– Gyorsan gyorsan! – Gyorsan?
– Mit?
– A víz! A víz!
-Milyen víz?- nézek bután, mert hát akármekkora árvíz, a második emeletre azért csak nem… különben is van egy jó kis felfújható gumicsónakunk…
– A magzatvíz! Gyorsan!
Vészhelyzet
De hát ez… ez lehetetlen… A számítógép szerint egy hónap múlva. Az orvosok szerint két- három hét. Igaz, az egyik kis kopasz azt mondta, hogy most már bármikor… de ezt csak úgy csendesen mondta, úgyhogy nem is igen figyelt rá senki.
– A táskát! – rendelkezik amúgy bizonytalan hitvesem a vészhelyzet szülte határozottsággal.
Egy hónapja készenlétben
Jajjajjajj! Jézusmáriaszentjózsef. Nyakunkon a gyerek! A táska, a táska!
De azért ez is milyen egy dolog attól a gyerektől, hogy csak úgy… jön. Mikor neki tetszik vagy mi.
– Minden megvan?
– Egy hónapja készítem… ne kérdezz hülyeségeket, adj egy törülközőt.
Rettenetes helyzet
Intermezzo az autónál.
– Kicsit pislákolt a kijelző…
Remek. Na mindegy. Húsz kilométerre biztos elég, aztán meg… kérek valahol, vagy ilyesmi… bár éjjel egykor…
Egy gyors telefon a kórházba a doktor úrnak, igen, már vár. Mondja monumentális nyugalommal. Hogy lehet így beszélni a telefonba, mikor ilyen… rettenetes helyzet van?
Az asszony nyugtatgat
– Erre tessék – int a nővérke. – Az egészségügyi kártyát kérem.
– Jujj… az otthon maradt!
– Hol a… bánatba?
– A telefon mellett… a jogosítvánnyal meg a…
– Elég lesz egy személyi igazolvány is.
– Az is ott maradt. De nem baj, mert úgyis haza kell menned, mert kell ez és ez meg két amaz meg négy ilyen meg négy amolyan… Nyugi, még van időnk – nyugtatgat az asszony. Engem!
Se iratok, se benzin
Mi lett volna, ha nem egy hónapig pakolásszuk azt a… nyomorult táskát?
– Ha esetleg megállítanak a rendőrök, magyarázd el a helyzetet…
Hogyne. Alezredes úr, tessék már engem inkább visszafelé ellenőrizni, mert véletlenül épp nincs nálam egy büdös irat se, meg amúgy is mindjárt kifogy a benzinem… mellesleg meg apa leszek, vagy mi a szösz…
Mi, férfiak
Várakozás a csillogóan tiszta, vakító fehér fényben fürdő előtérben. Ha jól tudom, az apukák ilyenkor egyik cigaretttát szívják a másik után és idegesen jának fel és alá. Legalább a körömrágásra rászokhattam volna. De mindent csak halogatok én is.
Doktor érkezik, biccent. Biccentés vissza. Most mit szaporítsuk a szót, mi férfiak.
A rétes mindjárt megsül
Bentről egy akkora ordítás, hogy belereszketnek az ablaküvegek. Hű, mit csináltam. Vagyis csináltunk. Csak gyere ki épségben, asszony, holtomig a szolgád leszek. Vagy legalább egy hétig.
Nővérke érkezik.
– Nincs semmi probléma… most vizsgálat, egy-két órán belül szülés.
Mosolyog. Ha tudnád, milyen hálás vagyok neked, te drága. Úgy beszélt, mintha azt mondta volna: – A rétes mindjárt megsül.
Mintha minden rendben lenne
Na. Mindjárt vidámabb a hangulat a fedélzeten. Várunk, mint a pinty. És ahogy egy pinty tud várni… Nicsak, a falon is van egy kisfiú, egy óriási gyógyszerplakáton. Ha a pici szedni fogja ezt a készítményt, akkor olyan boldog és egészséges család leszünk, mint a képen látható. Rettenetes. A kisfiú arca teljesen eltorzult, arcán őrült vigyor, nyelve jó tíz centire kilóg. Apuka és anyuka mereven mosolyog, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Annyit kibírt már e szív…
Borzasztó… Ha belegondolunk, mennyi minden van… Nyitott gerinc és nyúlszáj és csípőficam és… Ha esetleg túl leszünk rajta, én elmegyek a templomba… vagy veszek egy üveg borovicskát… Olyan gyengeséget érzek a szívem körül. Ez a szülés előtti trauma apukáknál, olvastam valami ilyesmit. Remélem, nem esek össze. Kitartás, öregem, mindjárt túl leszel rajta… annyit kibírt már e szív…
Nővérke, csomaggal
Nővérkék érkeznek. Frissen, csivitelve, fürgén kopogva a műanyag padlón. Ezt hogy csinálják? Hogy ilyen… elevenek, reggel háromkor?
Lift zörren, gurítható ágyon hatalmas hasú anyuka zihál verejtékes homlokkal.
– Ő már mindjárt megszül – súgja oda a nővérke, aki, úgy látszik, a bizalmába fogadott. Vagy olyan szerencsétlenül néznék ki?
Tíz perc, húsz perc, félóra. Nővérke jön, valami fehér csomagocskával, benne valami kis barna, helyenként lilás, de haja is van.
Háromötven
– Itt van az apuka?
– Öö… az előbbi hölgy férjére tetszik gondolni? Nincs itt senki, csak én…
– Maga, maga. Fiú, háromötven.
Most valami aprót kér, vagy mi?
– Egészséges. Milyen szép haja van – öleli a nővérke a csomagot, mintha… mintha az övé lenne.
Kicsi, barna, kékszemű
Mármint hogy én? Hogy én volnék az apuka? Keblemre, világ, hadd öleljelek meg. De soha senkinek nem fogom elmondani, hogy egy nappal előtte álmodtam róla. Úgy volt, hogy egy takaró alatt mocorgott valami… és ahogy lassan, félve felemeltem a takarót, előbukkant. Kicsi volt, barna, kékszemű, sokhajú. Pontosan, mint ez a csomagocska.
Csend, hallgatás
Nővérke el, csomaggal együtt. Vörös köd van, csillagok. Fuvallat kél, talán az Élet szele csapott arcon. Kitolják a hős anyát, egyik kezét hanyagul a feje alá teszi, mintha nem is történt volna semmi.
– Jól vagyunk – mosolyog. – Nyugodjál meg…
Csendben fogom a kezét és szokás szerint hallgatok, mikor szokás szerint annyi mondanivalóm lenne. Még int a kórterem ajtajában.
A doktor nyugtatgat…
Akkor… akkor én most mehetek haza?
A doktor érkezik, már civilben.
– Jó reggelt… a gyerek egészséges. Nem volt semmi komplikáció. Tessék nyugodtan hazamenni.
Ma itt mindenki engem nyugtatgat?
– Köszönöm szépen, doktor úr…
Int, visszaintek. Mi férfiak…
Magának könnyű, doktor úr. De nekem ez volt az első szülésem.
Tóth Ferenc
Nyitókép: Pixabay
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
