Törőcsik Mari 90: Az igazság maga Mellár Dávid2025. 12. 27., szo – 12:42
Többször is nyilatkozta: sem múzeumot, sem emlékházat nem akar a halála után. Kérését tiszteletben tartva talált vevőre budai lakása és a magyar–osztrák határ közelében fekvő, egykori velemi otthona. Egyedül Pély, a szülőfaluja büszkélkedhet állandó Törőcsik Mari-kiállítással. De ott is csak két egybenyíló szoba várja az érdeklődőket fényképekkel és pár családi ereklyével.
Törőcsik Mari születésének 90. évfordulója alkalmából most a Bajor Gizi Színészmúzeum fényes terme emlékezik minden idők egyik legnagyobb magyar színésznőjére, aki országos gépíróbajnokból lett a magyar színháztörténet egyik legjelentősebb alakja.
Több tucat fénykép a falakon, és majdnem egyórás, vetített dokumentum-összeállítás. Mintha csak egy családias hangulatú, kis művészmoziban ülne az ember, úgy tölt el csodás perceket a szerepről szerepre változó, Kossuth- és cannes-i életműdíjas színésznővel, akit egykor Karlovy Vary és Trencsénteplic fesztiválja is szépen megünnepelt.
A legnagyobb meglepetés azt az érdeklődőt várja, aki úgy gondolja, minden arcát ismeri már a színésznőnek. Ezek a felvételek ugyanis a Törőcsik család hagyatékából kerültek a falakra. A képek zöme az ötvenes-hatvanas években született, főleg fesztiválmeghívások és külföldi utazások alkalmával. Ezek közül emelkedik ki Keleti Éva budapesti felvétele, amely egy belvárosi kirakat előtt készült Törőcsik Mariról. Egy kalapszalon előtt áll ridiküllel a kezében, belefeledkezve az üzlet kínálatába. Mintha csak azon töprengene: megvegye, ne vegye? Imádta ugyanis a kalapokat, egész gyűjteménye volt belőlük, és elegáns, egyedi darab volt mindegyik.
„Az elegancia mindenekelőtt magatartás. Színésznek kötelező” – vallotta.
Vagyis kalap ide, kalap oda, a lényeg belülről fakad. Különösen az ő esetében.
Több képen láthatjuk víz mellett. Huszonkét évesen két tengerész között, fonott kosárkával a kezében a francia Riviérán. A két Ferenccel, Bessenyeivel és Kállaival a Balatonon. Tordy Gézával és másodszor is Kállai Ferenccel a Duna-parton. Egyedül a Tiszánál. Szívének ez volt a legkedvesebb folyó. Ott nőtt fel a közelében, a Tisza partján sétálgatott szabadidejében a szolnoki színházban született Száz év magány próbaidőszaka idején, és lányától, Teréztől is azt kérte: hamvai egy részét szórja majd a Tiszába.
„Félek a víztől – mondta –, közben imádom a vizet. Ha valahova eljutok, ahol van folyó vagy tenger, már dobom is le a cipőmet, és lépek bele.”
Cannes, Párizs, Karlovy Vary fényében, finom mosollyal az arcán maga a megtestesült báj. Utazott a Két vallomással, a Körhintával, a Holt vidékkel. A cseh fürdővárosban csoportképen is megörökítették az orosz Irina Szkobcevával, a román Irina Petrescuval, a cseh Jana Brejchovával és az argentin Ivana Kislingerrel. Brejchová kesztyűs kézzel fogja magyar kolléganője karját. Kérdeztem róla egyszer Törőcsik Marit. Azt mondta: „Kár, hogy színházban keveset játszott. Gazdagabb lehetett volna a színészi eszköztára.” Neki ez is megadatott. A színpadi szerepek széles és színes skálája. Major Tamástól Zsámbéki Gáborig, Ljubimovtól Vasziljevig a legjobb rendezőkkel dolgozott. Pályája utolsó szakaszában a legtehetségesebb fiatalokkal. Schilling Árpáddal, Rába Rolanddal, Zsótér Sándorral. Bízott bennük, hitt nekik. Formálhatták, gyűrhették, irányíthatták. Ment velük. Követte őket. Kitartott mellettük.
