A 19. századi felfedezőknek még jelentős nehézségekkel kellett szembenézniük ahhoz, hogy megismerhessék a vadregényes Afrika addig feltáratlan vidékeit. Napjainkban azonban a szafarik már nem a veszély és a hódítás, hanem az érintetlen természet jelképei, megőrzésük éppen ezért közös felelősségünk.
.png)
Afrika belső területeit a 19. század közepén kezdték el megismerni a felfedezők. Egy skót misszionárius, David Livingstone az 1840-es években például egészen a Kalahári-medencéig jutott. Az Afrika-kutató Henry Morton Stanley pedig a kongói Lualaba folyón lehajózva elérte az Atlanti-óceánt is. Hiába találkoztak számos veszéllyel nem mindennapi expedícióik során, újra és újra útnak indultak, hogy minél részletesebben megismerhessék Afrika varázslatos világát.
A szafari újjászületése
A szuahéli eredetű szafari kifejezés jelentése a huszadik század elején afrikai vadásztúra, vadászkaraván volt. A szó gyakorlatilag magába foglalta, hogy mit is jelentett ekkoriban a vállalkozó kedvű európaiak számára a régió: egy felfedezésre váró vadászterületet. Többek között ezért is vált a térség egyes magyar arisztokraták kedvelt helyévé is, elég példaként megemlítenünk Széchenyi Zsigmond nevét, aki naplóiban hiteles képet festett „az őserők és szélsőségek” földjéről.
Ez az őserő napjainkban is tapasztalható a gyönyörű szavannák vidékén, immár a korábbi nehézségek nélkül. Ahol ugyanis egykor tábortüzek mellett bátor felfedezők rajzolták térképeiket, ma már kényelmes terepjárók és megfigyelő tornyok várják az utazókat. A veszélyből tehát egzotikus kaland lett, amely felejthetetlen élményekkel gazdagíthatja az látogatókat.
A szabadság szimbóluma
Dél-Afrika legelső nemzeti parkjának elődjét 1898-ban hozta létre Paul Kruger elnök Sabie néven. Célja egyértelmű volt: megmenteni a sok vadászat miatt megcsappant vadállomány maradékát. A kibővített területet 1926-ban alapítója után Kruger Nemzeti Parkká keresztelték át. Napjainkban a régió egyik legismertebb természetvédelmi övezete, ahol a „Nagy Ötök” (vadásznyelven az öt legveszélyesebb és legnehezebben elejthető afrikai állat), az oroszlán, az elefánt, a bivaly, a leopárd és az orrszarvú újra szabadon élnek.
Az egyik legősibb vándorlás vidéke
A Tanzánia északi részén fekvő Serengeti-síkság egészen a 19. század végéig elkerülte az európai gyarmatosítók figyelmét. Ekkor azonban a területet Német Kelet-Afrikához csatolták, a gyarmati sors ezzel elérte ezt a közép-afrikai országot is. A rengeteg vadászat miatt vészesen fogyatkozó élővilág, illetve Stewart Edward White 1913-as beszámolója miatt a britek 1921-ben védetté nyilvánították a síkságot, amelynek területén 1951-ben megalapították a Serengeti Nemzeti Parkot. A méltán népszerű természetvédelmi övezet legismertebb látványosságai közé tartozik a gnúk, a zebrák, a gazellák és a rájuk vadászó oroszlánok több ezer kilométeres vándorlása, amely a turistáknak ugyanakkora élményt jelenthet, mint a szakértőknek. A nemzeti parkot a közeli Manyara-tó környékével az UNESCO 1981-ben világörökségi helyszínné nyilvánította.
A turizmus és a hagyományőrzés találkozása
Kenya délnyugati részén található a Masai Mara Nemzeti Rezervátum, a maszáj közösségek otthona. Már a 19. századi felfedezők – köztük Joseph Thomson – is sokat írtak erről a népcsoportról. Különösen a maszájok bátorsága és szokatlan fegyelmezettsége ejtette ámulatba a korabeli utazókat.
A rezervátum 1961-es megalakulása óta a helyi közösség tagjai aktívan részt vesznek a park turizmusában is. Szafari-szálláshelyek tulajdonosaiként és különböző programok vezetőiként saját hagyományaikon keresztül igyekeznek megismertetni a turistákkal a szavannák titokzatos világát. A terület ma a világ egyik legismertebb természetvédelmi térsége, ahol a hagyományos életforma és a modern ökoturizmus kiválóan megfér egymás mellett. A parkban sokféle állatfaj él (például oroszlánok, gepárdok, leopárdok, elefántok, zebrák, bivalyok és gnúk), amelyeket gyakran vegyes hordákban is lencsevégre lehet kapni.
A felfedezések szigete
A 19. század elején Madagaszkár az európaiak számára még egy teljesen ismeretlen világ volt. A sziget ekkori uralkodója, I. Radama azonban 1817-ben olyan szerződést kötött Nagy-Britanniával, amely támogatta a keresztény misszionáriusok működését a területen. Ennek következtében pár éven belül brit utazók, természettudósok és hittérítők lepték el a vidéket.
James Hastie és William Ellis írtak először az esőerdők egyedülálló növény- és állatvilágáról. Ekkor ismerték fel azt is, hogy a sziget élővilágának mintegy 85%-a sehol máshol nem található meg. Az 1970-ben alapított Analamazaotra Nemzeti Park többek között tizennégyféle makinak, száznyolc madárfajnak, ötvenegyféle hüllőnek és nyolcvannégy fajta kétéltűnek ad otthont.
Afrika tehát napjainkban már nem a veszély, hanem az érintetlen természet elő és virágzó szimbóluma, amely számos felejthetetlen élményt nyújthat az érdeklődőknek.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
