November 20-án délelőtt a Szentatya Assisibe utazott az Olasz Püspöki Konferencia november 17–20. között tartott nyolcvanegyedik közgyűlésének lezárása alkalmából. A püspökökkel való találkozó előtt XIV. Leó pápa Szent Ferenc sírjánál imádkozott. A találkozó után Montefalcóba ment, ahol szentmisét mutatott be az Ágoston-rendi nővérek monostorában. Ebéd után helikopterrel tért vissza a Vatikánba.
Az alábbiakban közöljük annak a beszédnek a fordítását, amelyet XIV. Leó pápa az Angyalos Boldogasszony-bazilikában mondott az Olasz Püspöki Konferencia tagjainak.
Kedves püspöktestvéreim, jó napot kívánok!
Szívből köszönöm az elnök-bíboros üdvözlő szavait, és a meghívást, hogy ma veletek legyek a nyolcvanegyedik közgyűlés lezárásakor. Örömmel tölt el ez az első, bár nagyon rövid látogatásom Assisiben. Rendkívül jelentős hely ez, mert a hit, a testvériség és a béke üzenetét hordozza, amelyre égető szüksége van a világnak.
Szent Ferenc itt kapta az Úrtól azt a kinyilatkoztatást, hogy „a szent evangélium szerint” kell élnie (Végrendelet 14, in Assisi Szent Ferenc írásai, Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány, Budapest, 2018, 165). Krisztus ugyanis,
(Levél a hívőkhöz, II. változat, 5, i. m. 79).
A mi első teendőnk is az, hogy Jézusra tekintsünk. Hiszen azért vagyunk itt, mert hiszünk benne, a megfeszített és feltámadt Úrban. Ahogy júniusban mondtam nektek: a mai korban minden eddiginél nagyobb szükségünk van arra, hogy Jézus Krisztust állítsuk a középpontba, és – az Evangelii gaudium által kijelölt utat követve –
Ebben a nagy szétesettségtől szenvedő korban vissza kell térni hitünk alapjához, a kérügmához” (Beszéd az Olasz Püspöki Konferencia püspökeihez, 2025. június 17.). És ez mindenekelőtt ránk vonatkozik: abból a hitaktusból kell kiindulnunk, amellyel Üdvözítőnknek ismerjük el Krisztust, és amely konkrét alakot ölt a mindennapi élet valamennyi területén.
A Jézus arcára szegezett tekintet képessé tesz bennünket arra, hogy testvéreink arcára tekintsünk. Az ő szeretete indít bennünket feléjük (vö. 2Kor 5,14).
Olyan időket élünk, amelyeket törések jellemeznek, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt: gyakoriak az ellenségeskedést és az erőszakot sugárzó üzenetek és beszédmódok; a hatékonyság hajszolása a leggyengébbeket hagyja hátra; a technológiai mindenhatóság érzése beszűkíti a szabadság terét; a magány lassanként kiöli belőlünk a reményt, miközben ismeretlen teherként számos bizonytalanság árnyékolja be jövőnket. Mégis, Isten igéje és a Lélek arra buzdít bennünket, hogy
Amikor a Feltámadott megjelenik a tanítványoknak, első szavai ezek: „Békesség nektek” (Jn 20,19.21). És azonnal küldi is őket, ahogy az Atya küldte őt (vö. 21. vers): a húsvéti ajándék az övék, de azért, hogy mindenkié legyen!
Kedves barátaim, előző találkozásunkkor rámutattam néhány olyan irányra, amelyek segítenek abban, hogy az evangéliumot ténylegesen megélő, Isten országának jeleként működő Egyház legyünk: az üdvösség üzenetének hirdetése, a béke építése, az emberi méltóság előmozdítása, a párbeszéd kultúrája, a keresztény antropológiai látásmód. Ma azt szeretném hangsúlyozni, hogy ezek az irányok megfelelnek az olaszországi egyház szinodális útján körvonalazódott perspektíváknak. Rátok, püspökökre hárul most az a feladat, hogy meghatározzátok a következő évek lelkipásztori irányvonalait, ezért szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek, hogy valóban szinodális lelkület alakuljon ki és váljon egyre érettebbé országunk egyházaiban és egyházai között.