Áll az őszi napfényben a Notre-Dame előtt. Sérült bokával, mezítláb ül ki tudja, hol, az utca kövén. Kolotoč-plakát mellett egy csehországi kis mozi bejáratánál.
Szegfűt szagolgat Psota Irénnel. Önfeledt pillanat Ruttkai Évával. Szívószállal üdítőt szürcsöl. Szénakazalba dőlve, valahol vidéken. Kosztolányi Dezső özvegyével, Harmos Ilonával és Mezei Máriával az Édes Anna bemutatója után. Selmecbányai dombon, a fűben megpihenve a Szent Péter esernyője forgatási szünetében. Semmi póz, semmi kikacsintás, semmi manír.
Egy érzékeny, belső szépséget árasztó, mindig visszafogott művész, aki játék közben nyílt meg színpadon és a kamerák kereszttüzében. Szárnyalt, ha jókedve volt, szárnyaszegett madárként zuhant magába, ha bántották, keserű volt, ha sértve érezte magát, de mindig, minden helyzetben alázatos az élettel szemben.
Van néhány fotó a falakon Ausztráliában letelepedett húga, Törőcsik Juli objektívéből. Érett, megfáradt nő, nem kevés fájdalommal az arcán. Tekintetében már Déryné sorsa is ott van, a majdani nagy alakítás, amelyért Cannes-ban díjazták.
Pezsgőzik Fábri Zoltánnal, Makk Károly nyom puszit az arcára. Előbbinek a Körhinta, utóbbinak a Szerelem női főszerepét köszönheti. Ha csak ezt a két filmet forgatta volna, ha csak a szerelmében megtört Pataki Marit vagy a börtönben sínylődő férjét hazaváró Lucát hagyta volna ránk (ez utóbbiért Chicagóban díjazták), akkor is a legnagyobbak között emlegetnénk.
A költő Pilinszky János szavai szerint Törőcsik Mari „nem alakítja, ő táplálja a szerepeit, lázas ihlettel és folyamatosan. A színpadi alak számára nem kész ruha, amit estéről estére magára ölt: szemünk láttára, pillanatról pillanatra emeli ki szerepét önmagából és szövegéből, a teremtés forrón csupasz és kockázatos gesztusával. Józan és sugallatos egyszerre. Ezt a szélsőséges és nagyszerű ellentmondást csak zseniális művész tudja elviselni és megvalósítani. Kivételes lélek, ki egyszerre senkié és mindenkié.”
Pilinszky képeslapon üzeni neki: „Az ember végül eljut Waterlooba.”
Waterloo Törőcsik Mari esetében a színjátszás legviszontagságosabb csatatere. Maga a színpad. Mindegy, hol. Budapesten, Győrben, Szolnokon, Kaposváron, Moszkvában Vasziljevvel, vagy a Száz év magány Ursulájaként Bogotában.
„Micsoda útjaim voltak nekem…” – énekli a Maár Gyula által rendezett Színész vagyok című portréfilmjében, amelyből rövid részletet látunk a Bajor Gizi Színészmúzeum kis házi mozijában.
Itt ragyognak fel Törőcsik Mari színpadi alakításainak fényes gyöngyszemei. Filmszerepei közül is a legfontosabbak. Úri muri, A szerelem ára, Vihar, Ördögök, Boldogtalanok. A mozivásznon: Szerelmem, Elektra, Szegény Dzsoni és Árnika, A szarvassá változott fiúk.
„Talán volt egy-két est, ami nincs megnevezve” – énekli mélyről feltörő hangon.
„Tíz perc elég, hogy a közönség teljesen átfordítson, és a legragyogóbb formádat nyújtsad!” – mondja tükör előtt ülve, nemzeti színházi öltözőjében.
„Nem nyugszom nappal, mert nem akarok nyugodni” – szakad ki belőle.
És a verdikt: „Én az igazság vagyok.”
Az volt, az ma is, és az marad örökre. Az igazság maga.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
