.
A nipponíbisz (Nipponia nippon) megmentése szintén látványos számokat produkált: az 1981-ben még meglévő hét egyedből mára 11 ezer lett. Az élőhelyet 5 négyzetkilométerről 16 ezerre bővítették, ám a mesterségesen fenntartott, nagy sűrűségű állomány beltenyészethez, fokozott pusztuláshoz és instabil populációkhoz vezetett.
A kutatók egyértelmű következtetésre jutnak: nem a kijelölt fajokat, hanem az élőhelyek természetes állapotát kellene védeni. Ha egy ökoszisztéma működőképes, a benne élő fajok – köztük a ritkák és veszélyeztetettek is – többnyire maguktól is fennmaradnak.
Az emberi ízlés szerint „legszebb”, „legkülönösebb” vagy „legnagyobb” fajok egy ökoszisztémában szinte soha nem a legfontosabbak. Célzott, adatalapú élőhelyvédelem nélkül a fajmentés nemcsak elégtelen, hanem gyakran kifejezetten káros is lehet.
A természet nem kampányplakát, nem statisztika és nem PR-eszköz. Egy rendszer – és ha ezt nem értjük meg időben, nemcsak a pandát, hanem az egész erdőt elveszítjük.
National Geographic
Nyitókép: SITA
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
