Fura dolog az, amikor egy királyságpártit (monarchistát) a köztársasági elnök választásról kérdezik. Fura, mert hogyha van egy erős elméleti érv a királyság mellett, az az, hogy egyetlen szuverén elnöke sem volt egyetlen magyar köztársaságnak sem. Mindegyik közvetlenül vagy közvetve pártkatona volt. De ha van véleményünk a jó és a rossz sörökről, akkor miért éppen a köztársasági elnök jelölésről, és a beiktatásról ne volna?
Alapvetően jó dolog királyságpárti szempontból, hogy Magyarországon az Alaptörvény zárójelbe tette a köztársaságot (Magyarország, csak ’Magyarország’ hivatalosan, ugye, az államforma mellékes), és valamennyire az államfői hatalmat is ezzel. A legszebb példa Schmitt Pál volt, aki remekül mutatta be, hogy ez a pozíció miért is felesleges, kár, hogy kevés ideig tette ezt. Az utódja érezhetően törekedett arra, hogy a hivatalának tekintélyt szerezzen, de vajon a negyven felett visszaküldött törvénytervezet már megadja ezt, és kimutatja azt is, hogy a köztársasági elnök pártoktól független és a nemzet egységét szimbolizálja? A nemzeti egység nem terem meg magától és nem lehet deklarálni, nem egy automatikus valami, hanem nyilván meg kell érte dolgozni, és egyfajta nemzeti közmegegyezésen alapszik. Valami olyasmi, amit mindenki gondol, érez, és ha kell, akkor e szerint cselekszik is. Ennek alapja az lehet, hogy a személy, a hivatala, a pozíciója független, szuverén, önmagában értelmezhető entitás és az se baj, ha ennek van egy hagyománya, amelyet mindenki ismer és elfogad, a magáénak érez. A nemzet egységét kellene legalább szimbolizálnia (megtestesíteni eleve nem tudja, ugye) a köztársasági elnöknek itthon, de ez nem megy.
Magyarországon a köztársasági elnök hivatala nem ilyen, és ez nem a köztársasági elnökök baja, a személyes aurájuk (karizma?) hiánya (bár lehetne akár ez is), hanem az, hogy ez a hivatal nem is tud ilyen lenni.
Minden magyar köztársaság minden egyes elnöke 1918-tól a mai napig egy párt embere volt. A többségük ráadásul ténylegesen egy politikai párté (Károlyi, Tildy, Szakasits, Göncz, Áder, Novák, stb.) vagy éppen egy pártcsoportosulás jelöltje. Ez nem az a kiindulási alap, ahonnan szuverén államfők kerülnek ki, ráadásul ma, Magyarországon a köztársaságnak továbbra sincsen semmilyen felvállalható politikai hagyománya, emlékezete vagy legalábbis közvélekedése, amely pozitív, konstruktív vagy egyszerűen csak kedves lenne az emberek számára. A köztársaság jobb híján itt van, kommunista diktatúra helyett lett 1990-ben, de jellegzetesen posztkommunista hobelevanc az egész; nem kérdezték meg róla (ekkor sem, mint ahogy sohasem) a magyar népet, pedig ez egy népuralmi államforma volna.
Most, amikor a politika igyekszik visszatérni szerencsésen a klasszikus hazai medrébe, amikor a posztkommunizmust vagy tíz éve felszámolták, akkor tényleg kilóg a sorból egy köztársasági elnökség, ahogyan maga a köztársaság is. Már csak azért is, mert a szuverenitás fontos eleme most a magyar politikának, és a köztársaságot eddig mindig megszállt, vagy csonka országban hozták be nekünk. Ez sem teszi vonzóvá, ahogyan az sem, hogy jelenleg az ún. „magyar köztársaság” egy kormányellenes, ellenzéki politikai szlogen, igazi tartalom nélkül.
