A Szentatya és a harisszai Libanoni Miasszonyunk-kegyhelyen összegyűlt négyezer ember előtt december 1-jén egy szerzetesnő, egy migráns munkavállaló és két pap adtak képet a háborús fenyegetésben élő országban munkálkodó egyházról, amely elviszi a megbocsátást a börtönökbe, és ahol otthonra találnak azok is, akiknek el kellett hagyniuk hazájukat.
Egy plébános Libanon északi részéről, a szíriai határról; egy iskolaigazgató szerzetesnő, aki úgy döntött, hogy Baalbeck bombázása alatt is ott marad; egy Fülöp-szigeteki nő, aki a migránsok lelkipásztori szolgálatában dolgozik; egy börtönlelkész, aki a falak és a bűnök mögött arcokat és lelkeket lát – négy tanúságtevő beszélt XIV. Leó pápa előtt azon a találkozón, ahol püspökök, papok, szerzetesek és lelkipásztori munkatársak vettek részt a harisszai Libanoni Miasszonyunk-kegyhelyen december 1-jén, hétfőn.
Egy lelkipásztor a szíriai határról, aki hallja a hangtalan kiáltást
Youhanna-Fouad Fahed beszélt elsőként. Nyolc éve pap, nős és egy hatéves kislány apja. Debbabiyéban, egy kis faluban végzi szolgálatát az északon, a szíriai határnál, ahol muszlimok és keresztények együtt élnek. Előbb a bombázások, majd a gazdasági válság rendkívül nehézzé tették a plébánia helyzetét, áram és ivóvíz nélkül maradtak. Akik kezdetben elmenekültek, visszatérve már nem volt megélhetésük.
Amikor a szíriai rezsim összeomlott, a plébánia nagyon nehéz napokat élt át – meséli –, „de a legfájdalmasabb az volt, ami közvetlenül a határ túloldalán történt”;
Fahed atya hallotta meg „az első néma kiáltást”, amikor szíriai aprópénzt talált a vasárnapi mise perselyében. A plébánián minden nyugodtnak tűnt, de a látszólagos béke mögött egy szenvedő nép rejtőzött a libanoni válság miatt, és egy másik, még rejtettebb nép, amely „üldöztetést és száműzetést szenvedett el”. Elindult hát, hogy megkeresse azokat, akiknek segítségre volt szükségük, és találkozott családokkal, akik vallási üldöztetés miatt menekültek, rokonoknál húzták meg magukat, hogy megvédjék lányaikat az emberrablástól és a kényszerházasságtól. Voltak köztük a korábbi szíriai kormány alkalmazottai, voltak
Ezek az arcok, „amelyekre rányomta bélyegét a szenvedés – vallotta a pap –, feltárták előttem egy láthatatlan nép hitének mélységét: férfiak és nők, akik továbbra is szeretik Istent, csendben, akkor is, ha az élet mindentől megfosztotta őket”. „Azoknak a családoknak a nevében vagyok itt – mondta –, akik mindent elvesztettek,
Egy szerzetesnővér, aki a legnagyobb félelem idején is ott maradt
Dima Chebin SSCC, a Jézus és Mária Szent Szívének Kongregációja tagja soha nem fontolgatta, hogy elmenjen, még akkor sem, amikor 2024 októberében bombák hullottak Baalbekre, a többségében muszlim városra, ahol rendje 1882 óta működik.
– tette fel a kérdést a szerzetesnő, aki iskolaigazgató is. Úgy döntött – a görögkatolikus püspökkel egyetértésben –, hogy marad, és fogadja a menekült családokat, keresztényeket és muszlimokat, akik biztonságot és békét kerestek: „Megosztottuk egymással a kenyeret, a félelmet és a reményt. Együtt éltünk, együtt imádkoztunk, és kölcsönösen támogattuk egymást a testvériségben és bizalomban.”
A fegyveres milíciák gyakran voltak ott a környéken, és a félelem is ott volt – ismerte el a nővér, felidézve, amikor fegyveres férfiak törtek be a kolostorba –, „azokban a bizonytalan pillanatokban csak az imában találtam békét”. És amikor az egyik nap arról jött hír, hogy egy rakéta tart feléjük, Dima nővér, bár fizikailag egyedül volt, valójában nem, és csendben, belső békében, várakozásban „mindenre késznek” érezte magát. Az ott maradt civil szervezetek tagjaival és társaival együtt tovább szolgáltak; a menekült tanárokkal és diákokkal Deir El Ahmarban és Zahléban oktatási központokat szerveztek, hogy velük legyenek ott, ahol éppen tartózkodtak.
