A Szentföld elfoglalása után Róma vált a középkori zarándokok legfőbb célpontjává. Ezt a tendenciát erősítette, hogy VIII. Bonifác pápa 1300-ban meghirdette az első Szentévet, amelynek során teljes búcsúban részesültek a hívők ezrei. A zarándokútra vállalkozóknak azonban továbbra is számos nehézséggel kellett megküzdeniük vezeklésük alatt – például a szegénységgel.
Az egyre népszerűbbé váló jubileumi szentévek következtében a már előtte is híres zarándokközpont még nevezetesebbé vált. Egyes beszámolók szerint 1575-ben már nagyjából 400 000 ember fordult meg a városban — miközben Róma lakossága ekkoriban mindössze 80 000 fő körül volt. 1600-ra ez a szám 536 000-re nőtt – ekkor már olyan távoli vidékekről is rendszeresen érkeztek látogatók, mint Örményország, Anglia, Lengyelország és Spanyolország.
A tömegek ellátása hatalmas feladatot jelentett a korabeli városvezetésnek és a helyi lakosságnak is. Kiváltképpen a zarándokok elszállásolása okozott nehézségeket. A helyzet megoldása érdekében sok római a saját házát is megnyitotta a vezeklők előtt. Carlo Borromeo milánói érsek például a teljes római rezidenciáját felajánlotta a hozzá forduló zarándokoknak. A vezeklők többsége azonban nem családoknál, hanem úgynevezett zarándokszállásokon talált menedéket, amelyek anyagi fedezetét a bőkezű adományok és a pápai támogatás biztosította.
Mivel a zarándokok gyakran nagyon legyengültek a hosszú és nehéz út alatt, orvosi ellátásuk nélkülözhetetlenné vált. Róma lakosai ebből is kivették a részüket: a pékek céhének testvérülete például háromszázötven beteg zarándokról gondoskodott a kórházban.
A 16. század második felében azonban Róma lakossága megduplázódott – ezzel együtt pedig jelentősen nőtt a szegények létszáma is. A lassan tarthatatlanná váló helyzet megoldása érdekében a hatóságok egyre keményebb intézkedéseket hoztak ellenük. 1564-ben például minden „haszontalan csavargót” kiutasítottak a városból. Aki nem tett eleget a törvénynek, azt gályarabságra ítélték. 1569-ben V. Pius pápa egyenesen azt javasolta, hogy a koldusokat négy kijelölt városrészbe tömörítsék, ahová ételt ugyan vinnének nekik, de a mozgásterüket korlátoznák.
1596-ban új rendszer lépett életbe: ettől kezdve csak azok koldulhattak, akik bizonyítani tudták szegénységüket. Aki megfelelt a hatóságok kritériumainak, az kapott egy jelvényt, amelyet a bal vállon kellett viselni — hogy mindenki lássa.
Mivel a város teljesen máshogy kezelte a sokszor szintén támogatásra szoruló zarándokokat, ezért a római szegények gyakran álcázták magukat, hogy így több alamizsnához jussanak. A korabeli nyomtatványok éppen ezért tele voltak az álzarándokokra és csalókra vonatkozó figyelmeztetésekkel. Cristofano Bertelli pamfletje például olyan embereket ábrázolt, akik botra támaszkodva próbáltak zarándoknak tűnni, hogy alamizsnához jussanak.
A jubileumi évekről szóló beszámolók általában dicsérték a római lakosok vendégszeretetét. A helyi nincstelenek viszont alig számíthattak segítségre – ez a kettősség pedig végigkísérte Róma egész középkori történelmét.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