Amíg a királyt már maga a koronázás is más rétegekbe helyezi, és ezt a legprofánabb, ateista is érezheti, addig a köztársasági elnököt melyek azok a döntések, cselekedetek, amelyek kiemelik az átlag emberek közül és más lesz, mint bármelyik hivatal vezetője? Nem olyan régen, a 2006. év megmutatta, hogy ez a poszt nem sokat ér belpolitikai krízisben se, leginkább semmit se ér. Demokráciában élünk több évtizede, tiltakozhat bárki, az alkotmánybíróságra is írhat egy törvény kapcsán beadványt szinte akárki. Vissza ugyan nem küldhetünk törvényt az Országgyűlésnek, viszont az elnöknek úgyis alá kell írnia harmadszorra, ha azt változatlan formában újra és újra elfogadják. A köztársasági elnöki poszt a mostani alaptörvényben egyetlen mondatot érdemelt: „Magyarország államfője a köztársasági elnök, aki kifejezi a nemzeti egységet, és őrködik az államszervezet demokratikus működése felett.”. Valljuk be, nem nagy és főleg nem egészen konkrét mozgástér és lehetőség egy államfőnek, főleg, ha tudjuk, hogy az apostoli magyar király önmagában is államszerv, külön uralkodói felségjogokkal, amelyeknek az alanya a magyar állam. Az igazi szuverénnek legalább ilyen biztosítékai és terepe van, és ezt a magyar mindig is tudta, igényelte, számított rá ezer éven keresztül. Ezért veszi semmibe a köztársasági elnököket a magyar, joggal.
Tévednénk ebben? Inkább csak eltévedtünk.
Mindenki eldöntheti magában, saját tapasztalata alapján, hogy milyen eredménye volt ennek az elnöki „őrködésnek” eddig itthon és azt is, hogy hogyan fejezheti ki valaki a nemzeti egységet, amikor őt a pártok jelölik és választják meg. A válaszok adják magukat, ahogyan az is, hogy nem foglalkozunk sokat velük.
Az apostoli magyar királyt is persze ’választhatják’, a nemzetgyűlés, de a trónra meghívás, és egy ezer éves hagyomány hordozójának lenni, azért egészen más még így is, mint legfeljebb öt éves, vagy tíz éves ciklusra berendezkedni és aztán hátradőlni. Egy korábbi magyar köztársasági elnök azt mondta, hogy ő az „emberek embere”, mintha ez valami jóemberkedő cím lenne. De azért van benne lényeg is, a köztársasági elnök, úgy államfő, hogy ő valójában „bizonyos emberek embere”, akik közvetlen választás esetén egy elkeseredett pillanatukban akár egy celebet is megválasztanának, csak hogy keresztbe tegyenek az éppen regnáló hatalomnak vagy hogy erősítsék a magukét.
Köztársasági elnököt a magyar demokráciában megválasztani nem egy kifejezett népünnepély, bár mindig megpróbálják ezt azzá tenni, legutóbb Novák Katalin is egyfajta beiktatási fiesztával próbálkozott. Aztán rá két évvel csúnyán megbukott, de a búcsúja így patetikus volt, pedig az egész „kegyelmi ügy” védhetetlen, és azt (is) bizonyítja, hogy a magyar köztársasági elnök nem szuverén. Valójában azonban zárt kapus meccsre hasonlító aktus. A bíró benn van, a holnapi sajtóból megtudjuk az eredményt. Győzelmi ünneplés egy zárt politikai körben. A nép meg észre sem veszi, hogy akármi is történt. Jött valaki, aztán 5 év múlva, ha olyan a széljárás majd megy, de 10 év múlva biztos, aztán a sajtó is elfelejti és mi is.
Nagyon felemelő, tényleg.
