Lelkünket oly sűrűn dúlják
Fölbugyogó panaszok,
S ahol nemrég templom állott,
Rogyott árok maradt ott,
Mohosodó romok között
Cikáz gyermek szép remény,
Elrévedve, vissza múltba:
„Mennyi minden volt enyém!“
Kételyeink áradatként
Sodorják a csodát el,
Széthullóban már a Szövet,
S mégsincs, akit érdekel,
Bálvánnyá lett kellem-tárgyak
Kísérik az utunkat,
S elfelejtünk minden Szót, mi
Fáklyalángként útmutat.
S népszerű lett megtagadni,
Kigúnyolni, nevetni
„Ostoba és oly maradi
Rég-iránytűt követni“,
Ma már nem sikk emberekként
Ember módon élni meg,
Ezt a kurta, drága időt,
Ezt a rejtély-életet.
Elszakadtunk forrásunktól,
S eladtuk, mi módban állt,
Vettünk rajta kételyt, kéjet,
Rejtőzködő torz halált,
És most várjuk – Istentelen –
Lidércünk, mi ránk lehel,
És az ember – gyökértelen,
Megváltásra sose lel.
Kerepesi Igor
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