Mindenekelőtt ne feledjük, hogy „a szinodalitás a keresztények együtt haladása Krisztussal, Isten országa felé, egységben az egész emberiséggel” (Ferenc pápa – Püspöki Szinódus XVI. Rendes Közgyűlése: Egy szinodális Egyházért: közösség, részvétel, küldetés. Záródokumentum [2024. október 26.], 28). Az Úrtól kapjuk a közösségvállalás kegyelmét, amely emberi és egyházi kapcsolatainkat élteti és alakítja.
A tényleges közösség megvalósításának kihívása kapcsán azt szeretném, hogy mindenki elkötelezetten munkálkodjon azon, hogy egy olyan kollegiális Egyház jöjjön létre, amely együtt tesz lépéseket és közösen hoz döntéseket. Az evangelizáció kihívásai és az elmúlt évtizedek demográfiai, kulturális és egyházi változásai azt kívánják tőlünk, hogy ne lépjünk vissza az egyházmegyék összevonásának kérdésében, különösen ott, ahol a keresztény üzenet hirdetésének igénye arra hív, hogy bizonyos területi határokat meghaladva nyitottabbá tegyük vallási-egyházi identitásunkat, megtanulva együtt dolgozni és energiáink egyesítésével újragondolni a lelkipásztorkodást. Ugyanakkor, tekintettel az olaszországi egyháznak különböző területeken megmutatkozó sajátosságaira, és figyelembe véve a nehézkedést, valamint az időnkénti bizonytalanságot, amelyet ezek a döntések okozhatnak, azt kérem, hogy minden régió püspökei körültekintő megkülönböztetést végezzenek, és – ha lehet – tegyenek reális javaslatokat azokra a kisebb egyházmegyékre vonatkozóan, amelyek szűkös emberi erőforrással rendelkeznek, hogy meg lehessen vizsgálni, folytathatják‑e, és ha igen, milyen módon a szolgálatukat.
Az a lényeg, hogy megtanuljunk együtt dolgozni ebben a szinodális stílusban, és hogy részegyházainkban mindannyian azon fáradozzunk, hogy nyitott, vendégszerető és befogadó keresztény közösségeket építsünk, amelyekben a kapcsolatok kölcsönös felelősségvállalássá érlelődnek az evangélium hirdetésének javára.
A szinodalitás, mely a kollegialitás tényleges gyakorlását feltételezi, nemcsak azt kívánja meg, hogy közöttetek és köztem közösség legyen, hanem az Isten népéből származó ösztönzések figyelmes meghallgatását és komoly megkülönböztetését is. Ennek összefüggésében a Püspöki Dikasztérium és az Apostoli Nunciatúra közötti koordinációnak – a közös felelősségvállalás érdekében – elő kell segítenie, hogy több személy vegyen részt az új püspökök kinevezését megelőző konzultációban, továbbá, hogy meghallgassák a helyi egyházakban hivatalban lévő ordináriusokat és a szolgálatuk befejezéséhez közeledő püspököket.
Engedjétek meg, hogy e tekintetben is adjak néhány útmutatást. Egy szinodális Egyháznak, mely a történelem útjain előrehaladva az evangelizáció új meg új kihívásaival szembesül, állandó megújulásra van szüksége. El kell kerülni, hogy a renyheség – bármilyen jó szándékkal – lelassítsa a szükséges változásokat. E tekintetben mindannyiunknak ápolnunk kell azt a belső hozzáállást, amelyet Ferenc pápa így fogalmazott meg: „megtanulni elbúcsúzni”, mely nagyon értékes hozzáállás, amikor az embernek készülnie kell feladatkörének átadására. Jó, ha tiszteletben tartjuk a hetvenötéves korhatárt az ordináriusok szolgálatának befejezése esetében, és csak a bíborosok esetében lehet megfontolni a szolgálat további, legfeljebb két évvel történő meghosszabbítását.
