Nem lesz magyar film az Oscar-gálán – Kiesett az Árva Kulcsár Gábor2025. 12. 17., sze – 09:13
Idén sem került be a magyar jelölt a legjobb nemzetközi filmek versenyébe.
Magyarország idén az Oscar-díjas Saul fia rendezője, Nemes Jeles László legújabb filmjét, az Árvát nevezte az Oscar-díjra. A történet az 1956-os forradalom leverése után játszódik, és egy fiatal fiút követ, akinek egy nap váratlanul egy idegen férfi lép az életébe, azt állítva, ő a háború alatt eltűnt apja.
A film az idei velencei filmfesztiválon debütált, a kritikusi visszhang azonban nem volt túlzottan pozitív, legalábbis nem annyira, mint Enyedi Ildikó Csendes barát című drámája esetében. Az Amerikai Filmadakémia által közzétett Oscar-rövidlista alapján – mely 12 kategóriában listázza a „selejtezőn” átjutott filmeket – pedig már nincs is versenyben.
A legjobb nemzetközi film kategóriája a jövő évi Oscar-gála egyik legtelítettebb mezőnye lesz. A feltételezett jelöltek közül jó eséllyel három is versenyben lesz a gála fődíjáért: A titkosügynök című brazil thriller, az Érzelmi érték című norvég dráma, valamint a Csak egy baleset volt című Arany Pálma díjas iráni film, mely Franciaország jelölésében indul, a film rendszerkritikus mivolta miatt ugyanis az anyaország jelenleg is bebörtönözné a rendező Dzsafar Panahit. A nemzetközi felhozatalból jó esélyekkel indul még a Sirāt című spanyol posztapokaliptikus dráma, valamint a dél-koreai Nincs más választás, Park Chan-wook legújabb műve is.
Kapcsolódó cikkünk
Miután tavaly A szent füge magja a negyedórás álló vastaps ellenére is alulmaradt a cannes-i díjátadón, a bizottság idén úgy döntött, végre meghallja Irán segélykiáltását. Az Arany Pálmát a Csak egy baleset volt című lélektani dráma nyerte, melyet rendszerkritikus rendezője, Dzsafar Panahi titokban forgatott le. Vajon megérdemelte a kitüntetést?
A történet középpontjában egy csapatnyi traumatizált iráni polgár áll, akik egy nap foglyul ejtenek egy féllábú férfit – azt gyanítják ugyanis, hogy amikor anno hónapokat töltöttek politikai foglyokként, ő volt a kínvallatójuk. Mivel azonban a rabok szemét rendszerint elfedik, igazán biztos egyikük sem lehet a férfi kilétében. Vajon meddig hajlandóak elmenni a bosszúért, ha az ennyire bizonytalan?
Hidegen tálalva
A Csak egy baleset volt kellemesen meglepi a gyanútlan nézőt azzal, hogy már az első pillanatban sem elvont művészdrámaként, hanem pörgős, feszült thrillerként mutatkozik be. A magas tétek és a szokatlan, de megkapó drámai alaphelyzet azonnal beszippantanak, a főszereplők hektikus viaskodása és a túszakció bonyolódása pedig helyenként Tarantino legnagyobb klasszikusait idézi. Azért viszont mindenképp dicséret illeti Panahit, hogy filmje legmenőbb pillanataiban sem kezeli vásári látványosságként a tragédiát, amit feldolgoz. A főszereplők profin előadott vallomásai keserves részletességgel tárják elénk, hogyan bánik az iráni hatalom azokkal, akiket jogos követeléseikért ellenségnek titulál – idővel talán mi magunk is ugyanabba a dilemmába esünk majd, amivel a csapat is küzd: vért akarunk, de nem biztos, hogy jó helyről készülünk azt lecsapolni. A rendszer, de leginkább a kiszolgáltatott átlagember morális korlátai keltette frusztráció a film legerősebb eleme.
Dzsafar Panahi díjnyertes karrierje során gyakran kritizálta Irán teokratikus vezetését. Életművéért ült már börtönben, és 20 évre a filmkészítéstől is eltiltották. Ő persze titokban folytatta az alkotást, 2011-ben pedig Ez nem egy film címen csempészte be egyik művét a cannes-i filmfesztiválra. A Csak egy baleset volt is titokban, a lehető legkisebb stábbal forgott. Köszönőbeszédében arra kérte az embereket, hogy bármit is gondolnak Iránról, tegyék fel maguknak a kérdést: lehet-e bármi fontosabb, mint hogy az ország szabad legyen?
Tekeredik a kígyó
Az összkép viszont sajnos mindezek ellenére sem makulátlan. A 100 perces játékidő például paradox módon egyszerre túl hosszú és túl rövid. Túl hosszú ahhoz, hogy kreatív, de inkább rövidfilmhez illő alaphelyzete ne váljon kissé önismétlővé, ugyanakkor túl rövid ahhoz, hogy kívánt jellemfejlődéseit hitelesen kibontakoztassa. Az volt az érzésem, hogy a szereplők minden átmenet nélkül váltakoznak az „irgalmas samaritánus” és a „bosszú angyala” szerepek között. Panahi talán épp arra akart rávilágítani, mennyire természetellenes emberségesnek maradni egy agresszióra épülő közegben, de egészen biztosak sosem lehetünk benne, mire gondolt a költő. Már csak azért sem, mert néha a semmiből csúsznak be olyan, szörnyen kizökkentő, humoros(nak szánt) jelenetek, amik látszólag teljesen szembemennek a film óvatosan felépített, komor hangulatával.
Arany-e, ami fénylik?
Annyit mindenképp az élmény számlájára írhatunk, hogy a lehető legjobb benyomással búcsúztat el. A lezárás katartikus, átgondolt és rendkívül intenzív – a film csúcspontja. Mégsem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ugyanezt a történetet és mondanivalót én már tavaly is láttam, csak akkor A szent füge magjának hívták, és hatásosabb volt. Személy szerint jobban örültem volna, ha az Arany Pálma Joachim Trier kezében landol, aki korunk talán leghitelesebb családi drámáját tette le az asztalra Érzelmi érték című filmjével. De arról, úgy gondolom, lesz még alkalmunk áradozni.
Magyar nagyjátékfilm legutoljára 2019-ben került fel az Oscar-rövidlistára – Tóth Barnabás Akik maradtak című történelmi drámája képében.
A végső Oscar-jelölteket január 22-én jelentik be, a gálát pedig március 16-án tartják. Hosszú idő után új kategóriával bővül a mezőny, a legjobb castingot is díjazni fogják.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
