Azt állítják
Nem értek én valamit. (Tudom, nem vagyok egyedül.) A senki, az ugye, senki. Annak született, az is marad. A valaki, hát az meg valaki. Namármost. Mostanáig előrajzott a semmiből jó néhány senki, és azt állítják (pimaszul), hogy ők – valakik.
Mint tudjuk, ez teljességgel lehetetlen. Ha valaki egyszer senki, akkor teljességgel világos, hogy még egysejtű korában sem mocorgott benne a tehetség halvány visszfényének egyetlen fotonnyi atomrezdülése sem. Még terra giga megatörtnyi végső abszolút oszthatatlan része se. Mert ez így működik, mint a végtelen univerzum minden egyszerű törvénye.
Egy Senki ezt persze nem tudja. Honnan is tudhatná, hisz ezért – senki. (Meg ahhoz gondolkodni is kéne, ami a senkiknek igen fáradságos meló lenne, ha egyáltalán megpróbálnának hozzáfogni.) Miheztartás végett: végtelen tisztelet illet minden senkit, aki ezt tudja magáról, még inkább azokat, akik ezt minden különösebb lelki megrázkódtatás nélkül el is mondják. Én asszondom (kövezzenek bár meg): egy igen öntudatos senki a legjobb úton van affelé, hogy valaki legyen.
Képzeljék csak el: néhány ilyen senki, aki elindult a valakiség felé vezető úton… és csatlakozik hozzájuk néhány igazi valaki… esetleg (de ez már tényleg meseszerű) néhány legvalakibb valaki… És kész is a modern társadalom, egy olyan, amihez képest Platón Atlantisza egy primitív, nyomorék katyvasz és amihez képest a klasszikus athéni demokrácia csak bunkóval hadonászó paleolit csőcselék. Be szép is lenne, istenem…
Na de vissza a földre, mert nem ez van. Búbánatos pesszimisták szerint meg nem is lesz, sőt, soha nem is volt. Mert nézzed: itt egy senki, most mászik fel a színpadra. Énekelni fog. Azt ugyan nehezen, mert ahhoz hang is kéne. Szólhatna neki valaki. Valaki szól is.
Erre senki magabiztosan kijelenti, hogy a zsűri rosszindulatú pernahajderek gyülevész társulása, akik azzal a konzervatóriumi botfülükkel, esetleg a zenei pályán lefutott húsz-harminc éves karrierrel a hátuk mögött nyilvánvalóan nem képesek értékelni az ő csodálatosan fantasztikus egyedülálló tehetségét, mely olyan magas dimenzióba hágott, hogy képzett elme számára már-már teljességgel felfoghatatlan. Azzal visszavonul a tus alá kornyikálni, és gőzerővel készül a következő tehetségkutatóra. És nem zavarja az sem, hogy a környezetében mindenki füldugóban mászkál a lakásban, és két rákötözött kispárnával alszik a fülén.
Ez a másik meg? Már a hálószobában is raklap méretű festőpalettával közlekedik, mert hátha pont ott szállja meg az ihlet. A tudományos magyarázat szerint bal mellékvese hormonális együtthatása leképződik az ellenkező oldali agyfélteke mentális mátrixába, s ezt egy máj-transzformáció juttatja a szembe és a kézbe, melytől – csak úgy – kifolynak a színek, valamint a vonalak. Hát azok nagyon kifolytak.
De már vernisszázson kóborol, karcsú ujjai közt elegáns borospohárral, s lám: közönsége is akad. Vagy legalábbis akadgat. A senkik nem szívesen maradnak egyedül: esetleg szembe kéne nézni a semmivel, és nyomban kiderül, hogy… szóval ezt nem vállalják.
Én mondom, akkor már inkább tényleg öntudatos senkinek maradni, őrizvén a valakivé válás halvány reményét. Legalább.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Archívum
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
