Ez utóbbit harmincnégy esztendősen írta, karácsonyi tárcaként jelent meg a Pesti Hírlapban 1934. december 25-én (említett verse ugyanott, három évvel később látott nyomdafestéket). „Az újságírás nem árt az írónak; kitűnő iskola és gyakorlat” – vallotta a publicisztikában is meghatározót alkotó Márai.
„Kedves Jézuska – írja tehát 1934-ben Márai (alábbi idézet csupán sűrítménye a teljes szövegnek) –, ezen a karácsonyon hadd mondjak én is egy vágyat. Nyakkendő nem kell. Meleg nyakbavaló kendő sem kell. S akármilyen különösen hangzik, könyv sem kell, mert annyi van már, hogy öt élet is kevés lenne, míg elolvasom valamennyit. Nem kell semmiféle emberi megoldás, mert valamennyit ismerem már, s még csak azt sem mondom, hogy teljesen reménytelenek az emberi megoldások: éppen csak olyan emberiek. Nem kell semmi, ami hasznos, sem ami tündöklő és fölösleges. Add vissza a művészetet: a zenét, a tiszta irodalmat, a nemes gondolatokat, a tökéletes képeket és szobrokat, add vissza, bűntudat nélkül, az embereknek mindazt, ami emelkedettebb és tisztább, mint az élet. Nagyon sok ez?… Azt hiszem, nagyon sok. Ha ez is egészen lehetetlen, akkor szerénytelen leszek, és többet kérek. Add, kedves Jézuska, városok, utazás, művészet és tenger helyett, hogy ne szenvedjenek fölöslegesen az emberek. Nem kell semmi más, kedves Jézuska, csak kevesebb legyen a szenvedés. Lehetetlen ez? Nézz körül a földön, száz- és százmillióan kérik, némán, ezen a karácsonyon: add a békét”.
A fiatal Márai Sándor szikár, letisztult sorai ma is megtorpanásra intik az adventi forgatagban nézelődőt, tétován ajándékot keresőt. Talán meg is áll egy szusszanásra, talán éppen az utolsó pillanatban, még szenteste előtt és eltöpreng: mire is lenne igazán szükség? Mi lenne az az ajándék, amelynek teljes szívből örülni lehet? Persze, az apróságok várakozását valahogyan be kell teljesíteni, ehhez nem fér kétség, bár az már kérdéses, kell-e vajon a tizenharmadik játékautó a meglévő tucatnyi mellé? És a huszonötödik baba a meglévő kéttucatnyi mellé? Kabát, nadrág, cipő, ing talán még jöhet, ha éppen arról írt az angyalnak az a nyílt tekintetű apróság… De másnak mi legyen? És mégis, miért utasít vissza mindent Márai, ami „tündöklő és fölösleges”?
Vélhetően azért, mert már mégoly fiatalon is tudta, hogy a fontos és a jelentéktelen közötti határvonal – noha markáns és erőteljesen kijelölt szakasz – alig észrevehető. Lappangó, rejtőzködő. Ott van, félreérthetetlenül ott húzódik, mégis észre kell venni, meg kell látni. Márai valójában ezt teszi: azt kéri a Jézuskától – némelyek merenghetnének, ez esetben mi a jelentősége a kicsinyítő képzőnek, hiszen az író nem a kisdedet, hanem a későbbi Mestert szólítja meg –, hogy kevesebb legyen a szenvedés. És legyen béke, melyet száz- és százmilliók kérnek.
Kívánhatott-e többet, jelentősebbet a zűrzavaros harmincas években a Mester születésnapján? Lehet-e vajon emberibb és szükségesebb ajándék után sóvárogni ma, egy szűk évszázad múltán, mint amiről Márai Sándor, a felvidéki származású magyar író beszél? Aligha. A béke mellé talán még a békesség kérhető, igen, békesség is legyen, kedves Jézuska, és már meg is van a tökéletes ajándék…
Sepsiszentgyörgy belvárosa adventi fényben – képünk illusztráció. Fotó: Facebook / Sepsiszentgyörgy Önkormányzata / Kristó-Gothárd Hunor
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