Baalbekben a szerzetesnő ugyanazt a fuvallatot ismerte fel, mint az apostolok, akiket pünkösd után a Szentlélek ereje a világ végéig vitt – a
Egy Fülöp-szigeteki háztartási alkalmazott, aki segíti a menekülteket Libanonban
Loren Capobres tizenhét évvel ezelőtt eldöntötte, hogy a Fülöp-szigetekről Libanonba megy. A nő angolul mesélte el a pápának, migránsként miket élt át.
A cédrusok országában Capobres háztartási alkalmazottként talált munkát, de célt is talált magának, mások szolgálatában, a Couples for Christ Lebanon és az Arrupe Migrants’ Center önkénteseként, valamint a Tabaris városnegyed Szent József-plébániáján, amelyet második otthonának tart.
Sok történetet hall háborúról, árulásról, elhagyatottságról, sokan keresnek menedéket a háború elől, de egy történet kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetében: a szudáni James és Lela története, akik második gyermeküket várták. A munkásokat a munkáltatóikhoz kötő kafalarendszer (közel-keleti munkaerő-szponzorációs rendszer, amelyben a külföldi munkavállalók jogi státusza teljes mértékben a munkáltatójukhoz kötődik, így kiszolgáltatottá válnak – szerk.) miatt amikor a háború kitörésekor csapdába estek, nem volt menekülési lehetőségük, miközben munkaadójuk elmenekült. Miután kiszabadultak, három nap gyaloglás után elérték a templomot: „Egy anya szülés után három napon át gyalogol, magával hozva az újszülöttet, a férjét és hároméves gyermekét.
A Szent József-templomban minden mise így kezdődik: „Isten hozott itthon.” Ezek a szavak reményt adnak – mondja Loren, emlékeztetnek arra, hogy migránsként sosem vagyunk egyedül, és „Isten szeretete körülvesz minket még az otthonunktól távol is”. Az Egyház küldetésén keresztül – zárta tanúságtételét – csodákat láttam, „talán nem mindig nagy csodákat”, de biztosan „kis szeretetgesztusokat, amelyek megváltoztatják az életet”.
A börtönlelkész, aki látja a szépséget a világ sebein túl
– emlékeztetett Charbel Fayad lazarista börtönlelkész. Azokon a helyeken, ahol szolgál, a szegénység, túlzsúfoltság, a higiénia hiánya és a magukkal hozott sebek miatti szenvedés uralkodik, és abban a törékenységben „a kegyelem nagy erővel működik” – hangsúlyozta.
A rácsok mögött olyan emberek élnek, „akiket a társadalom elfelejtett, de akiket Isten sosem szűnt meg szeretni”. Ott, ahol a világ falakat és bűnöket lát, Fayad szemében „arcok, történetek és mindenekelőtt irgalomra szomjazó lelkek” tárulnak fel.
A misék és gyónások között, a kenyér és az Ige megosztása által „gyakran a csendben újjászületik annak az öröme, hogy tudunk szeretni, még a falakon belül is”.
Amikor egy fogvatartott azt mondta neki: „Eljöttetek idáig, tehát Isten nem felejtett el engem”, a papnak eszébe jutottak Jézus szavai Máté evangéliumából: „Börtönben voltam, és meglátogattatok”. Másrészt
Aznap megértettem, hogy az Úr nem azért küld minket, hogy megváltoztassuk a másikat, hanem egyszerűen azért, hogy szeressük őt.”
Innen fakadt a felismerés, hogy
A börtönökben megélt evangéliumban az Egyház szépsége mutatkozik meg: szegény, közeli, együttérző, lehajol a világ sebeihez. „Olyan Egyház – foglalta össze –, amely hasonlít Jézusra.”
A libanoni börtönökben Isten arcát mutatja meg az irgalmasság „minden alkalommal, amikor egy fogvatartott felfedezi, hogy nincs egyedül, hogy élete újrakezdődhet, hogy Isten még mindig várja őt”. Még a cellák sötétségében sem alszik ki Krisztus fénye: mindenütt igaz, hogy „egyetlen élet sem elveszett élet, ha Krisztus szeretetére van bízva” – zárta tanúságtételét.
Forrás: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége
Fotó: Vatican Media
Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
