Török Nándor talán nem is sejti, hogy nem éppen szokványos alkotói pályájával sokaknak példát mutat, ha éppen nem példaképnek tekintik máris. Nemcsak azért, mert vállalta a viszonylag késői pályakezdéssel járó, kissé költői kifejezést használva „gyötrelmeket”. Meg az örök bűntudatot, amelyet szülőföld elhagyása óhatatlanul okoz, ugyanakkor vállalva, hogy elmenni muszáj, hogy az ember beteljesítse saját sorsát. Inkább talán azért, mert vidéki létére, polgári foglakozása ellenére sikerült eljutnia odáig, hogy tudatosan kimondja, amit gondol, jóról, rosszról. Mindezt egy olyan világban, ahol sokaknak – alkotóknak – is már a megkülönböztetés maga is szemmel láthatólag problémás.
„A patak partján a görbe fűz csak állt ott…”
A szerző neve mifelénk ismerősen csenghet még azok számára is, akik semmilyen különösebb kapcsolatot nem ápolnak a kortárs magyar irodalommal. Török Nándor leleszi születésű, édesanyja kaposkelecsenyi, egyik nagybátyja a nagykaposi gimnázium tanára volt. És végül, de nem utolsósorban másik nagybátyja, Török Elemér volt kissé elhagyatott vidékünkön „A” költő, aki bozontos bajszával, jellegzetes kalapjával gyakorta felbukkant például a Latorca vendéglő teraszán is.
Török Nándor is a kaposi gimnáziumba járt, de már nem itt érettségizett, hanem Selmecbányán, aztán Magyarországon, kertészmérnökként szerzett diplomát. Saját bevallása szerint a főiskolán már írt verseket, de aztán hosszú szünet következett. 2015-ben kezdett publikálni. Akár „a termékeny hallgatás” éveinek is nevezhetnénk ezt a húszéves időszakot, hisz 2017-ben már nem csak az „Irodalmi rádió legjobb szerzője”, de egyben a „Természet poétája” cím büszke birtokosa is.
Azóta hat kötete jelent meg, több, mint ötven antológiában szerepelt, és talán enyhe túlzással, de „díjakat díjakra halmoz.” Mestereinek vallja az ókori klasszikus költészet művelőit, Anakreónt, Ovidiust és Catullust. Tőlük igyekezett ellesni a klasszikus költészet alapelveit, otthonosan mozog a verslábak és a hexameterek nem-bennfentesek számára áthatolhatatlan szövevényében. Az egyik legnagyobb, természetesen a magyar költők mellett, számára még mindig Dante, azon belül is Az isteni színjáték.
A versíráson kívül, ami mondhatnánk, minden költő dolga, szívesen szaval, előadásokat tart Babitsról és Dantéról (tagja a Magyar Dantológiai Társaságnak), fordít angol, szlovák, cseh nyelvből. Nagykaposra ezúttal Gilányi Istvánnak, a gimnázium magyartanárának meghívására érkezett, aki egyben a Magyar Házban zajló irodalmi est házigazdája is volt.
– Izgulsz? – indított a házigazda egy egyszerű, de „in medias res” kérdéssel, amire a delikvens, akarjuk mondani, a vendég töredelmesen bevallotta, hogy bizony, igen, izgul, barátok, ismerősök között főleg, noha távolról sem ez az első író-olvasó találkozója. A további vallatás során kiderült, hogy a hat kötetből öt „meglehetősen visszhangtalanul” jelent meg – ahogy a szerző finoman fogalmazott -, valamint az is, hogy modern szerző számára legjobb, ha inkább saját kézbe veszi az önmenedzselést.
Első versélményei öt-hat éves korában érték, nagyapja Arany János: Mátyás anyja c. versét szavalta fejből. Innen már egyenes út vezetett a szavalóversenyekhez. „Ezeket akkoriban nyűgnek éreztem” – vallja be töredelmesen. Sokat olvas, de már nem válogatás nélkül: „Amit fiatalkoromban letettem egy-két sor után, ma már szívesen veszem elő.”
Nem meglepő módon Arisztotelésszel, Platónnal is szívesen foglalkozott: „A humanizmust éreztem meg az ókori írásokban.” Ugyancsak nem meglepő módon szívesen és gyakran idéz klasszikus szerzőktől, de ezeket mindig egyértelműen jelzi is. „A posztmodern irodalom már nem is jelzi az idegen szövegeket. Ezeket nem szeretem.”
Találkozott Áprily Lajossal, akinek természetszeretete nagy hatással volt rá, és akinek egyik versét egy elhagyatott vadászlesről skandálva sikerült előadnia, teljes hangerővel. A sorsdöntő esemény egyetlen tanúja élete párja volt, aki mindezidáig hűen megőrizte a titkot. „Ajánlom mindenkinek” – vallja a szerző.
Városi témákról kevesebbet ír, ahogyan azt a szemfüles műsorvezető is megjegyezte. „Valahogy nem ihletett meg.” Óhatatlanul szóba kerül Dante is. „Ahol tudom, propagálom. Etalon kellene, hogy legyen. Az isteni színjáték csak a csúcs. Az értelmet tartotta az ember legfőbb erényének.”
Minden beszélgetés egy idő után eljut a „Honnan jöttünk, hová megyünk?” problémakörig, mely kérdések luftballonja évezredek óta lebeg az emberi történelem véráztatta síkságai felett. Új válasz nem született az est folyamán, műsorvezető és előadó, sőt, valószínűleg a közönség is nagyjából ugyanarra a következtetésre jutott: „Mit keresünk a földön? Boldogságot.”
Műhelytitkairól vallva a szerző elárulta, hogy szívesen alkot az álom és az ébrenlét határán, abban a titokzatos időszakban, amikor még nem ébredtünk fel, de már nem is alszunk teljesen. „Mindenképpen papíron kezdem, csak legyen a közelben.” Azt is elmesélte, hogy első verseit egy franciatanárnak mutatta meg, akinek a kertjét járt gondozni. „Azonnal az volt a véleménye, hogy ezt ki kell adni.” „A sikert vártam ugyan, de azért mindig, most is vannak kétségeim.”
Az igazságkeresést egyértelműen a költő feladatának tekinti. „Fontosnak tartom, hogy az igazság ki legyen mondva. Nem árt, ha ezt költő mondja ki.” Ars poétikájának talán leglényegesebb részét a végére tartogatja: „Nem akarok sok verset írni. Inkább jókat.”
„…elhagytalak téged, apámat, anyámat,
és még mi minden jót, magam sem tudom.”
Török Nándor talán nem is sejti, hogy nem éppen szokványos alkotói pályájával sokaknak példát mutat, ha éppen nem példaképnek tekintik máris. Nemcsak azért, mert vállalta a viszonylag késői pályakezdéssel járó, kissé költői kifejezést használva „gyötrelmeket”. Meg az örök bűntudatot, amelyet szülőföld elhagyása óhatatlanul okoz, ugyanakkor vállalva, hogy elmenni muszáj, hogy az ember beteljesítse saját sorsát. Inkább talán azért, mert vidéki létére, polgári foglakozása ellenére sikerült eljutnia odáig, hogy tudatosan kimondja, amit gondol, jóról, rosszról. Mindezt egy olyan világban, ahol sokaknak – alkotóknak – is már a megkülönböztetés maga is szemmel láthatólag problémás.
Tóth Ferenc
Nyitókép forrása: Körkép.sk
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
