Szent Carlo Acutis (1991–2006) a jezsuiták által fenntartott milánói XIII. Leó Intézet diákja volt. Tizenöt évesen, 2006 szeptemberében váratlanul megbetegedett, és rendkívül agresszív, gyors lefolyású leukémiában október 11-én meghalt. XIV. Leó pápa 2025. szeptember 7-én Rómában szentté avatta őt.
A könyv szerzője torinói szalézi pap, publicista, ifjúságpasztorációval és katekézissel foglalkozik. Olaszország legnépszerűbb hitoktatóknak szóló folyóiratának (Dossier Catechista) a főszerkesztője, valamint számos nagysikerű, fiataloknak és nevelőiknek szóló könyv szerzője. A Don Bosco Kiadónál néhány héttel a kanonizálás után megjelent könyvében Isten influenszerének nevezi Carlo Acutist.
Umberto de Vanna kiemeli: Carlo átlagos, vidám fiú volt. Jómódú családban nőtt fel, amely nem volt különösebben nyitott a vallásra. Az iskolában ugyanazok az élmények érték, mint a társait, de ő mindegyiket tisztánlátó, szabad lélekkel élte meg. Iskolatársaival ellentétben, „hihetetlenül” lenyűgözte egy régre visszanyúló lelkiség, amelyet természetesen élt meg, ösztönösen szívta magába a hit világát, mintha a mennyországból csöppent volna közénk. Az ő mondanivalója a hozzá hasonló fiataloknak az, hogy
Egész életét Istentől megigézve töltötte, jelenlétét a sorsában meghatározóan személyesnek és értékesnek tartotta. „Bizonyára ez volt az, ami megrajzolta a körvonalait annak az eszményi példaképnek, amely aztán megnyitotta az utat életszentségének hivatalos elismerése felé. Az egész élete Isten és az ő világa körül forgott.” Vallotta: „Az Eucharisztia az én autópályám a mennyországba.”
A kötet írója leszögezi: Carlo nem követte az aktuális divatot. Híres mondása szerint: „Mindenki eredetinek születik, de sokan másolatként végzik.” Ez őrá egyáltalán nem volt jellemző. Tisztában volt istengyermeki méltóságával, és tudta, hogy azért kapta az élet adományát, hogy nagy dolgokat vigyen véghez. Rövid életét tevékenyen töltötte, hivatásként tekintett arra.
Felmerülhet bennünk a kérdés: honnan volt ereje, hogy szabad, boldog, életvidám, együtt érző és – különösen a rászorulókkal szemben – nagylelkű fiatallá váljon? Umberto de Vanna szerint minden azon múlt, hogy Carlo „teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy őt mérhetetlenül szeretik”. Ez az érzés volt az uralkodó az ő személyes történetében, amely kétségkívül annak is köszönhető, hogy szerető családban nőtt fel. Ám nem csak természetes jóság lakozott benne. „Az ő személyéből páratlan kegyelem sugárzott. Az általa megtapasztalt és továbbadott szeretetnek elsődleges forrása az evangéliumban található, Jézus személyében és Mária, Isten anyja iránti egyszerű áhítatában.”
Carlónak intenzív és tudatos lelki élete volt. Már 12 éves korában is naponta eljárt szentmisére, még akkor is, ha éppen tanítási szünet volt. Ebből merített erőt ahhoz, hogy minden egyes napot mély hittel éljen meg. Ez állandó tevékenység volt nála. Gyakran szentségimádás és egyéni ima is társult hozzá, amelyekben fontos szerepet kapott Szűz Mária. Minderről Carlo Acutis maga számolt be a még ma is működő weboldalán, amelyet most azok tartanak karban, akik ismerték és szerették őt.
Egyszer azt mondta a plébánosának: „Tisztelendő úr, szóljon, hogyha tévedek, de szerintem az Úr az egyetlen személy, akit nem kell előzetesen értesíteni arról, hogy szeretnénk, ha meghallgatna minket. Vele mindig megoszthatok bármit, akár még panaszkodhatok is. Némasága ellenére is kérdezhetek tőle, és elmondhatom neki, hogy mi az, amit nem értek. Aztán felfedezek saját magamban egy választ, amelyet ő címzett nekem: az evangélium egy részletét, amely utat mutat és biztonságérzetet nyújt.”
Említettük, hogy jómódú család egyetlen gyermeke volt. (A halála óta eltelt időszakban szüleinek ikergyermekeik születtek. Édesanyja álmában Carlo a túlvilágról ezt előzetesen közölte vele – a szerk.). Származásának és jó tulajdonságainak köszönhetően önelégült, énközpontú életet is választhatott volna. Ehelyett figyelmét nem önmagára, hanem azokra fordította, akiknek kevesebb jutott és bajban voltak. Sok zsebpénzt kapott, amit megosztott a hajléktalanokkal, akikkel gyakran elbeszélgetett; kezet is fogott velük. Édesanyja visszaemlékezése szerint fia egyszer leszidta őt, mert kinézett magának egy krémet, amely 50 euróba került. Carlo kiabálni kezdett vele: nem lehet ennyit költeni egy krémre, miközben emberek halnak éhen.
A könyv szerzője emlékeztet rá: valaki úgy definiálta Carlo életét, mint rendkívülit a hétköznapiak között. Ám Carlo élete mindig is különleges volt. A benne lakozó Szentlélek a kegyelem csodáját vitte végbe általa, abban az életkorban, amelyben rengeteg olyan kihívásnak vannak kitéve a fiatalok, amelyek eltérítik őket vagy megnehezítik, hogy megtalálják a saját útjukat és valami lényegesnek szenteljék magukat.
A könyv szerzője kiemeli, hogy Carlo a családja segítségével létrehozott egy kiállítást az elmúlt évszázadok eucharisztikus csodáiról, amely bejárta az egész világot. A tárlat egyik tablóján olvasható szöveg rávilágít az isten- és emberszeretet szoros egységére, s fölteszi a kérdést: „Mi segíthet nekünk többet ennek elérésében, mint az, ha elmerülünk a szeretet forrásában, az Eucharisztiában? Az Eucharisztián keresztül Jézus otthonra lel bennünk, és ezzel megnöveli képességünket, hogy befészkeljük magunkat a szívébe, hogy magunkra öntsük érzéseit és kívánságait, hogy gyakoroljuk az erényeit, amelyek miatt ő a mesterünk és példaképünk.”
A kötethez Paolo Martinelli OFM cap, Milánó segédpüspöke írta az előszót: „Ami a legnagyobb hatással van ránk ennek a 21. századi keresztény fiatalnak az életéből: a szabadság.
Szabad volt annak a csapdájától, hogy az aktuális divat rabjaként éljen; és szabad volt Krisztusért, szabadon kereshette és szerethette őt. Pontosan, ahogy Jézus is mondja az evangéliumban: ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek” (Jn 8,36).
A könyvet Domány Barbara fordította.
Umberto de Vanna: Boldog Carlo Acutis – 15 év barátság Istennel
Don Bosco Kiadó, 2025
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
