1945. augusztus 9-én jelent meg az Új Ember első száma. Lapunk jubileumát ünnepelve cikksorozatot indítottunk, válogatva az elmúlt évtizedek írásainak legjavából. Rónay László irodalomtörténész alábbi vezércikke az Új Ember 1995. december 10-i számában jelent meg.
Rónay László
Nem is tudnám megmondani, hány éve tart össze az a baráti társaság, amely hol egyikünknél, hol a másikunknál gyűlik össze: beszélgetni, eszmét cserélni a világ mind zavarosabb dolgairól, életünk mind fenyegetőbb kilátásairól. Nem vagyunk egy véleményen, politikai pártállásunk is jócskán különbözik, de mert barátok vagyunk, soha föl sem merült, hogy a meggyőződésünk különbözősége kikezdje egymás iránt érzett szeretetünket és megbecsülésünket. A naponta tapasztalt köpenyegforgatások után igazi öröm, hogy ki-ki becsülettel kitart és kiáll saját meggyőződése mellett. Elbeszélgetünk, s amikor késő esténként elválunk, némi szomorúsággal gondolunk arra, hogy többször kellene találkoznunk, átélnünk a készülődés izgalmát, a konyhai sürgés-forgást, a várakozás feszültségét, az izgalmat, ízlik-e a vacsora, nem unatkozik-e a vendég, tiszta-e a lakás, elférünk-e az asztal körül. Szomorkodásunkat csak növeli, hogy vége a felhőtlen, derűs eszmecserének, készülődik már a holnap, s ki tudná megmondani, milyen kellemetlen meglepetéseket tartogat valamennyiünk számára.
El-elgondolkodom, vajon ekkora izgalommal készülődünk-e Jézus eljövetelére. Él-e bennünk a várakozás izgalma? Az a vágy, hogy minél otthonosabban érezze magát körünkben? Vagy magunk alá temetnek a szürke hétköznapok, s az a legfőbb izgalmunk, hogy senkiről se feledkezzünk meg az ajándékozandók körül? A szeretet ajándékát készítjük-e, vagy fogcsikorgatva azon igyekszünk, hogy lepipáljuk a másikat?
Jézust nem lehet felülmúlni. Épp ezért azon kellene igyekeznünk, hogy a legegyszerűbb, legszemélyesebb ajándékainkat helyezzük jászola köré. Kis önvizsgálatot. Egy elhatározást. Jócselekedetet. S arról sem szabadna megfeledkeznünk, hogy keresztény szemléletmódunkat és magatartásformáinkat is finomítanunk kellene, ha Hozzá méltó módon szeretnénk fogadni, ünneppé avatva érkezését. Mire gondolok? Kicsit kevesebb indulatra, önzésre, kicsit több szeretetre és megértésre. A kisgyermek közelében nem szokás hangoskodni. Ráadásul ez a gyermek a pózaink és a nagy szavaink mögé lát. Kisebb-nagyobb hazugságaink, önmentségeink mit sem használnak, amikor elébe lépünk. Ha hitelesen akarjuk fogadni, ezeket kell elvetnünk először.
Személyesen kell majd elébe járulnunk. Ami azt jelenti: a legszebb ruhánkban, nem abban az öltözékben, amelyet elrútítanak a megszólások, a másik ember iránt táplált indulatok. A gyermek előtt hiteltelenek lesznek a máskor oly jól bevált, már-már közhellyé koptatott szavak, mondatok: „Uram, bűnös ember vagyok, de nézd csak azt a másikat, az sokkal több és nagyobb bűnt követett el, mint én!” Magunkkal kell elszámolnunk és tisztába jönnünk. Nem a másikra kíváncsi, hanem minket figyel áthatóan. Az érkező különben sem kíváncsi az ellehetetlenült szavakra. Nagyon is jól ismeri őket. „Békesség: földön az embernek!” – ez hangzik el ott. S akkor majd számot kell adnunk: tényleg békesség tölti e a szívünket? Vagy még akkor is, ott is elfúló lélegzetvétellel, lihegve magyarázzuk, milyen gonosz – a másik? Oda sem igazi önmagunkat visszük? Ott sem fogjuk föl, hogy amit olyan fontosnak érzünk, az voltaképpen érdektelen?
Most jelent meg Megyeri Ábel szép verseskötete: Angyalok nyelvén a címe. Rögtön első lapjáról idézem e két versszakot: „Csend puha szárnyán, kék csillag-pályán, – Jöjj, Urunk Jézus, a nyugtalan árva – szenvedő földre. / Félelmek, rémek helyett új ének – hirdessen Téged, emberségünk igaz – isteni őre.” E pár sor a várakozó reménység üzenetét hordozza: a szenvedő földnek, a gyűlölködő emberiségnek, indulatos, haragvó önmagunknak valóban egy isteni őrzőre volna és van szüksége. S az érkezésekor bizonyára új ének szavait és dallamát kell megtanulnunk. Olyan énekét, amely a szeretet és békesség szólamában zeng ki. „Hívjuk Isten Szent Fiát, – angyal hirdet glóriát…” – olvasom egy másik költeményben. Úgy kell hívnunk Isten Fiát, hogy ne csak az angyalok zengjenek glóriát, hanem mi is, akik lassacskán elfelejtettük az Urat dicsőítő és Fiát köszöntő énekeket. Pedig csak ezeket érdemes emlékezetünkben tartanunk és szívünkben őriznünk.
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