Az elnök a megválasztása és „beiktatása” során nem lényegül át, úgy, mint a király a koronázás során, bármennyire is vizionálják ezt egyesek vagy csak szeretnék, hogy így legyen. Nincs semmilyen misztérium, semmilyen csatlakozás, legjobb esetben is csak egy kinevezés. És ezt mindenki érzi, tudja, látja, nem kell máshogyan tenni: olyan ez, mint egy jól sikerült vizsga, megvan az eredménye, gratulálnak és persze elfelejtik, megkopik, ha pedig alkalmatlan vagy, ejtenek a munkahelyről. Nincsen varázslat, a természetfeletti a közelébe sem kerül a dolognak, karizmára esély sincsen, mert eleve karizmátlan senkik jönnek a pozícióért. El tudnád képzelni, hogy egy Szent Lászlót vagy Hunyadi Jánost, vagy Boldog Károly királyt érdekelne a köztársasági elnökség? Ha már itt tartunk; Szent István királyságot alapított, nem köztársaságot, nem egyszerűen államot. A magyarság mindig monarchiában élt (fejedelemség, királyság), mert ez van a géniuszában.
A választás vagy az eskü elmondása még nem lényegít át semmivé sem, mert ezek nagyon is emberi, köznapi dolgok. És mint minden emberi, esendő is. Emlékezünk arra a megalázó procedúrára, amelyben Sólyom Lászlót többször is alávetették korábban? A minimális konszenzus sem volt meg, a látszat sem, nem is ügyeltek arra. Ez definitíve megmutatta, hogy a köztársaság elnök nem tud, és nem lehet balansz a nemzeti politikában, csak pártérdekek mozgatottja. Az elnök legjobb esetben is egy magas polcra emelt hivatalnok, aki reggel bemegy dolgozni, este hazamegy és fölveszi a papucsát, átlényegül apává, férjjé, szurkolóvá, sorozatnézővé vagy háziasszonnyá. Nincs ezzel baj, csak nem biztos, hogy ennyit tudunk csak, mi magyarok. Az se biztos, hogy csak ennyire van igényünk.
A magyar apostoli király – egy szakrális aktus és a nemzet akarata által megerősítve képviseli az egységet. Személyében, tisztségében balansz és vezető, életét otthon és mindenhol a protokoll, a törvények kötik. Tud hivatalnokként dolgozni, de nem az alapvetpően. Példa, élő történelem, nem tud csak ember lenni. Ne is tessék lefokozni azzá! Az elnök persze napközben is át tud lényegülni, el tud menni szobrot avatni a Felvidékre „magánemberként”. Ezek szerint az elnök egy átváltozóművész, aki ide-oda lényegül, mikor mit kíván a pillanatnyi érdek. De ez csak lóhasztó profanitás, semmi más.
Ezzel szemben a magyar apostoli király, akit születése óta a koronázással bekövetkező átlényegülésére nevelnek akkor is király marad, ha éppen lefekvés előtt fogat mos. Akkor is király, ha a legszebb álmából ébresztik föl, akkor is, amikor a gyerekeinek mesét mesél. Nem tud más lenni, csak király. Átlényegülése a transzcendenssel kapcsolatos, nem ideiglenes írott malaszttal. Megkoronázása igazi népünnepély, akármennyiben is vannak rajta, mert a nép aktív részese ennek (elég a ’populista’ pénzt szór a nép közé aktusra gondolni itt). Uralkodása az örökkévalóság mintájára élethosszig tart, és mint ilyen a hosszú távú tervezés reményét hordja magában. Magyarországon, ahogyan a világ minden demokráciájában is jelenleg a hosszú táv azonban maximum 4-5 év és ez már perspektíva.
A magyar király nem függ pártoktól, hatalmát nem tőlük nyeri ugyanis. Fölöttük, fölöttünk áll. Nincsen nemzetisége, ezért képes Magyarország egészét képviselni. Igen, igen; nincsen „német király”, meg „lengyel király”, meg „magyar király”, csak a nemzet királya van, a mi nemzetünk királya. Ha ez nem volna érthető gondoljunk Károly Róbertre, Ulászlóra, a két Lajosra vagy éppen Károly királyunkra. A magyarnak mindig is király kellett, nem egy pártoktól választott elnök. Ez édeskevés nekünk egyszerűen.
The post Kell-e köztársasági elnök a magyarnak? (jegyzet) appeared first on Regnum! Portál.
Forrás:regnum-portal.hu
Tovább a cikkre »
