Gérecz Imre OSB liturgikus jegyzetét olvashatják.
A keresztény imádságban mindig is fontos helyet foglaltak el a zsoltárok. A sivatagi atyák munka közben is folyamatosan imádkozták azokat. Egy előimádkozó fejből vagy könyvből hangosan zsoltározott, majd minden egyes zsoltár végén leborultak, rövid csendet tartva hozzáimádkozták szívük rezdüléseit. Ennek az imádságnak nagyon egyszerű rendje volt: a Zsoltárok könyvét az első zsoltárral kezdték, és sorban haladtak a százötvenedikig. Amikor a végére értek, elkezdték elölről.
A szerzetesi hagyomány szerint a 4–5. században a szerzetesek mindennap átimádkozták az egész zsoltároskönyvet. Szent Benedek idejében viszont ezt már csak egy hétre elosztva teljesítették a meghatározott imaórákon. Az imaórák az évszázadok során kialakult rendje szerint hét alkalomból áll. Ezek összessége a zsolozsma, amin keresztül elkötelezett világiak, papok és szerzetesek is a mindennapi idő megszentelésére törekszenek.
Az ókori katedrálisok városi közösségei a reggeli és az esti imádsághoz válogattak odaillő zsoltárszövegeket. Ebből a gyakorlatból nőtt ki a reggeli dicséret (laudes), az esti dicséret (vesperás) és a lefekvés előtti ima (kompletórium). Az aktív, városi környezetben élő rendeknél sokszor csak ez utóbbiakra gyűlnek össze a szerzetesek.
Az ősi sivatagi szerzetesi hagyományból ered az olvasmányos imaóra (vigília), továbbá a nap harmadik, hatodik és kilencedik órájában (vagyis 9, 12 és 15 óra körül) mondott napközi imaórák (tertia, sexta, nona).
Jézust a nap harmadik órájában feszítették keresztre (Mk 15,25), a hatodik órában sötétség borult az egész földre (Mk 15,33), majd a kilencedik órában Jézus hangos kiáltással kilehelte lelkét (Mk 15,34). Péter és János a kilencedik órában ment föl a Templomba imádkozni (ApCsel 3,1). Sőt, a
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