Kedves testvérek, visszatérve az olaszországi egyház küldetéséhez, buzdítalak benneteket, hogy idézzétek fel azt az utat, amelyet a II. Vatikáni Zsinat után az országos egyházi kongresszusok révén tettetek meg. Buzdítalak benneteket, hogy gondoskodjatok arról, hogy egyházmegyei és plébániai közösségeitek ne veszítsék el emlékező képességüket, hanem tartsák azt élőn, mert ez alapvetően fontos az Egyházban: emlékezni arra az útra, amelynek megtételére az Úr késztetett a pusztában töltött időszakban (vö. MTörv 8).
Ebben a távlatban az olaszországi egyháznak továbbra is elő kell mozdítania azt az átfogó humanizmust, amely segíti és támogatja az egyének és a társadalom egzisztenciális útjait;
Nem feledkezhetünk meg a digitális világ által jelentett kihívásról sem. A lelkipásztori tevékenység nem korlátozódhat a média „használatára”, hanem arra kell nevelnie, hogy az ember értékének megfelelően lakjuk be a digitális teret, anélkül, hogy az igazság elveszne a sokszoros kapcsolódások mögött, hogy a világháló valóban a szabadság, a felelősségvállalás és a testvériség tere lehessen.
Az együtt haladás, az együtt haladás minden emberrel azt is jelenti, hogy olyan Egyház vagyunk, amely az emberek között él, meghallgatja kérdéseiket, enyhíti szenvedéseiket, és osztozik reményeikben. A jövőben is legyetek közel a családokhoz, a fiatalokhoz, az idősekhez, a magányban élőkhöz! Odaadóan gondoskodjatok a szegényekről: a területet átszövő keresztény közösségek, a sok lelkipásztori munkatárs és önkéntes, az egyházmegyei és plébániai karitászok már most is sok munkát végeznek ezen a téren, és ezért hálás vagyok.
A gondoskodás feladatához kapcsolódóan külön is szeretném kérni a legkisebbek és a legkiszolgáltatottabbak iránti figyelmet, hogy kialakulhasson a visszaélések minden formáját megelőző kultúra.
mert „ahol mély a fájdalom, ott még erősebbnek kell lennie a közösségből fakadó reménynek” (Beszéd a vigasztalás jubileuma alkalmából szervezett imavirrasztáson, 2025. szeptember 15.). Köszönöm mindazt, amit már tettetek, és bátorítalak benneteket, hogy folytassátok elkötelezett munkátokat a kiskorúak és a sebezhető felnőttek védelmében.
Kedves testvéreim, ezen a helyen Szent Ferenc és az első testvérek teljesen megélték azt, amit napjainkban „szinodális stílusnak” hívunk. Együtt járták útjuk különböző szakaszait; együtt mentek III. Ince pápához; együtt tökéletesítették és gazdagították évről évre azt a kezdeti szöveget, amelyet a pápának bemutattak, s amely – ahogy Celanói Tamás fogalmaz – „jóformán kizárólag az evangélium szavait használta” (Szent Ferenc első életrajza, in Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencről, Agapé, Újvidék – Szeged – Csíksomlyó, 1996, 48), mígnem azzá lett, amit ma első regulaként ismerünk. Ez a testvériség melletti döntés, mely a ferences karizma szíve – együtt a „kisebb testvéri létre” irányuló szándékkal, egy rendíthetetlen és állhatatos hitből fakadt.
Szent Ferenc példája adjon nekünk is erőt hiteles hitből fakadó döntések meghozásához, hogy Egyházként Isten országa jele és tanúsága legyünk a világban!
Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
